16/03/2026
Sziasztok🖐️,
futottam. 🏃♀️ Szeretném veletek megosztani magam kis utazását az érzelmeim világában.
Futás 🏃 közben a belső megfigyelőmön 👀 keresztül pásztázom magam, most arra kerestem a választ:
Miért működöm úgy, ahogy?
Miért látom úgy a világot, ahogy?
És ha ezeket a rétegeket mind átlátom 👀, átérzem 🫀 – úgy vélem, akkor tudom a legjobbat továbbadni a gyerekeimnek.
Futás 🏃♀️ közben éreztem, ahogy a régi súly 🏋️, ami eddig a hátam közepén feszült, feljebb vándorolt a vállaimhoz. Olyan volt, mintha előrehúzódna, de ahelyett, hogy harcoltam 👊 volna vele, egyszerűen csak hagytam, hogy a fejtetőmön keresztül „távozzon” belőlem ez az érzés. Elfogadtam, hogy ott van. Igyekeztem a „mostban” maradni, ami nehéz, mert a figyelmem folyton kihelyeződik ezer más dologra. De igyekszem céltudatosan arra használni ezt az időt ⌛, hogy megismerjem Magam. Éreztem az érzést, és kérdeztem Magamtól, hogy milyen érzés az, amit érzek?
A válasz:
A tehetetlenség, kiszolgáltatottság a felnőttek felé, illetve, hogy be vagyok szorítva, és bármennyire is fájdalmas az érzés, a felnőttektől függ az életem.
Rájöttem, hogy ez a belső feszültség is a múltból jövő löket, ami át akarná venni az irányítást – de én már nem abban a múltban vagyok.
Mondtam magamnak:
Csak átengedem magamon, és hagyom elmenni. 🚶♀️
Az, hogy futás 🏃 közben képessé váltam ezt megfigyelőként 👀 (és nem áldozatként) átélni, azt jelenti, hogy a felnőtt énem megérkezett a gyermeki énem mellé, és biztonságot adott neki.
Történet az érzelem mögött:
Nevelőotthonban nőttem fel. Máig tisztán él bennem a pillanat, amikor az óvodából vittek el. A rendőrök azt mondták, csak elmegyünk egy körre sétálni. Láttam, hogy az óvónők sírnak, és gyerekfejjel nem értettem: ha csak sétálni megyünk, miért ez a nagy fájdalom? Aztán egy gyűjtőbe vittek, ahol szétválogattak minket. Úgy vélem, akkor ott, abban a pillanatban egy hatalmas súly 🏋️ került rám: "a felelősség súlya, hogy felnőttként mit kell majd létrehoznom".
Mekkora hatással vagyunk felnőttként a cselekedeteinkkel a gyermekekre!!
Ezt a súlyt 🏋️ addig nem is éreztem igazán, amíg meg nem születtek a gyerekeim. Ők kapcsolták be ezt bennem. Rajtuk látom 👀 végigmenni ugyanazt a mintarendszert (energetikai-kollektív), ami rajtunk is átment. De hiszem, hogy semmi sincs ok nélkül.
Ez a felismerés ad célt! Hajtóerőt.
Rengeteg elvárás, melyen keresztül szeretünk 💚. Én már érzem, hogy nem azért akarom szeretni a gyerekeimet, mert „jók” és megfelelnek az elvárásoknak. A lelküket akarom szeretni úgy, ahogy van, bélyegek nélkül.
Ez a legnagyobb vállalásom: szabadnak hagyni őket, magunkat egy olyan világban, ahol mindenki skatulyákba akarja szorítani saját magát és a másikat.
Nem tanítanom 👩🏫 kell őket, hanem „csak” ne pakoljam rájuk a saját múltam súlyait 🏋️.
Rálátni arra a közös nullpontra bennünk, amire még nem pakolódtak rá a hiedelmek, a hagyományok és az egó játszmái. Ez a pont mindannyiunkban egy és ugyanaz: a tiszta létezés állapota, ahol még nem kell senkinek megfelelni.
Sajnos a világban sokszor a profit és a hatalomvágy diktál (melyek mögött a félelem a forrás), de látnunk kell, hogy ez csak illúzió és manipuláció. A kollektív rendszert mi magunk alkotjuk meg. Legbelül mindannyian értékes lelkek vagyunk, és ha képesek vagyunk ezen a szinten kapcsolódni 👬, akkor megalapozhatunk egy olyan jelent, amiben mi is és a gyerekeink is békében élhetünk.
Amennyiben túl merünk látni a szorongásokon, a fájdalmon és az ürességen, a kapcsolódásainkon keresztül gyógyulni fogunk. Mert ha a lélek gyógyul, a test is gyógyul. Ha a tudatunk tisztul, már nem hajszoljuk a felesleges profitot és a mérgező dolgokat.
Vannak pillanatok, amikor imádom az életet 🧬, és vannak mélypontok.
De már tudom, érzem: az a mélypont nem az enyém. Az csak egy lenyomat 🧬, amit én már nem akarok továbbadni a fiaimnak. Ez egy nehéz út 🛣️, mert a külvilág szemében lázadónak tűnsz, pedig csak egy más nézőpontból figyeled a valóságot.
🐦⬛ Hajni🐦⬛
