10/09/2020
😥😥❗
Én is online. Te is online?
A Vigadó téren dolgoztam, és a Vörösmarty téren láttam egy négytagú családot.
Éppen reggeliztek egy kiülős helyen, amikor még nem özönlöttek ki a külföldi turisták.
Sütött a nap, kellemes, reggeli zene szólt, a pincérek tették a dolgukat.
Feltűnt, hogy mind a négyen lehorgasztott fejjel a mobiltelefonjukat bűvölik.
Semmi mosoly, egymásra nézés, nem szóltak egymáshoz, láthatóan nem kapcsolódtak érzelmileg. Sajnos ők nem együtt voltak, hanem egymás mellett nyomkodták a telefont. Nem élvezték a hely hangulatát, a jó időt, nem adták át magukat a jelennek, hanem elszigetelték önmagunkat. Az volt az üzenet: „Én nem létezem a számodra!”
Nagyon szomorú látvány volt. Az apuka, az anyuka, a két felnőtt lány, mindannyian a jelenből "átutaztak" a virtuális térbe. Az árnyékot adó napernyő alatt négy arcot láttam, amire rávetült a mobiltelefon képernyőjének a fénye.
Ez napjainkban egy általános jelenség, amivel több probléma is van.
Az egyik, hogy az online térben megemelkedik az ingerküszöb, a dopamin hormon szintje az izgalmas, színes vizuális ingerektől, és amikor az online térből visszatérünk a való világba, akkor minden szürke, unalmas és érdektelen. Egyenes út a depresszióhoz és érdektelenséghez, motiválatlansághoz. Hiszen a való világban meg kell dolgozni mindenért, míg az online térben megkapjuk befektetett energia nélkül.
A másik baj, hogy nem jön létre az emberek között szemkontaktus. A szemkontaktus azért nagyon fontos, mert oxitocin termelődik a szervezetben, ami a kötődésért felelős hormon. Ez a hormon termelődik a szüléskor is, azért, hogy az anyában kialakuljon a kötődés, a párkapcsolatokban minden érintéskor, hogy a pár két tagjának a kötődését is segítse.
A szemkontaktus esetén is az oxitocin segít minket ahhoz, hogy elinduljon egy kötődési folyamat, ami után beszélgetni kezdünk, megismerni a másikat, azért, hogy egy idő után már közeli ismerősnek érezzük őt. A meglévő párkapcsolatokban erősíti az összetartozás érzését, melegséggel tölti el az embert, ha a másik szemébe néz.
Ha egy család tekintete a telefonra réved, akkor nincs szemkontaktus. Ezen kívül ha a telefont markolják, akkor nincs érintés sem. Ha belemerülnek a telefon nyújtotta információkba, akkor nincs beszélgetés, sőt még a nonverbális csatornák sem működnek, ami a kommunikáció során az információ áramlás 70 %-át adja.
A harmadik baj, hogy amikor online térben vagyunk, akkor elszigetelődünk. Lassan elfelejtünk beszélgetni, ismerkedni, képtelenek vagyunk kifejezni az érzelmeinket. A mai Y és Z generáció gyakorlatilag csak cseten tud ismerkedni, csak az online térbe érzi biztonságban magát, képtelen érzéseket megfogalmazni és sokszor megélni is. Az online élet hosszú távon leginkább a szorongás érzését erősíti az emberekben, amikor kilépnek a valóságba.
A negyedik probléma, hogy az online térben megszűnik az önreflexió. Az önreflexió során képesek vagyunk önmagunkat viszonylag semlegesen érzékelni és elemezni, amelynek révén a további lépéseinkre vonatkozóan következtetéseket tudunk levonni. Elgondolkodunk magunkon, így a saját magatartási formáink tudatosulnak, azokat akár meg is tudjuk kérdőjelezni, hogy szükség esetén tudjunk a viselkedésünkön változtatni.
Mindez nincs az online térben.
Olyan, mintha jól bedrogoznánk, nem?
