Kincugi masszázs

01/12/2025

Van úgy, hogy semmi sincs rendben, ez világos, minden messze van a harmóniától, az ideálistól, az elvárttól, a megfelelőtől, de mégis egy pillanatra a zűrzavar közepén rájössz, hogy ez így akkor is most pont jó, ez most a rendben, valahol mélyen minden stimmel, még ha nem is lehet megmagyaráni, még ha ennek így látszólag nincs is értelme.
Jó pillanatok ezek.

20/11/2025

Azt hiszem, a fájdalmaink mögött általában nagyon mély öröm és szeretés van. Csak nem tudjuk elérni, mert annyi bántás rakódott rá. Valahogy úgy épül fel, úgy van a sorrend, hogy tagadás, düh és elutasítás, és ha ezen valahogy átmegy a késünk, vagy inkább: megtaláljuk és átverekedjük magunkat, akkor előbukkan a fájdalom, gyakran valami elképesztően mély, mindent átható fájdalom, ami végigmegy a testen és végigmegy mindenen, de már nem pusztít, mint a düh, mert már nincs erő ellenállni neki, át kell engedni, és ez elképesztően megnyugtató tud lenni, vagy katartikus, változó, de a kitörés után inkább a benne maradás jön, a csendes elfogadása annak, hogy eláraszt a nehéz, de mivel elfogadtam, már nem olyan nehéz, és utána vagy ezzel együtt (bár eleinte csak jóval utána), egyszer csak felbukkan a mélységes mély szeretés és gyönyörűség mindezek mögött, aminek az elvesztése vagy elárulása okozta ezt a rémületes cunamit, ezt a fájdalom-düh-elutasítás-felsemismeremhogybármibajlenne kombinációt, és amikor ez az összeolvadós, átadós szeretés megjelenik, amikor már nem is csak észreveszem, hanem a testemben újra érzem (hiszen a testem a fájdalmaimat is megőrizte, de a szeretés élményét is megőrizte), akkor az sokszor nagyon nehéz, sokszor zokogós, kilégzős és hidegrázós élmény, de a végén mégis egy mélyről jövő gyönyörűség felismerni, hogy ez a megtartottság, ez az úszás a magzatvízben, ez az összetartozás, ez az Úristen tenyerében levés egyedül vagy többen, ez megvan bennem, mert már megtörtént, és mégsem vette el a sebzés, a harc, a bántás, és él és létezik, itt bizsereg, és nem számít, hogy már nincs az a helyzet, nem számít, hogy ki mit csinált azóta, a testem emlékszik a teljességre, és elő tudom hozni ezt a teljességet újra és újra, és hálás lehetek annak, akivel megtörtént (ha többen voltunk), az Úristennek, hogy a tenyerére vett, és utána még az is előfordulhat, hogy ha nagyon kutatok, még több ilyen emléket találok magamban és a testemben, és ki tudja, talán egy idő után úgy érzem, hogy örökkévalócska () folyamatosan megtart engem, de legalábbis ezek az egységélmények alakítanak már jobban, és baromi nehéz ám megtalálni őket, jaj, basszus, de tud fájni - de mégiscsak jobb lesz így ezekkel élni a végén.

(Note to myself again)

20/11/2025

Nahh, tegnap volt a nemzetközi férfinap. Állítólag.
Hogy is kezdjem. Mit is mondjak.
Srácok, én szeretem… mit is?
Szeretem, amikor kinyílik az arcotok egyszer csak, és akkor kiderül, hogy féltek, szerettek, meg vagytok bántva, nem látjátok a kiutat vagy kitör belőletek a felszabadultság. Mint egy kisfiúból.
Szeretem, amikor átöleltek valakit (engem vagy mást), és odabújtok, mint egy husky kutya, aki végighúzta a napot a nagy jégen, és végre elengedi magát, hörög a megnyugvásban.
Szeretem a sóhajtást, szeretem a kibújást az elzárkózásból - mindig egy pillanat. Szeretem a kétségeteket, a hátatokat, ha biztonságos és nem nyom, hanem megtart, főleg, de egyébként: a vállatokat, a könyökre hajtott ingeteket, az izzadságszagotokat, a jókedveteket, a figyelmet, amikor megkérditek, és veled?, az óvatos érintést, az erőt, a szembe rejtett kíváncsiságot és a kísérletezést, az elbújást, amikor azt mondjátok, “nos, fontoljuk meg a következőket”, a nagyon intellektuális tekintetet, az örök fegyvert, az okos fejeteket, a kerülőmondatokat, azt, hogy “ne haragudj, hogy is ért***ed?”, jobb napjaimon azt is cukinak tartom, hogy “ne haragudj, fogalmam sincs, mit érzek” (rosszabb napjaimon haragszom), a küzdelmeiteket és a kétségbeesett felpillantást belőle, a fújást a nyakszirten, a csókot, az engedést, a hezitálást, a vastag pulcsis ölelkezést, most mit mondjak, kösz, hogy tanulhatunk itt egymástól - nem megy valami könnyen, de Istenem… így is jó lesz, boldog férfinapot, ti drágák és egyetlenek!

