Joós Judit Szupervízió

04/04/2026

A M I K O R V A K O N követed…
(Az idealizálás árnyoldala)

„Ő olyan, amilyen én szeretnék lenni.”„Hiszek benne.”
“Ő meg meri mondani...”

Ezek a tudalatti kimondatlan érzések elsőre tiszteletnek is tűnhetnek, de van egy pont, ahol ez már nem tisztelet, hiszen úgy nézel fel valakire, hogy közben alárendeled magad.
Ez a fajta idealizálás ott válik problémává, amikor: elkezded átvenni a násik ember nézőpontját kérdések feltevése nélkül, és a saját megérzéseidet figyelmen kívűl hagyod, vagyis egyre kevésbé hallod a saját hangodat…

De vajon mi lehet valójában mögötte?
Ez a fajta megoldás sokszor nem is a másik emberről szól, vagy a másik személyiségéről, hanem arról, amit benned képvisel:
Talán a bátorság, a harag,
a határozottság,az agresszió (amit te inkább inkább erőnek látsz) vagy a szabadosság, (szabadság helyett)?
Ezek sok esetben olyan részek önmagadban, amelyeket:
* elnyomtál
* vagy nem tanultál meg használni
* vagy félsz megélni
Hagyod hogy ebben a formában működj, sőt így egyszerűbb is, ha valaki más „éli meg helyetted”.
Te pedig:
* követed
* támogatod
* igazolod
Mi ennek a viselkedésnek a veszélye?
☝️Észrevétlen kialakulása a függésnek, amely nem kérdőjelez meg dolgokat, amikor akkor is véded, amikor benned már kétely jelenik meg és a saját határaidat szép lassan feladod.
Könnyen mondhatjuk, hogy ilyenkor inspirálódunk, de ez már nem az, hanem ez egy átruházott identitás!

Az igazi változás akkor történik meg amikor megszűnik a kérdések nélküli követés, amikor visszalépsz és figyelsz magadra és a környezetedre, amikor ki mered mondani te is amit eddig nem mertél, határt húzol és vállalod a konfliktust nem valaki mögött hanem szemben a másikkal.

Mert hidd el : az amit másban annyira csodálsz…nem hiányzik belőled sem.

25/03/2026

“A szupervízió tehát nem egyéni luxus és nem válságkezelés, hanem rendszerszintű öngondoskodás “
Jó írás : Gara Kata szupervizor - coach gondolatai .

23/03/2026

S O K Á I G

azt hittem, hogy az életem alakulását főleg a külső körülmények határozzák meg.
“Hogy nincs időm, hogy nem vagyok most alkalmas rá vagy majd később…”
És ha őszintén belegondolok, ezek nagyon kényelmes magyarázatok voltak, levették a felelősséget azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ha a “világ nem engedi”, akkor nincs mit tenni…

De rájöttem : legtöbbször nem a körülmények tartanak vissza, hanem az, amit közben magamnak „mantrázok”.
Ismerősek ezek a mondatok?
„Á, majd később.”
„Majd ha nagyobb gyakorlatom lesz, akkor megcsinálom.”
Sokáig én sem kérdőjeleztem meg ezeket a mondatokat de ma már tudom: valójában régi minták voltak.

Gyerekkori élmények, korábbi – sokszor fel nem oldott kudarcok, közel álló emberek negatív visszajelzései mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakuljon bennünk egyfajta belső gát. Egy idő után ezek annyira beépülnek az identitásunkba, hogy már fel sem merül: lehetne ezt másképp is látni.

Változás ott kezdődött, amikor elkezdtem figyelni magam hogy mi is a reakcióm, amikor egy kihívással találkozom?
Lépek… vagy inkább visszahúzódom?
És ha visszahúzódom – mit mondok közben magamnak?
A következő lépés már nehezebb volt: megkérdőjeleztem ezeket a gondolatokat.
„Tényleg nincs időm?”
Vagy csak félek a bizonytalanságtól, az ismeretlentől ?
Ezek a kérdések segítettek eltávolodni attól, amit addig automatikusan igaznak hittem, de volt egy pont, ahol azt éreztem: egyedül nehéz tovább haladni.
És itt lépett be az életembe a coaching és a szupervízió szakmai közege.
Ebben a támogató térben tudtam először igazán ránézni ezekre a belső mondataimra.
Volt valaki velem, aki kérdezett, visszatükrözött, és segített más nézőpontokat is meglátni.
Lépésről lépésre kezdett átalakulni a belső monológom.
„Nem most van itt az ideje” helyett:
„Lehet, hogy nem érzem magam teljesen késznek – de attól még megpróbálom.”
És ezzel a dinamikával együtt más is változott: elkezdtem lépni, cselekedni.

Ma már szupervizor–coachként támogatom a hozzám fordulókat, ahol a belső mondatok kimondhatóvá, megérthetővé – és átírhatóvá válnak.

