24/02/2026
Szabadulás a gyógyszer függőségből!
Sokat gondolkodtam azon, hogy facebook kompatibilisre rövidítsem e ezt a függőségből szabadulás történetet, majd úgy döntöttem egy az egyben megosztom veletek ahogy kaptam. Mire a végére értek remélem megértitek a döntésem okát!
Ha hasznosnak ítélitek meg ti is kérlek benneteket egy megosztással segítsetek azoknak akikhez ennek el kell jutnia de még nem ismerik fel a problémát! 😇🤗🙏
2002 április 2-án befeküdtem a szigetvári kórház Minnesota-modelles terápiás osztályára, szerencsejáték függőségem okán. Igazából nem akartam én abbahagyni a játékot, inkább valami olyan fals, beteg elképzelésem volt, hogy abban segítsen már valaki, hogy ne szenvedjek a játékgépezés miatt…ergo a következményektől szabadítsanak meg valahogy, de a játék az maradjon. Szoktam mondani, hogy én itt, ezen a terápián lettem alkoholista. Itt szembesít***ek ugyanis először, hogy ahogyan-amennyit én iszok, az súlyos alkoholizmus. Hat hónapig voltam ezen a terápián, és amikor kijöttem akkor arcul ütött a realitásom. Nincs családom, nincs hol laknom, nincs két egyforma forintom… Egy dologgal lettem gazdagabb: 6 hónap alkoholmentesen. Szorongtam. Olyan szorongás, feszültség, fóbiák…félelem az újtól, az élettől, a mankóm hiányzott rettenetesen, a folyékony drogom…az alkohol. Azzal minden könnyű volt, nem volt ez a sok nehéz érzés ami most megszállt. Egyet tudtam biztosan: inni már nem akarok. Felkerestem a pszichiáteremet, a régit. Elmondtam neki, hogy kijöttem a fél éves terápiáról, azóta nem iszom…de iszonyatosan feszült vagyok, betegesen szorongok az emberektől, a tömegtől, a szabadságtól, a jövőtől…mindentől és mindenkitől, és a nap kb 1440 percében. Kaptam rögtön gyógyszert; Rivotrilt. Szedtem ahogyan azt felírták: napi 2x 0,5mg. Aztán jobb lett. Tudtam létezni, ellazultam tőle. Jobban ettem, jobban aludtam…sokáig. Aztán sok év eltelt így, de én mindig bűntudattal éltem meg, hogy nekem ezt szedni kell. Azt éreztem, hogy ez nem igazi józanság így, hogy az alkoholt csak lecseréltem egy tablettára. Le vagyok szedálva, vontatottan beszélek, potencia-problémáim vannak, reflexeim késnek a vezetésnél, stb. Kb 15 évig szedtem hát a Rivotrilt ilyen bűntudattal, és rossz érzésekkel…majd időnként kértem a doktornőt, hogy segítsen abbahagyni a szedését. Ő mindig azt mondta erre: “ez most nem jó időszak erre” Sosem jött el az alkalmas idő…neki. Nekem eljött. 2019-ben együtt éltem egy nővel, aki jártas volt valamilyen szinten a függőségekben, mert ő is felépülő alkoholista volt. Szóvá t***e, hogy abba kellene hagyjam, mert már nem nyújt nekem semmit a Rivotril, de annál többet elvesz tőlem. Igaza volt. Ha bevettem, akkor semmit nem éreztem, mert annyira megszokta az idegrendszerem, az agyam…de ha nem vettem be több napon keresztül, ha megpróbáltam abbahagyni, leállni…akkor indult a pokol, és azonnal elkezdtem újra szedni. Szóval 2019 őszén a párom noszogatására, az ő támogatását érezve, abbahagytam. 18 év szedés után, egyik pillanatról a másikra. 1 nap semmi…második nap semmi… Ó, hát megy ez! Nincs nagy baj, hurrá! Harmadik este már ideges vagyok…nem áll le az agyam…nem bírok elaludni. Kicsit feszült vagyok. Aztán pokoljárás. Kézremegés, gyengeség. Bizonytalan járás. Félrenyelés, izzadás folyamatosan. 