05/03/2019
Újratervezés
Néhányan talán olvastátok a bejegyzésem, amiben elmeséltem, hogyan tört el a térdem épp Karácsony előtt, és hogy ezután, az élmény minden fájdalmával együtt is, mennyire áldottnak érzem magam ebben a helyzetben, mégis. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy véletlen lábtörések pediglen nincsenek az életemben. Ezt úgy mondom, hogy volt pár törésem. Szám szerint 19, és előfordulhat, hogy nem ez a mostani kettő volt az utolsó.
Azt még kevesen tudják, hogy január közepén a munkaviszonyom is megszűnt. „Véletlenül” épp akkor, amikor a lábtörés miatt semmi mást nem tehetek, mint ülök a fenekemen, és mélyen elgondolkodom az életem talányos „véletlenein” amiket az utóbbi időben tapasztaltam.
Lassan két év telt el úgy, hogy értékesítőként dolgoztam. Karrierem folyamán nem először. Állítom, hogy nagyon jó adottságaim vannak a feladathoz. Jó emberismeret, lendületesség, empátia, siker orientált személyiség, miegymás. Ha január közepén tudok menni, akkor simán átmegyek a budapesti fogászati turizmus egy harmadik szereplőjéhez, aki a tíz ujját megnyalhatja, hogy ilyen fincsi értékesítőt fogott ki, aki két jelentős konkurensénél szerzett tapasztalatait is hozza magával. De úgy maradtam munka nélkül, hogy nem tudtam új munkát keresni, munka interjúkon részt venni, mert nem tudtam MENNI.
A legutóbbi főnököm az év elején még nyitottnak tűnt arra, hogy megoldjuk a balesetem által keletkezett problémát. Végtelenül hálás voltam neki ezért. Az elmúlt hónapokban,míg a munkatársa voltam, hetente többször fordult elő, hogy napi 10 órákat dolgoztam. Mert fűtött a tenni akarás, mert eredményeket akartam letenni az asztalra, mert vágytam rá, hogy a cég sikeréhez hozzájárulva magam is sikereket könyvelhessek el … nem tudom, mivel háláltam volna meg a rugalmasságát, de azt tudom, hogy január 7-től 11-ig, itthonról dolgozva, akkor is beültem az íróasztal elé, ha néha nem tudtam fájdalom nélkül elhelyezni a bokától combig begipszelt lábamat. Akkor is legjobb képességem szerint tettem a dolgom, ha estére bedagadt a gipszben a lábam, és fájt. Bizonyára megtaláltam volna a módját, hogy ezt fokozzam, ha meggyógyulva lett volna alkalmam visszatérni az irodába.
Szeretném leszögezni, nem kért erre senki, és nem is tudták az irodában, hogy ezzel jár, hogy dolgozni próbálok. Hozzám nem kell hajcsár. Én simán ki tudom zsákmányolni saját magamat, ha elkap a gépszíj. Márpedig értékesítőként eddig minden alkalommal elkapott. Majd kiégtem. És hogy megmentsen a sokkal fájdalmasabb és maradandóbb esetleges lelki összeomlástól, idegösszeomlástól, miegymástól, a Nagy Rendező eddig minden alkalommal megállított. Történt valami váratlan „véletlen” ami megelőzte, hogy rajta legyek a megállíthatatlan sebességgel a szakadék felé száguldó elszabadult halálvonaton.
Londonban, fejvadászként inam szakadtáig dolgoztam. Szó szerint. Achilles-ín szakadás vetett véget sikeres, de önpusztító karrieremnek. Aztán hazajöttem, értékesítő lettem egy olyan főnöknél, akivel nem voltunk egymásnak teremtve. Mikor már láthattam volna, hogy ez nem az én helyem, de nem láttam mégsem, akkor pár hét alatt kétszer törték fel a szolgálati autóm. Egyszer a zuglói rendőrkapitányság épülete előtt! Másodjára kilopták a zárt csomagtartóból a munkahelyi laptopomat is. Mint az őrült rohangáltam, laikus szemmel nem látszott ugyanis az autón, hogy feltörték … azt hittem, mégis az irodában maradt a laptop. Majd' bele bolondultam abba az éjszakába, és reggel persze nem volt az irodában a laptop … A főnök első reakciója ráébresztett, hogy ha jót akarok magamnak, nem maradhatok annál a cégnél, és felmondtam. Legutóbbi kis híján 2 évnyi értékesítői pályafutásomnak pedig most a fent leírt helyzetben lett vége.