19/11/2025

Tavaly volt egy műtétem (hagyjuk a részleteket), nem igazán tudtam visszaépülni az edzéseken utána. Először a hegek miatt, aztán valami folyton fájt, és nem kicsit, hanem nem tudtam emelni rendesen, ha véletlenül mégis, akkor meg hajolni nem. Pedig korábban akadtak időszakok, amikor úgy haladtam, hogy magam sem hittem a testemnek, lett egy edzési célom is, az, hogy tanuljak meg húzódzkodni - sosem tudtam -, és elkezdtem legalábbis közelíteni.
A műtét után valódi sci-finek tűnt mindez, igazából teljesen let***em róla, gone forever, úgy éreztem, örülhetek, ha viszonylag normálisan tudok még mozogni, valamennyit fejlődök, csak óvatosan, hagyjuk már az egészet. Egy időben kb feküdni sem sikerült rendesen, teljesen kilátástalannak tűnt minden korábbi cél.
És most egyszerre csak visszatért a testem. Igen, kezelték manuálterápiával, igen, jártam masszázsra, igen, egy csodás gyógytornász azt állította, hogy a műtéti hegeim idegrendszeri kapcsolatát a vállfájdalmammal eltávolította - nem tudom, melyik hatott, de újra tudok fekvőtámaszt csinálni.

Ez csak egy ilyen note to myself, amilyeneket a méltán ismert Drogriporter szokott írni. Hogy teljesen reménytelen helyzetekből is vissza lehet hozni a mozgásképességet és az erőnlétet. És ez megdöbbentő. És reményt adó. És néha - hihetetlen. De most nem csak úgy tudományosan állítom, hanem saját tapasztalatból, hogy ez valóban létezik.

(A kép persze illlusztráció)

08/11/2025

Óh, az életben annyi szorongás van. Meg félelem. Meg kétség. Nekem mondjátok? Haha.
Ellenben akad néhány tevékenység - az utóbbi években fedeztem fel ezek egy részét, és a minap gondolkoztam rajta -, amelyek után legalább egy-két órán át egyszerűen lehetetlen aggódni, rettegni, félni, szorongani, szomorkodni, búbánatoskodni, mélázni, sőt, mérgesnek lenni és azon filózni, hogy x-et hogyan fojtanám meg egy kanál vízben, majd ezeket a bosszúfantáziákat kiszínezni, hogy a végén észrevegyem, x-et annyira nem terhelte meg valószínűleg egyik sem, de engem legalább mindenképpen. Említek néhányat a teljesség igénye nélkül, ami után egyszerűen chill van a fejben (szerintem), érzed a tested, fut benne az öröm.

1. Egy zúzós edzés sok fizikai megterheléssel, akár súllyal, kifáradással. Példának okáért Nóra Serkédivel!

2. Tizenöt kilométer az erdőben viszonylag nyugalomban egyedül vagy jóbarátokkal, amikor nem jön veled szembe nyolc iskoláscsapat, négy falka budapesti öleb, hanem csak a nyugalom, a szél meg a fák.

3. Intenzív légzésmunka, amelynek során végiglélegzed a tested és kilélegzed mindazokat, amelyeket fentebb említ***em (szorongás and friends) - például Ancsa Zsófia Tepes légzésmeditációja, amelyet belinkelek kommentbe, de majd egyszer hosszabban is írok róla.

4. Lomi lomi valakivel, aki figyel rám, és megtart a figyelésben, és beleúszom a testembe, mint egy óceánba, aztán ott vagyok egy jó másfél órát.

5. Dolgok, amelyek nem jutnak most eszembe valamiért - de mindenképpen egészítsétek ki kommentben! :)

Ha ezeket az ember elég sűrűn variálja, megdöbbentő módon tud növekedni a szorongásmentes órák száma az életében. Szerintem.

07/11/2025

A poszttraumás növekedés szerintem egy falevél, de sokak szerint valami teljesen más: egy pszichológiai fogalom, amely arra utal, hogy egy trauma feldolgozása, egy fokozott gyászfolyamat után a személy a túlélésen kívül egy pozitív folyamaton megy át, mélyebb önismereti szintre jut, új erőt talál magában, gyakran jobban értékeli az életét és a személyiségfejlődés egy újabb fokára juthat blablabla - nem lehet, hogy mégis inkább egy falevélről van szó?