5-ik, vagy 6-ik nap már egész testemben görcs. Azon vettem észre magam, hogy folyton elharapom a nyelvem, a kezeim ökölbe szorítva. Tudatosan kilazítom, de 2 perc múlva ismét ökölben szorítom…de kb minden izmom meg van feszülve, büdöset izzadok, kezd a feszültség olyan méretet ölteni, hogy pánikolok. Egy hét múlva már nem merek vezetni…aztán már az utcára, boltba kimenni… Kb 10 nap után a párom kézenfogva vezet át a zebrán, erőlteti hogy kimenjünk a szabadba, de ez nekem kínszenvedés. Halálfélelmem van, a vérnyomásom 220/140. Sírva kérem a gyógyszeremet, mert rettenetesen szenvedek, azt érzem hogy meghalok, ha nem adja vissza. “Romi, nem fogsz meghalni, abba tudod hagyni!” És elmentünk Bécsbe, az APi-ba (Anton Proksch Institut) még aznap. A belvárosban van valahol egy ambulanciája a kórháznak, ott fogadtak minket, egy pszichiáterrel beszélgettünk olyan 2 órát. Azt mondta, hogy életveszélyes amit csinálok. Holnap reggel feküdjek be a város szélén, a 23-ik kerületben lévő kórházba. Itt évente kb 4500-5000 függőt kezelnek, ezeknek kb a fele gyógyszerfüggő. Elfogadtam, mert azt éreztem, hogy meghalok az elvonásba. Imádom a munkahelyemet, és féltem hogy elveszítem, ha több hónapra táppénzre megyek, ezért a párommal elautóztunk a munkahelyemre, én már nem tudtam vezetni sem, szét voltam teljesen esve…szerintem az állapotom ekkor már a deperszonalizáció határán volt. A főnököm nagyon kellemes meglepetés volt számomra. Mindenben támogatott, és biztosított arról, hogy a munkám nincs veszélyben, elmondta hogy várnak vissza majd..menjek és feküdjek be a terápiára, és hagyjam hogy segítsenek. Reggel bementem. Nagyon furcsa volt minden, mert habár ekkor én már 11 éve Ausztriában éltem, de most voltam először kórházban. Amikor elhelyeztek egy 2 ágyas szobában, bejött egy nővérke, és megkérdezte hogy kérek-e egy kávét, ameddig tisztázunk pár dolgot, illetve megírjuk a felvételi lapot, ismertetik a terápiás tervet, rendszert. Aztán azt hittem hogy viccel, amikor megkérdezte, hogy van-e olyan étel amit nagyon szeretek…van-e olyan amit egyáltalán nem eszem meg, stb. Beszarás a magyar kórházi tapasztalatok után. Elkezdődött a terápiám, de ennek semmi köze nem volt a minnesota-modellhez, sem az AA 12 lépéséhez. Minden nap minden perce be volt táblázva, programozva. Csoportos terápiák, egyéni terápia. Kötelező stresszkezelési óra, yoga óra, kötelező sportolás, de abban lehetett választani. Lehetőség volt focizni, boxolni, kondizni, ping/pongozni, edző koordinálásával futni, stb. Minden héten 2x volt természetterápia is, ami a bécsi erdőkben kirándulást jelentett gyakorlatilag egy pszichológus segítségével. A program része volt az is, hogy vittünk mindannyian egy kis lapos fa ülőkét, majd a legsűrübb erdő mélyén le kellett ülni, és egymáshoz nem szólni, telefont lenémítva, zsebretéve 20 percig csak meditálni…befele fordulni. Nem is gondoltam volna soha, hogy ez amilyen egyszerű, olyan fontos lehet.. 2 hónapig voltam bent, a körülmények tényleg luxus…mint egy szállodában. Mikor bekerültem, megkérdezték hogy szeretnék-e egyedül, 1 ágyas szobában lenni, vagy megfelel-e a 2 ágyas? Én ezt választottam, így egy benzofüggő fiatal tunéziai fiú volt a szobatársam. Nem tudott aludni, pánikrohamokra ébredt és ilyenkor csapkodta az ajtót ki-be, kiabált éjjel. Borzasztó volt, és reggel a viziten mikor megkérdezték hogy tudtam-e aludni, akkor elmondtam, hogy nem tudtam a srác miatt. Azt mondja a főorvos hogy semmi baj, akkor adunk magának valami gyógyszert, amitől majd tud aludni. Mi?? Kiakadtam. Nekem?? Neki adjon valamit! Tudja, hogy én miért vagyok itt? Hogy le akarok jönni a gyógyszerekről…? Erre maga nekem akar gyógyszert adni? Orvos maga egyáltalán?? Itt kivívtam a főorvos ellenszenvét, de a terapeutám elismerését is. Következő egyéni foglalkozáson el is mondta, hogy ő kevés ilyen erősen motivált beteget látott még. Volt még egy dolog, ami nem tetszett nekem, de utólag már erre is másképp gondolok. Az én pszichológusom osztrák volt, de volt az intézményben egy magyar pszichológus is. Amikor ezt megtudtam, a következő foglalkozáson megkérdeztem Petert (a pszichológusomat), hogy nem lehetne azt megcsinálni, hogy a Judithoz kerüljek át, tekintve hogy anyanyelvemen jobban menne a terápia. Nem. Maga tud jól németül, semmi szükség arra, amit kér. Na bazd meg… Osztrák rigiditás, szabály-mánia…ezt ismerem a munkahelyemről is. De végül ma már azt mondom, hogy jó volt ez így. Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a magyar származású fiatal pszichológus csaj vonzó, csinos volt. És akkor már kb 2 hete bent voltam a terápián, és a párkapcsolatom akkor kár nagyon rezgett, már éreztem hogy véget kellene vetnem…de nem tudtam hogyan mert erősen társfüggő is voltam, és azóta már azt is kitanultam magamról hogy traumakötésben is voltam. De ez egy más téma, ez külön megérdemelné hogy egyszer időt szánjak és erről a katasztrofális párkapcsolatomról is írjak…talán fogok is egyszer… Vissza a terápiára még: volt még egy furcsaság, ami nekem nagyon tetszett viszont. Karácsonykor is bent voltam, és jól éreztem magam. Az ápolók, az orvosok, az adminisztratív személyzet, mind ott karácsonyoztak velünk. Karácsonyfa, együtt éneklés, együtt imádkozás körben állva…betegek és orvosaik, segítőik. Volt nem tetsző furcsaság is, persze. A terápián volt kb 150 alkoholista is. Én mégsem mehettem be azokra a csoportterápiákra, ahol az alkoholisták ültek. Hiába vagyok magam is alkoholista, de mivel a benzoefüggőségemmel fekt***ek be, így nem járhattam át. Aztán olvastam a faliújságon hogy péntek délután 17 órától jönnek a bécsi AA-sok, és bent az institut-ban tartanak gyűlést. De jó! Na végre! Gondoltam…de kiderült, hogy a 150 alkoholistából, beültek ketten, meg én… Ezt nem ért***em, ma sem értem. Azon kívül, hogy a falon ki volt függesztve, az orvosok egyáltalán nem is említették a foglalkozásokon, hogy esetleg jó lenne…célszerű lenne AA-ba is beülni. Szóval sokat tanultam a betegségemről a két hónap alatt. A gyógyszerfüggőségről, de magamról is. A személyiségem defektes oldalairól, amik miatt nekem innom, majd utána gyógyszerezni kellett. Hihetetlen sokat segített, hogy a gyökerekig kielemeztünk engem a Peter-el, naponta volt egyéni terápiám 90 perc. Becsületesen végigcsináltam, és kijöttem gyógyszermentesen januárban. De az igazsághoz tartozik meg pár mondat… Kb 1 évig nagyon rosszul aludtam. Volt olyan, hogy egy héten 2 napot is úgy mentem dolgozni, hogy egyáltalán nem aludtam. Sokáig volt még bennem feszültség, de ennek a mérteke már elviselhetőbb volt. Nagyon lassan javult, de tudtam, hogy én már nem akarok visszafordulni ezen az úton. Soha többé nem szeretnék benzo-t szedni. Kb másfél év telt el miután kijöttem az Anton Proksch Institutból, amikor egyszer arra mertem gondolni: Úristen! Lehet, hogy megszabadultam?? Lehet hogy már nem esek vissza…és most már tudok gyógyszer nélkül lenni?? Élni? Érezni?? Most már elhiszem..most már tudok…de most már eltelt 6 és fél év azóta. Így segít***ek nekem az API-ban. Mellesleg ez Európa egyik legnagyobb függőségeket gyógyító centruma, kórháza…vérprofi szakemberekkel. Nem olcsó, de nekem majdnem az egészet fizette a betegbiztosítóm. 660€ volt amit nekem kellett önrészt befizetni…de tekintve a luxuskörülményeket…de méginkább azt, hogy most már mindenféle szertől mentesen élek, ez életem legjobb befektetése volt, és életem végéig hálával fogok gondolni azokra, akik ott dolgoznak, akik segít***ek visszajönni az életbe. Soha többé elnyomott érzéseket, inkább megélteket…sokat még. Köszönöm, hogy elolvastátok.
Kérdezzetek bátran!
