26/12/2025
Köszönöm mindenkinek, aki követte, olvasta az adventi mesenaptárt.
Remélem és kívánom, hogy találtatok benne megszívlelendő vagy léleképítő-szépítő gondolatokat, amelyek megmaradnak bennetek, jó időre, rossz időre is.
És ugyan már karácsony másodnapja van, de mivel lehetne jobban lezárni az adventi meseszót, mint egy egész mesével?
Fogadjátok szeretettel
FUKAR MAROK LAKOMÁJA történetét!
Ezt a történetet a messzi, hideg, tajtékos óceán partjáról hoztam nektek.
Az emberek arrafelé halászatból, vadászatból, gyökerek és vadgyümölcsök gyűjtéséből éltek; tisztelték a tengert és az erdőt, az állatokat és a növényeket, amelyek bőséges táplálékot, fűtőanyagot, meleg prémeket, szerszámokat és gyógyszert adtak nekik.
Az embereknek nem kellett vándorolni, hogy megszerezzék mindazt, amire szükségük volt. Erős és díszes, a parti viharokat álló házakat építettek az erdőt alkotó vörös cédrusból, családjuk és őseik emlékét pedig totemoszlopokon örökítették meg. És amikor csak lehetett, összejöttek beszélgetni, ünnepelni és mulatni.
Itt élt a Nootka törzsbeli Fukar Marok meg a felesége.
Az idős házaspár igen jómódúnak számított a faluban. Szárítórúdjaik lazacoktól, füstölt tőkehalaktól roskadoztak, volt olajuk bőségesen, kosaraik és puttonyaik szárított gyümölcsbogyóval teltek, voltak finom takaróik és prémjeik, ráadásul jó erőben és egészségben voltak mindketten. De házuk népét csak ketten alkották, nem voltak szolgáik, gyermekeik, és Fukar Marokot sosem hívták a falu tanácsába.
A házuk előtt üldögéltek, ragyogott rájuk a késő délutáni napsugár, mégis mindketten sötét gondolataikba merültek.
- Miért nem lehetek én boldog? – tépelődött Fukar Marok. – Mindenünk megvan, amit csak kívánhatunk, a feleségem mégis naphosszat zsörtölődik vagy búslakodik. Mi hiányzik a mi életünkből?
Fukar Marok felesége, Aki-Lefelé-Néz, most is csak sóhajtozott magában. Fukar Marok nem tudta, mi jár az asszony fejében, és amikor az arcára nézett, ő sem tudott jókedvű lenni.
- Miért lógatja az én feleségem a fejét?
Ezeknél a népeknél az volt a szokás, hogy ha valaki gazdag zsákmányra tett szert, szerencséje volt a vadászatban, vagy egyszerűen csak összegyűlt sok pompás holmija, ajándékozó ünnepséget rendezett. Az szertartások sokszor napokig tartottak, és az ünnepség rendezőjét nagy tisztelet vette körül. Az emberek tudták, mennyi munka összegyűjteni a sok értékes holmit.
Arrafelé a falusiak mindegyike szeretett volna ilyen ünnepet ülni, amint ehhez elég élelmiszere meg más elajándékoznivalója összegyűlik. Voltak emberek, akik éveken át keményen dolgoztak azért, hogy egyszer majd bőkezűen osztogathassanak. Arra vágytak. De Fukar Marok más volt, ő még sohasem rendezett ajándékozó ünnepséget, pedig igazán mindene megvolt hozzá.
A falubeliek csodálkoztak ezen, de ezt nem lehetett szóvá tenni. Azokban az időkben soha ilyesmi nem történt, amennyire csak vissza tudtak emlékezni. Ilyen ünnepséget csakis annak az akaratából lehetett tartani, aki hajlandó volt az ajándék osztogatására.
A helybeli fiatalemberek egy része azonban nem nyugodott bele, hogy Fukar Marok magának tartogatja a nagy gazdagságát.
- Fukar Maroknak túl sok java van, és törzsünk számos emberének igen kevés. Jóllehet Fukar Maroknak sok takarója, lazaca, olaja és más élelme áll felhalmozva ládáiban, sohasem küld meghívót ajándékozó ünnepségre. A többi főnökök, még azok is, kiknek csak csekély javaik vannak, mind tartanak ajándékosztást!
- Noha a kora és az esze megvan hozzá, Fukar Marok nem lehet főnök, amíg nem bizonyítja a rátermettségét. Rá kell őt vennünk, hogy tartson ajándékosztó ünnepet!
Mind ez ideig soha senki sem csináltatott senkivel szántszándékkal ajándékosztást. De a fiatalemberek elhatározták, hogy megtréfálják Fukar Marokot.
Szándékukat természetesen teljes titokban tartották, nehogy arról Fukar Marok meg a felesége tudomást szerezzen. A falubelieknek széles mosolyok és kacsintások közben megsúgták, mire készülnek, lelkükre kötve, nehogy kikottyintsanak egy szót is. A hírmondókkal, akik az efféle ünnepségekről hírt vittek mindenkinek, csak jó sokára közölték. Álmélkodtak a hírvivők, mikor azt mondták nekik, hogy az ajándékosztást Fukar Marok szándékszik tartani, s hogy az ünnepséget a falu minden egyes részén hirdessék meg, de az ünnepség kezdetét jelző dobokat csakis fél órával azelőtt verjék meg.