Szerintem igazából meg azt jelenti, hogy a súlyos gyász vége felé már a kezedben tartasz egy falevelet, és meglátod, hogy az egy falevél. Egész egyszerűen valami ilyesmi történik. Ráébredsz, hogy nem csak úgy járnak a kezeid, koptatod a földet meg a levegőt, hanem basszus, itt a kezedben valami, ami színes. Tegnap még a fán volt, holnaputánra elszárad, ma a tenyeredre repült. És úgy érzed, hogy ez gyönyörű. Hogy ez annyira megismételhetetlen, egyszeri és izgalmas és beláthatatlanul csodálatos, és olyan örömöt okoz a testedben csak így a falevéllel létezés, hogy megdöbbensz magadon. Fúj a szél, előbb-utóbb kacagsz, eltölti az élet a sejtjeidet, és felfedezed, hogy korábban soha nem tudtál így kacagni. Az összes fogad látszik, ömlik ki a szádon az öröm, nincs benne keserűség. Még akkor sem tudtál így örülni, amikor még megvolt az, amit évek óta gyászolsz. Az az ember, az a kapcsolat, az az életállapot. De most, hogy annyi irgalmatlan sötét alagúton átmentél, hogy annyit feküdtél már a saját sötétségedben, hogy minek is számolni a napokat, hirtelen biztos vagy benne, hogy ebben a pillanatban már semmi másra nincs szükséged, ez a falevél pont elég. Nem kell a minden, amire vágytál (tökéletes kapcsolat, tökéletes munka, tökéletes élet, tökéletes kárpótlás minden fájdalomért, tökéletes tökunalom), ez kell. És az egyik kezedben tartod ezt a váratlanul kicsattanó, szinte értelmetlen boldogságot pusztán a megjelenő élettől, a másikban meg talán még mindig a hiányt. Lehet, hogy még így is mindent visszaadnál, ha visszahozhatnád azt az embert, azt a kapcsolatot, azt a helyzetet. És mégis kibírod ezt a kettős érzést. És boldog vagy. Hát ki látott már ilyen sárgát és ilyen bordót, mint amilyen ez a levél?!
Na, valami ilyesmi lesz az. Nekem ezt jelenti ez a nagyon trendi szó.

05/11/2025

Drogriporter gyakran mond egy-egy érdekeset, fontosat, hiteleset. Szerintem most is azt t***e. Legalábbis megfontolandót.
Ér-e belekapaszkodni egy diagnózisba, vagy mégis fontos megpróbálni meglátni az utat is, ami a mostig vezetett?
Értelmetlen-e a múltban "vájkálni" a jelen durván akart élvezete helyett?
Mikor oké azt mondani, hogy "ez vagyok, fogadj el, vagy menj máshova"?
Izgalmas kérdések.

Gyakran felmerül a személyes felelősségvállalás kérdése. És hogy vannak emberek, akik bizonyos diagnózisokat, identitásokat magukra húzva, azokat védőpajzsként használva nem haladnak semerre.

"Én függő vagyok, a függők piálnak, ez van."
"Diagnosztizáltak ADHD-val/bipoláris személyiségzavarral stb., ne csodálkozz, hogy így viselkedem veled."
"Én trauma áldozata vagyok, ezért nem megy ez nekem."

Bizonyára vannak ilyen esetek (is). De ha valaki ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem kell megértenie azt az utat, amit bejárt, és nem kell dolgoznia magán, elég "csak a jövőbe nézni" és nem "picsogni" a múlton - az téved. Az is téved, aki azt gondolja, hogy akkor, ha túl sokat foglalkozunk a környezetünk, a családunk és a társadalom szerepével és felelősségével abban, hogy ilyen "elfuserált" alakok lettünk, akkor az oda vezet, hogy nem fogunk felelősséget vállalni saját magunkért és a t***einkért.

Én ezt nem így látom.

Én úgy látom, gyakran éppen az a probléma, ha "elfuserált" alaknak tartod magad és magadra húzol valami diagnózist, beskatulyázod magad anélkül, hogy megértenéd, ez honnan jön - honnan jössz. És itt most nem csak a génekről beszélek: szerintem a gének soha nem magyarázzák önmagukban, hogy valaki nem találja a helyét. Ha nem érted meg, hogy azok a történetek, amiket saját magadról mesélsz magadnak, honnan erednek. Nem csak azt kell megértened, hogy valami rossz történt veled - mert nem is feltétlenül erről van szó. Lehet, hogy valami jó nem történt meg veled.