Így hát volt időm gondolkodni. Arra jutottam, hogy a lábtörés azt üzeni: „Nem jó irányba mentem”. A munkahely elvesztése pedig szolidan rámutatott, melyik az a terület, ahol változásra van szükség. És bevallom, ez nem most merült fel először az életemben.
Valamikor még Indonézia és Dél-Kelet Ázsia bebarangolása előtt, a fent említett londoni fejvadász sikereken túl, közvetlenül egy olyan szakítás után, aminek hatására életemben egyetlen egyszer megéreztem, milyen az, mikor az embernek eszébe jut, hogy jobb lenne tán véget venni ennek a sok fájdalomnak, és önkéntesen kilépni az életnek nevezett körhintából … Nos ezen a legmélyebb ponton elrugaszkodva felfelé, megkérdeztem egy este a Nagyfőnököt, akit Istennek is neveznek, de sok neve van, hogy miért kell nekem ennyit szívni, mint a torkos borz!!!? (Kapcsolatunk nem mellőzi az efféle, sőt ennél néha durvább megnyilvánulásokat részemről, de a Nagyfőnök végtelenül türelmes velem, és értékeli az őszinteségem.)
Nem vártam mennyei szózatot a válasszal. Tapasztalataim szerint ezeket a kérdéseket a vihar elmúltával visszatekintve, már kívülről nézve a történteket, magunk is megválaszoljuk. Sokszor tisztán látható, miért kellett éppen ott, éppen akkor, éppen annak történnie „véletlenül”. Látom, hogy egy szakadt ín szalag jobb, mint az idegösszeomlás. Látom, hogy a térd törés lehet a kegyelem eszköze. De aznap éjjel mégis lehetőséget kaptam, hogy szó szerint beszélgessek a Nagy Rendezővel. (Gondolj bolondnak, ha úgy tetszik. Én azért fogalmazok így, mert ez történt.) ;)
Arra az üzenetre ébredtem fel a pirkadat óráiban, hogy amit átélek, mit átéltem, és ami még jön, az mind szükséges tapasztalat, hogy segíteni tudjak azoknak a nőknek, akik majd segítségért fordulnak hozzám, hasonló élethelyzetekben. Azóta tudom, hogy dolgom van női fronton. Azóta ígérgetem magamnak, hogy teszek valamit, és tettem is imitt-amott kisebb dolgokat. Gyakran fogom meg barátnők, tanítványok, kolléganők kezét. Töröltem már könnyeket, csaltam már mosolyt arcokra. A történeteimet olvasva is sokan mondják, hogy jó olvasni, hogy gyógyító, hogy „kérünk még!”.
Többször próbáltam munka mellett tenni azt, amiről tíz éve tudom, hogy ez a dolgom. Illetve azt mondtam, hogy most ide elszegődöm, hogy legyen valami bevételem, de nem az iroda lesz a legfontosabb, hanem lassan, kevesével felépítem a nevem női segítőként, és amikor már Morzsa fogalom lesz a háztartásban, amikor úgy látom, meg tudok élni a nők felé való szolgálat anyagi eredményeiből, akkor kilépek az ÁLLásomból és teljes erőbedobással megyek tovább a női segítő útján.
