14/09/2025
Játszani márpedig kell. Ha külföldre utazom, legjobban a sport, a mozgás hiányzik. Jól elzsibbasztott például az ausztráliai repülés, megviselt a nyolc órás szakasz Abu Dhabiig, örökkévalóságnak tűnt a tizenkét óra Melburne-ig. Kimarjult farpofák, nyikorgó hátizmok, csikorgó derék: összeráztak egy zsákban, sutty, kiöntötték a tagjaimat, álltam, mint rakás szerencsétlenség. A reptéren minden nyomorult lépcsőzésnek megörültem, spuriztam fel-le, mint a mókus.
Melbourne-i házigazdáimnál aztán addig nyúztam Bogit, az érettségire készülő nagylányt, míg a lomtár mélyén szunnyadó, horpadt kosárlabdát előráncigálva, poros tárolókból pumpát-tűszelepet kiguberálva neki nem vágtunk a helyi szabadtéri pályát felderíteni. Vietnámi srácok street balloztak fürgén ügyes passzokkal, begyakorolt dobásokkal. Viszonylag edzésben vagyok, de Bogi két éve nem fogott labdát, ám beállva a forgó rendszerbe, uraljuk a háromtagú csapatokból álló mezőnyt. Kienged minden fáradtság, érzem, hogy élek. A mázli mellém szegődik, egy-két dobásnál el sem hiszem, hogy bemegy. Bogi beleadja mozgáshiányát, a maratoni tanulás feszültségét, játszunk, forgunk, sebességet váltunk, kockáztatunk. Egyes elméletek szerint az embert a játék emelte ki az állati sorból. Játék minden, politika, munka, társadalmi élet, párkapcsolat. Megvannak a szabályok, a szereposztás, a csapatban gondolkodás, az egyéni megoldások, cselek, trükkök, a felejthetetlen megmozdulások.
Minden valamirevaló amcsi filmben eljön a jelenet, amikor az apa kimegy a ház előtti négyszögnyi pázsitra baseball-elkapásokat tanítgatni fiának. És a lányos játékok? Az más tészta. Férfiember Barbie-babákat fésülgessen, linzert süssön, csillámpónikkal vacakoljon? Inkább ledönt egy fél decit, célba lő a pincében főnöke arcképére, kiköp, és elmegy vadászni a dzsippel, majd a sárga földig leissza magát a komákkal egy őrült bowling-partin.
Ennyire nem muszáj a macsót játszani. Fekszem a kerti trambulinban, három éves Julcsi lányom pattog körülöttem, találgatjuk a felhők formáját. Hatalmas zsiráf. Kidőlt festékes vödör. Égi vattacukor-gombóc. Nyájra való pelyhes kecske. Fodrászbolt padlója tele ősz hajcsomókkal. Se vége, se hossza...
Megunhatatlan gyermeki játék a körforgás. Ez is világ-teremtés különben. Láttatok üres udvaron vagy utcaszakaszon apró forgószelet, amint feltámad a semmiből? Felkapja a leveleket, és maga szórakoztatására, mint komótos atyafi egy báli hajnalon, mártogat körbe-körbe. Majd figyelmeztetés nélkül elcsitul vagy tovább lebben.
Hat gyerekemnél, s főként az első ötnél, akik tömött sorban potyogtak világra tíz éven belül, beindult időnként ez a reflex. Egyik elkezd körben szaladni a nem túl tágas nappaliban, mely csábít a centrifugális mozgásra. Hozzácsapódik még valaki. Aztán még egy. Lehetnek lovak vagy kutyák. Autók vagy traktorok. Vonatok vagy repülők. Atomok vagy bolygók. Annyi minden forog a világban körbe-körbe! A játék megunhatatlan, könnyű variálni. Egyikük hirtelen szembefordul a menetiránnyal. Kerülgetni kénytelen a többieket. Vicces ütközések, esések jönnek. Átrendeződik a mozgás a másik irányba. Kutyák, macskák, verebek. Ugrálnak, két lábon, fél lábon, bukfenceznek. Hátrafelé futnak, mint a kínaiak, ha nap közben sokat loholtak feleslegesen, és este kompenzálnak az egyensúly miatt. Lihegve földre rogynak. Újra kezdik. Mindig újra kezdik.
Ugyanez a kerti medencében is folytatódhat. Egy bordó műanyag szőlőskádat neveztem ki erre az elegáns tisztségre. Simon fiam, a legnagyobb, pillanatok alatt rátalált a szerepre: ő volt a motorcsónak, a turbina, a medence peremébe kapaszkodva pörgette előre vagy hátrafelé a visítva örvendező kistesókat. Záporzott a víz, porzott a fény. A játék örökké tartott, még ma is ott pörögnek a teraszon, pedig már elköltöztünk abból a házból, családja van a gyermekeimnek is.
Julcsi lányom több mint tíz évvel van „leszakadva” legifjabb nővére után, nem láthatta ezeket a fékevesztett körberohangálásokat. Kicsit sajnáljuk is, hogy botcsinálta egykeként kimaradt az általános bulihangulatból, a folytonos riói karneválból, ami itthon zajlott. Mégis a sejtjeibe van kódolva a játék, megindul a nappaliban, asztalt-székeket kerülgetve, a cserépkályha mögül felbukkanva, szőke szöszhaja lobog a menetszélben, szikrázik a gyerek, mint a kettőhúsz. Csatlakozom hozzá, nem kell ledönteni felnőttségem, férfiságom ormótlan gátjait, hiszen ez elemi, emberi, állati jó. Musztángok vagyunk és megkergült erdei patak, hófúvás és nyárfavatta-kavargás. Mi vagyunk a minden, a semmi.
Férfiember egy életen át keresi, Charles Bronson legyen vagy Alain Delon, Brad Pitt vagy Schwarzenegger, netán Einstein vagy az összes együtt. Jól áll ez a kalap, ez a cigi, ez a tetkó, ez a hunyorítás, ez a félárnyék? De jó néha megfeledkezni minderről, és feloldódni a játék pörgésében, legyen az lányos, fiús, gyerekes, felnőttes vagy egyszerűen emberi. Állati.
Kép: Irina Werning
(További írások A MAGAM SZAKÁLLA című önéletrajzi prózakötetemben, mely dedikálva megrendelhető a lackfi.konyvrendeles@gmail.com mailcímen, ára 5000 forint plusz 2000 forint postaköltség. Várunk egy POSTACÍMET, egy TELEFONSZÁMOT a futár miatt, és hogy KINEK dedikáljam...)