A lényeg, hogy megértsd, hogy a működésed hogyan torzult, a kapcsolódási kísérleteid hol mennek félre. Mik azok a belső szükségleteid, amikre nem tanultál meg igent mondani - és ezek hogyan befolyásolják, hogy nem tudsz nemet mondani egy csomó káros dologra az életben. Mert ahogy Camus is írja: bizonyos emberek hihetetlen energiát fordítanak pusztán arra, hogy normálisnak látszanak.

Ha nem érted, mi történt veled, akkor szégyelled magad. A szégyen pedig - az egészséges bűntudattal szemben - arról szól, hogy szégyelled, aki, ami vagy, és ez nem ösztönöz pozitív változásra. Ellenben ha jobban megismered önmagad, a saját játszmáidat, a saját szerepeidet és maszkjaidat, a saját drámáidat, és hogy ezek önvédelmi mechanizmusok - akkor az nem kevesebb, hanem több személyes felelősségvállalással is jár. Ha azt a történetet kezded mesélni magadnak, hogy te egy jó ember vagy, akivel történtek rossz dolgok, de akit nem határoznak meg a rossz dolgok, és aki képes a változásra - akkor tudsz változni.

"A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni," mondta Carl Rogers. Megszívlelendő tanács.

kép: Jan Matejko

Ha fontosak Neked a Drogriporter posztjai, kérlek, a lájkolás és megosztás mellett légy Te is támogatónk - a támogatók ingyen bejöhetnek a rendezvényeinkre és megkapják az összes korábbi Szabadegyetem videólinkjét is! ❤🙏

04/11/2025

Néha nagyon bonyolult terápiákba fogunk, hogy jobban legyünk. Van, hogy jó döntés, megéri, sok bonyolult, költséges, nagy erőfeszítést igénylő út áttörésekre, lelki-fizikai jólétre vezet. Csak ne felejtsük el, hogy egyébként más, nagyon hasznos, örömteli és segítő utak emellett szintén kéznél vannak. Mint az erdő. 14-16 kilométer, falevelek, csepergő eső, levegő.
Iszonyú egyszerű és még működik is. Segít, mint az érintés és a lélegzet.

27/10/2025

Mostanában svédek vagytok :)
Egyre többen jöttök svéd masszázsra, gondolom, mert jön a tél, az olyan északi dolog, a nyár volt Hawaii, a lomi lomi, vízben úszás, tengerhullám. Vagy csak a szelek fújnak másképpen? Hidegen, igen.
Gyertek csak, amire szeretnétek. Az izmok ellazulása legalább olyan jó, mint a léleké - és - ezt titkokban mondom - úgyis összefügg a kettő.
Svéd masszázs, Vera-masszázs (mindabból, amit eddig összetanultam) és színtiszta lomi lomi - ezek vannak. Plusz a szeretet. 🩷🧡💛

08/10/2025

Bizonyos nem teljesen szokványos, de abszolút létező és szer nélkül elérhető tudatállapotokban az emberek egy részének olyan élménye lehet, hogy egységben van a világgal. Lélekben és, sokszor úgy érzi, fizikailag is kapcsolódik mindennel, ami körülötte van, mindenkivel, aki körülötte van, sőt néha azokkal és azzal is, aki vagy ami nincs közvetlenül körülötte, hanem messzebb, vagy éppen nem a fizikai világban létezik. Vannak, akik a megvilágosodást is egy egységélményként írják le, ilyen “behuzalozottság”, “összekötöttség”, “egység”-tapasztalat előfordul a testtel való munkában is, akár lomi masszázs során megjelenhet, de persze közös táncban, meditációban is.

Engem mostanában az foglalkoztat, hogy ez mit jelent? Csodás élmény, nem lehet kényszeríteni, vagy jön, vagy nem, de néhány pillanatra is elképesztő megtapasztalni, hogy nem, nem létezem egyedül, a rejtett pókhálónak része vagyok, ha bárki meghúzza, én is mozdulok, egymásnak részei vagyunk, csakhogy ennek vannak következményei. Számomra az, hogy nincsenek önmagába zárt emberek. Nincsenek önmagába zárt problémák, amelyekhez semmi közünk. Ha össze vagyunk kötve, akkor felelősek vagyunk egymásért. Mert egy rendszert képezünk, és a te problémád nem csak a te problémád és az elesettek fájdalma nem csak az ő fájdalmuk, és a szerencsétlenek, nehezebb helyzetben levők élete a közös felelősségünk. Ezt nem annyira könnyű elfogadni, nem erre mutatnak a mai társadalmi trendek, de mégiscsak ez az egyenes következtetés, nem?

́rsadalmifelelősség