07/03/2026

I L L Ú Z I Ó I N K

Egy szupervíziós ülés alkalmával egyszer csak felszínre került bennem egy kérdés, amely azóta sem hagy nyugodni…

Miért ragaszkodunk ennyire az illúzióinkhoz? ☝️
Illúziót “ gyártunk” és ha a valóság értelmezéséről van szó könnyedén építünk fel történetet egy félmondatból, érzéseket olvasunk ki egy tekintetből, és következtetéseket gyártunk egy hallgatásból.
És ami igazán érdekes: ezeknek a történeteknek sokszor jobban hiszünk, mint a tényeknek.

De miért védjük az illúzióinkat akkor is, amikor már látszik, hogy nem teljesen állnak stabil lábakon?☝️

A pszichológia szerint ennek egyik kulcsa a kötődési mintáinkban rejlik.
Azokban a korai gyermekkor érzelmi tapasztalatokban, amelyek során megtanultuk, milyen egy kapcsolat, mit jelent a biztonság, és lehet-e bízni a másik emberben.
Ezek a tanult minták csendben dolgoznak bennünk, és megjelennek mind a munkahelyi környezetünkben, mind a magánéletünkben.
Ha például valaki azt tanulta meg korán, hogy a kapcsolat bizonytalan, könnyen kialakulhat egy belső történet.
Egy olyan narratíva, amelyben a kapcsolódás iránti vágyunk annyira erős, hogy a másik ember apró gesztusaiból – egy mosolyból, egy figyelmes mondatból vagy akár egy véletlen érintésből – egy egész érzelmi világot építünk fel.
És közben észre sem vesszük, hogy valójában nem a másik embert látjuk, hanem a saját vágyaink tükrét.

Igen, az illúziók különösek…
Egyszerre védenek és becsapnak.
Védenek, mert pillanatnyi értelmet adnak a bizonytalanságnak, és becsapnak, mert a saját belső történetünket kezdjük el objektív valóságnak hinni.

De mi van, ha mi magunk tartjuk életben az illúzióinkat? ☝️

Talán ha az illúzió eltűnik, akkor szembe kell néznünk a valósággal, a bizonytalansággal, vagy akár a saját régi sebeinkkel?

Azt gondolom,hogy el kell jönni egy olyan pontnak az életünkben, amikor meg kell állnunk, és fel kell tennünk magunknak egy egyszerű, mégis nehéz kérdést:
Amit látok… az valóban a másik ember?
Vagy csak a saját történetem róla? ☝️

06/03/2026

https://youtu.be/YUQXymn0pBc

Bepillantás a szupervízióba: hatékony módszer munkahelyi nehézségek esetére.A felvételen a Magyar Szupervizorok és Szupervizor-Coachok Társasága (MSZCT) veze...

16/02/2026

L E M A R A D N I
vagy M E G É R K E Z N I ?

„Félek, hogy lemaradok sok dologról és lehetőségről.”
Egy fiatal, jó fej, kvalifikált kliensem mondta ezt a szupervízió ülésünk ideje alatt.
Jó állása volt, megbecsülték, mégis újra és újra más irányba vágyott, attól tartott, hogy talán van valahol jobb, izgalmasabb, teljesebb út és ezért egy -két évente cserélte is a munkahelyeit.

Talán nem is az ő hibája volt mert környezetünk azt sugallja: mindig lehetne több, mindig lehet más.
A „mindent egyszerre” kultúrájában élünk és mellette a lehetőségek sokaságát szabadságnak nevezzük, miközben gyakran ez megbénít.

A beszélgetéseink során világossá vált: igazából nem a munkahelye szorította, hanem a nem választott jövők idealizált képe. És tudjuk a “mi lett volna, ha” világa konfliktusmentes.
A választott út viszont valós – és bizony tökéletlen.
De a “lemaradok” szó mögött veszteségfélelem is húzódott. Mert ha igent mond valamire, nemet kell mondania más lehetőségekre.
Egy ponton megkérdeztem tőle:�„Mi lenne nem lemaradnál valamiről, hanem megérkeznél valahová?”
Csöndben sokáig ízlelgette a kérdést.

Majd egy kis idő után hangosan gondolkodott ; “Ha jól értem, nem attól lesz teljesebb az életünk, hogy minden ajtót nyitva tartunk, hanem attól, hogy valamelyiken belépünk, és ott is maradunk ? Hmmm, ez megérintett’ !“

Szupervizorként ebben tudok segíteni: teret adni a veszteség kimondásának, különbséget tenni a valós hiány és a képzelet ígéretei között, döntést elősegíteni egy biztonságos keretben.

31/01/2026

Meglévő célokkal dolgozni sokkal könnyebb mint a hiányzó célokkal küzdeni.
Jó végig gondolni, hogy milyen apró de fontos célokat túztél ki és milyen döntéseket hoztál amelyek közelebb vittek ahhoz, ami valóban fontos számodra?