Tudom, hogy sokan megtették ezt a fent leírt módon. Sok esetben családos anyukák. Minden tiszteletem az ilyen nőké. A saját tapasztalatom viszont az, hogy nekem nem megy ez így. Rendre beleragadtam a pénzkereső munkáimba, és csenevész semmiséggé fonnyadt a szolgálat. Nem tudok fél gőzzel csinálni dolgokat. Ha már elkezdtem dolgozni egy munkahelyen, akkor jól akarom csinálni. Belebonyolódok. Beleélem magam, és kiszorul az én-idő, kiszorul a szolgálat, kiszorulnak sokkal fontosabb dolgok.
Egyedül a heti egy jóga órám maradt meg. Mióta 2016-ban hazatértem Indiából az ősi ta**ra jóga nekem életfenntartáshoz szükséges minimum lett. Ahhoz, hogy több legyen, hogy újra elérjem azt a lelki és testi jól létet, amit a Shri Kali Ashramban töltött hónapok alatt volt szerencsém megtapasztalni, több kell heti egy jógaóránál. A heti egy viszont jobb, mint a semmi! Akit érdekel, és szeretne március végétől velem jógázni csütörtök esténként, a reiki kuckó honlapján talál bővebb információt. „httpKETTŐSPONT//www PONTreikikuckoPONThu/Reiki_Kucko/ta**rajoga.html”
Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy nagyravágyásomban, nagyképűségemben nem tudok hova lenni, hát kikiáltom magam önjelölt gurunak … egy ilyen valaki a fejemben is lakik, ha nincs a fejemen kívül aki imposztornak tart, akkor a fejemen belülinek mondom, hogy egyszerre vágyakoztam erre a pillanatra, hogy elétek álljak az újratervezésem hírével, és féltem, félek tőle. Mert ha most nyitnék egy gofri sütőt, és az rövidesen csődbe menne, akkor mi van!? Na bumm! Nem vagyok jó gofris! :D
De én most nem a gofrimat akarom (csúnya szóval élve) áruba bocsátani, hanem a személyiségemet, az élet tapasztalatomat, a szívemet, lelkemet, a legmélyebb tudásomat. Itt a kérdés az, hogy kell-e Morzsa? Szükség van-e a kicsi magyar hazában arra, aki én vagyok? Meg tudok-e normálisan élni abból, amit eddig az élet fontos dolgairól, önértékelésről, az önmagam és szeretteim elfogadásáról, szeretetről, a szingli életről, párkapcsolatról, intimitásról, szégyenről, haragról, kiállásról, a csak azért is boldog életről megtanultam, és amivel neked, a saját kérdőjeleiddel kapcsolatban segíteni tudok!?
Kicsit konkrétabban első nekifutásra a jóga mellett szeretnék még női köröket szervezni magyarul és angolul. Gyógyító beszélgetéseket felajánlani, tanfolyamokat és elvonulásokat szervezni itthon, és külföldön. Mindenről írok majd bővebben, hamarosan A Bennem a Nő oldalon.
Ha szeretnél segíteni, egy megosztással is segíthetsz. Ha megmutatod a Bennem a Nő oldalt pár barátodnak, azzal is segítesz.
Ha eljönnél jógázni, női körbe, személyes beszélgetésre, kirándulni külső és belső tájakon, akkor tudd, nem csak én segítelek majd téged, hanem te is engem. Így meggy ez a világban. Összeadjuk, amink van, és a közös erőnk több, mint a közösség tagjainak egyéni ereje, egyenként. Hiszek a szinergiában. Hiszem, hogy a női erő élet-ajándék ennek a világnak.
Ha úgy érzed, van dolgunk egymással, kérlek, jelezz vissza. Ha úgy érzed, de jó lett volna egy Morzsa, mikor nyakig voltál a trutyiban, kommentelj, like-olj, tedd közzé azokat az írásaimat a Bennem a Nő oldalról, amik hozzád szóltak, majd a hamarosan megjelenő alkalmakat is. Azért, hogy akinek most van szüksége egy ilyen élet szagú segítőre, azzal egymásra találjunk. Tetthelyet és esetleg szövetségeseket is keresek. Beszélgessünk!
