10/10/2025
Az emberi elme folyamatosan történeteket gyárt.
Összekapcsol dolgokat, értelmez, magyaráz – és elhiteti veled, hogy amit lát, az az igazság.
Pedig valójában csak egy nézőpont. Egy belső mozi, amit az elme vetít.
Amikor az elme elcsendesül, és különválik a történettől, megszűnik minden értelmezés.
Csak a tiszta lét marad.
És abban a létben nincs ítélet, nincs „igazam van” vagy „neked nincs igazad”.
Ott csak szeretet van.
Együttérzés.
Igazság.
A szeretet természete feltétel nélküli.
Nem kérdez, nem mérlegel, nem ítél – egyszerűen csak van.
Ebből a térből fakad az együttérzés is: a természetes késztetés, hogy a másik jól-létére gondolj, hogy megértsd, mi zajlik benne.
Képzeld el, hogy valaki, akit szeretsz, lekezelően viselkedik veled.
Abban a pillanatban az elme azonnal reagál:
„Nem tisztel.” „Nem értékel.” „Nem vagyok elég.”
És ezek a gondolatok valóságnak tűnnek, mert érzelmek kapcsolódnak hozzájuk.
De valójában csak a történet fáj, nem a valóság.
Aztán, amikor megéled a szenvedést, és egyszer csak elcsitul benned minden, a történet is elenged.
Megérted, honnan jött a másik tette. Látod a félelmét, a fájdalmát.
És egyszer csak – megbocsátás születik.
A történet elnémul,
és a helyén újra ott van, ami mindig is ott volt:
a szeretet.