29/01/2026

M É L Y P O N T

A mélypont nem egy pillanat.
Nem egyetlen rossz döntés, nem egyetlen mondat, és nem is egyetlen nap, hanem egy folyamat, amelyben lassan elfárad a remény és egyszer csak ott találod magad: “lent”.
Ilyenkor jelennek meg benned a kérdések.
Mi történt valójában?
Hol csúszott ki a kezemből?
Mi lett volna, ha másképp döntök?
Ezekből a kérdésekből születik sokszor a “bárcsak”-ok hosszú sora mellette a harag – magunkra, másokra, a világra, amiért idáig jutottunk.
A mélypont őszinte, valós, fájdalmas tükröt tart, hogy most milyen állapotban vagy.
Ebben az állapotban már nincsenek szerepek, nincs magyarázkodás nincs kifelé mutogatás. Csak az igazság van: ami volt, ami elveszett, és ami már nem működik tovább.

DE a mélypont nem az út vége!
Mert ez a hely az intenzív változás központja.

Nem biztos,hogy csak azért mert akarod – hanem mert már nincs hova tovább menekülni, az a pont ahol őszinte lehetsz magadhoz és pont itt ebben a helyzetben, csendben, nagy elhatározások nélkül születik meg az ÚJRAKEZDÉS lehetősége.

Az újrakezdés első lépése nem az, hogy majd „jobban leszek”, hanem az, hogy megengedem magamnak: a most rossz, most fáradt vagyok és fájdalom érzését.

Második lépése, hogy lelassulunk, nem kifelé akarunk megfelelni, hanem befelé figyelni, működésünk nem a bizonyításról, a túlélésről szól, hanem az őszinteségről önmagunk felé.
Közelebb kerülünk önmagunkhoz.

A mélypont még ha fájdalmas is, nem ellenség, hanem egy aktív kimozdító erő.
Éljél vele.

Te mit kezdtél a saját mélypontoddal?

20/01/2026

A SZUPERVÍZIÓ és a NŐI TÁNCOS körök belső összhangja

A szupervízió és a női körök látszólag két külön világ, az egyik szakmai tér, a másik közösségi tér, mégis ugyanabból a gyökérből fakadnak.
Mindkettő egy MEGTARTÓ TÉR .

SZUPERVÍZIÓBAN, megállhatunk,levethetjük a szerepeinket, ránézhetünk arra ami bennünk zajlik, kimondhatjuk a kérdéseinket, a bizonytalanságunkat, – ítélet nélkül-, biztonságban.
NŐI TÁNCOS körünkben ugyanez történik, csak más nyelven : táncon, történeteken, testen, figyelmen, érintődéseken keresztül, megtartó tér és jelenléten át változunk, formálódunk.

Ez a jelenlét és ennek megosztása egymás között önmagában gyógyító!

Hasonló megélések mindkét térben megjelennek :
* nem vagyok egyedül élménye
* mások történetei, tükröt tartanak
* felismerés: amit nehéznek hiszek magamban, az nagyon is emberi

A szupervízió segít tudatosítani azt ami életünkben megjelent, mellette strukturál, tisztáz és segít az gondolataink - érzéseink integrációjában.
Táncos körünk segít megélni érzéseinket, enged áramolni, szabadságot ad a tánc gyakorlása közben, emlékeztet és folyamatosan fejleszt a mozgáson keresztül .

Mindkét hivatást művelem, de mégsem egy módszertani kérdésként kezelem “őket”, mert a szupervízióban és a női táncos körökben is a szakmai felelősség és talán a női bölcsesség szólal meg bennem de ugyanabból a szívből.

Amikor ez a kettő találkozik, akkor születik meg az a minőség, amely nem választja szét a szakembert és a nőt.

Fotó: M.I segítségével készült ☺️

16/01/2026

Amikor nem azt teszed amit gondolsz…

09/01/2026

“Sokat ad nekem egy ilyen ülés. Azt érzem hogy képes leszek olyan kommunikációra, amelyben felnőtt nő vagyok, aki képes igényeit elmondani, tud határt szabni...” (reflexiós levél részlet)

Vagyis mi az amit kapsz a szupervíziós üléstől és folyamattól?

- Belső munka
- Elmélyülés
- Feltöltődés
- Perspektíva váltás
- Érzelmek beindítása
- Felismerése - átkeretezése a történetednek
- ÖNREFLEXIÓ

Nem mondom, hogy mindig könnyű feladat ezekhez a megélésekhez eljutni, mert bátorság, szembenézés, őszinteség kell önmagunk felé, de MEGÉRI !

21/12/2025

Kedves Követőim!
Boldog, áldott Karácsonyt kívánok ! 🎄
Most egy kis szünetet tartok, de januárban folytatom ! ́csony2025