Eljött végül a kitervelt tréfa, vagyis az ajándékosztó ünnepség napja. Holdtölte előtt nem sokkal, napnyugta után felhangzott a hírmondók hangja, amint kihirdették az ünnepet. Csupán Fukar Marok meg a felesége nem hallották, mit kiabálnak a kikiáltók. A falu túlsó feléről még nem hallatszott el a csínytevők hírmondóinak hangja az áldozatok füléig; Fukar Marokék szorosan bezárt ajtó mögött ültek egy tüzecske előtt, közel ültek a tűzhöz, mert a házigazda úgy vélekedett, hogy nem kell sok fát pazarolni, mikor egy kevéske is elég meleget ad.
Az egész faluban megperdültek a dobok. Ekkor vette csak észre Fukar Marok, hogy valami nagy dolog van készülőben. Mialatt ő meg a felesége azon töprengtek, mi történhetett, felhangzott a dobok pergése, az összeveregetett ütőfák zaja, s a zenebona a házuk felé közeledett. Akkor aztán egy sereg meggyújtott fáklya világát pillantották meg odakint.
Fukar Marok nagyon meglepődött és kikukucskált a bejárati oszlop mellett. Látta a falusiakat közeledni egyre nagyobb tömegben, egyenesen az ő háza felé! No, ekkor tudta meg végre a háza közelébe lépő kikiáltótól, hogy éppen ő, Fukar Marok hívta meg ezúttal a falu minden egyes lakóját ajándékosztó ünnepségre.
Kábultan lépett ki a kapuján, de odakint már vidám képpel üdvözölte a falusiakat, és ő maga is szívesen invitálta őket az ajándékosztó lakomára. „Fukar Marok nagy fösvény, de nem ostoba. Úgy lehet, hogy Nagy Szellem felokosította a szívét” – gondolta a nép.
A felesége, Aki-Lefelé-Néz is félénken bújt elő, de a fáklyák világánál látták, hogy büszkén mosolyogva csatlakozott férje szívélyes fogadásához.
Hangos muzsikára zendítettek. A falusiak vidáman ropták a táncot a ház előtti tágas térségen. Nagy ámulatukra Fukar Marok kérte elsőnek táncra a feleségét, s ugyancsak jól járták, pedig az asszony már régen elfelejtette, hogy a férje milyen jó táncos. Ezután az egyik főnök hívta táncba Fukar Marok feleségét, és úgy bánt véle tánc közben, mintha egy magas rangú főnök szép fiatal lánya lenne.
Ezek után Fukar Marok azt kérte, hogy tartsanak táncvetélkedőt, és ő maga tüstént három ifjú táncost hívott ki a táncpárbajra. A falusiak nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, úgy vélték, hogy ez a tánckihívás is csak valami tréfa lehet, de annak nagyon örvendtek, hogy Fukar Marok nehéz helyzetében annyi szívességet, jókedvet, tréfálkozást mutat. Kihirdették, hogy a fiatalok három legjobb, legügyesebb táncosa próbára kél a nagylelkű, ajándékosztót tartó házigazdával.
Fukar Marok pompás tánckötényt öltött magára, és kiállt a tér közepére, hogy ott mérkőzzék a három mosolygó, ifjú táncossal. No aztán ők táncra perdültek. És hogy táncoltak! A fiatalemberek, mint általában a falusiak hasonló szertartásokon, udvariasan, néhány könnyed lépéssel kezdték, amelyet, úgy vélték, az öregebb ember könnyen követhet. De nem úgy folytatták, amikor az „öreg” egyre nagyobbakat ugrott és pörgött, gyorsabban, mint az ifjú táncosok. Ekkor már mindenki látta, hogy itt valódi táncpárbajról van szó, megérezték azt a dobosok is. Képedeztek a falusiak, hogy a dobosok milyen gyors ütemet vernek, és a táncos lábak hogyan szökellnek, a testek hogy forognak, kígyóznak, ahogyan az egy igazi tánckihíváshoz illik.
Az ügyes, ravasz dobosok nehezítették a táncot azzal, hogy hirtelen, a legváratlanabb pillanatban tempót változtattak. De a tánc csak folytatódott hibátlanul. Mikor belátták, hogy Fukar Marokot nem tudják legyőzni, az egyik főnök kijelentette, hogy az öregebb ember a győztes, és a fiatal táncosok Fukar Marok vállára tett kézzel hagyták el a táncteret. A tánc meg az éneklés hosszú ideig folytatódott.
Fukar Marok ezután szélesre tárta a háza kapuját és mindenkit behívott a lakomára, melyet időközben az asszonyok készítettek a számukra. A bevonulók seregét a főnökök vezették, és mikor a nagy házban mindenki helyet foglalt, hatalmas ünnepet ültek. Volt ott bőséggel minden ünnepre való, és mindenből a legeslegjobb.
Magasan járt már a nap, mikor az utolsó ünneplők is eltávoztak. Fukar Marok és felesége körülnéztek: üresek voltak a halszárítók, kiürültek az élelmet tároló ládák. De az öreg házaspár boldogan mosolygott. Aki-Lefelé-Néz sem sóhajtozott, hanem szorgalmasan rendezgetett a házban és lepénysütéshez készülődött.
Nem sokkal később pedig a falu főnöke a varázsló kíséretében betért Fukar Marok házába. Azt mondták, azért jöttek, hogy meghívják: vegyen részt a falu tanácsának ülésén, amit másnap tartanak.
- Megtiszteltetésnek tartom a meghívást – hebegte Fukar Marok –, de egy ilyen szegény embernek mennyit érhet a szava a tanácsban?
- Az ajándékozó ünnepen megmutattad, hogy bölcs vagy és nem sajnálod megosztani a javaidat. És az ilyen embereknek számít igazán a szava a tanácsban!
