19/01/2026
👋Mi a létezésünk értelme?
Mai 🏃♀️➡️.
A mozgás közbeni csendben egy olyan belső folyamat zajlott le bennem, amit szeretnék megosztani veletek.
Gyakran halljuk az idősebbektől: „Én már nem vágok bele semmibe”, „Úgyis meghalok”, vagy „Nekem sem volt segítségem, én már megtettem a magamét”. Ahogy futottam, és mindeközben gyermekeimre gondoltam, akik már néhány életciklus óta itt vannak mellettem, megfogalmazódott bennem az alapvető kérdés:
Ha egyszer újra le kellene születnem ebbe a „földi játszótérbe”, vajon a mostani állapotában is a részese akarnék-e lenni?
A válaszom jelenleg: nem.
Ciklusok óta hiányzik az a tudatminőség, amellyel rálátnánk, mekkora lehetőségünk van a változtatásra. A neveltetésünk, a hagyományaink és a túléléshez választott álarcaink elfedték a lényeget.
Fontos megérteni: gyermekként nincs választásod. Akkor még nem döntheted el, mit fogadj be, így a környezeted mintarendszere alapjaiban határozza meg a személyiségedet. Az idegrendszerünk és a sejtjeink ekkor még szivacsok: nemcsak szavakat, hanem a felmenőink fel nem dolgozott félelmeit és feszültségeit is magunkba szívjuk.
Felnőttként könnyű azt mondani, hogy „ne azonosulj ezekkel”, de a valóságban a jelenünkben ott összpontosul minden múltbeli lenyomat. Ezek az energiák ott vibrálnak a sejtjeidben, a generációkon át örökített frekvenciákban. Saját magamon keresztül kezdtem el lefejteni ezeket a mélyebb rétegeket, mert rájöttem: ami a génjeinkbe van kódolva, az nem sors, hanem egy kiindulási állapot, amin a tudatosság erejével változtathatunk.
A futás közben megtapasztalt – tiszta jelenlét állapota – ébresztett rá, hogy bármit képesek vagyunk létrehozni. Amit az ember el tud képzelni, azt meg is tudja valósítani. Ezért, bár sokszor mondjuk rezignáltan, hogy „ide nem akarok visszajönni”, én valójában szeretnék – de egy teljesen más minőséget akarok teremteni addig is, amíg itt vagyok.
A gyermekeim az élő hagyatékaim: amit most építek, az az ő jövőjük alapja is. Ha én megtöröm a régi, korlátozó mintákat, nekik már nem kell ugyanazokat a súlyokat cipelniük. Egyszer ők is elhagyják majd a földi teret, így nekik is olyan légkört kell önmagukon keresztül létrehozniuk, amelyben szívesen élnek, amit felelősségteljesen hagynak itt, és amibe ők is örömmel születnének bele újra.
Ez persze egy „22-es csapdája”. Amikor egyedül vagyok, érzem a tiszta energiazónát, de a külvilágban nehéz nem aktiválni a régi sémákat. Kihívás másként reagálni, mint ahogy az energetikailag belénk van huzalozva.
De a futópályán töltött egy év megtanított valamire: eleinte minden körben a levegőért küzdöttem, ma már szabadon kapom. Ugyanez a szabadság vár ránk a reakcióinkban is, ha kitartóan gyakoroljuk az új tudatosságot. A létezés értelme a közös teremtésben és az egymás iránti segítő szándékban rejlik.
A nemzethitek és a mesterséges megkülönböztetések a mélységben valójában nem léteznek. A cél nem a túlélő üzemmód vagy a pénzorientált hajsza, hanem egy olyan boldog környezet, amelyet egyénileg és közösen építünk. Ehhez fel kell ismernünk a saját akadályainkat, és át kell alakítanunk a reakcióinkat, hogy valódi értéket hagyjunk magunk után.
Mindent mi teremtünk: mi hozzuk létre és mi is tartjuk fent a valóságunkat.
Sokan kérdezik: mi a megoldás?
Ne várjuk, hogy valaki kívülről megmondja a „tuti” választ. A megoldás a valódi együttműködésben, a megértésben és az egymásra való odafigyelésben rejlik,azaz magunkban.
Támogatást kell nyújtanunk azoknak is, akik még más perspektívából szemlélik a világot. Hiszem ugyanakkor, hogy a gyermeki évek kollektív mintarendszerében kell létrehoznunk azt a változást, amely már egy egészen más energián és tudatminőségen alapul.
Végül nem az számít, hány kilométert futottunk le, hanem az, hogy a pálya végén milyennek látjuk a horizontot – és milyen világot készítettünk elő annak a következő „utazónak”, aki talán éppen mi magunk leszünk.
🐦⬛Hajni🐦⬛
