24/10/2025
'56 jelenvalóságáról
Október 23-án átléptünk egy láthatatlan határt, amely az evilágot elválasztja a túlvilágtól. Az itthont az otthontól. Politikai állásfoglalásra ez az idő egyáltalán nem alkalmas. Nem a test, azaz a vonuló tömeg, és nem is a lázadó vagy a tiltakozó elme (szellem) ideje ez… ’56-ban sem emiatt történt az, ami. A határátlépésnek egyetlen célja a lélek fölszabadítása az élet terhei alól.
A természet kimeríthetetlen kegyelme és hatalma még mindig megtart bennünket rendjében. Mint gyermekét szerető, sokat látott szülő, aki a játékba feledkezett gyermekeknek félreteszi az uzsonnát, jól tudván, hogy hamarosan véget ér a játék, és a valóságot az éhség rántja türelmetlenül asztalhoz. Valahogy így lehet most velünk, emberekkel a Mindenség is, jól tudván, hogy hamarosan véget ér… és ő kivárja. Sőt, félreteszi nekünk az igét, amely táplálékká válik majd, ha az éhhalál küszöbén újra a valóságra ébredünk.
Mit jelent átlépni a Mérleg energetikájából a Skorpióéba? Mint belesétálni a tejfehér ködbe és teljes egészében befogadni azt. Ez a mindenre ránehezülő, nyirkos pára, különös átalakulást indít meg az emberben. „Elmúlás” - ez varázsige, amely a belélegzett vízpárát olyan vegyületekké alakítja, mely nem csupán érzékenyebbé és érzelgősebbé tesz bennünket, de láthatatlanná teszi mind az alattunk lévő talajt, mind az előttünk álló utat. „Elfogadás” - ez pedig az a varázsige, amely segítségével átadjuk a berögzött működésünket egy finomabb, folyton a jelenben átélhető érzékelésnek. Mert hiába akarja elseperni az ember a ködöt, hogy újra lásson, hiába akarja pontosan tudni, hogy hány napja, hónapja van még az életéből, bizony van az tudás, amihez nem férhet hozzá és van, ami fölött nincs hatalma. De önmaga fölötti hatalmát senki tőle el nem veheti. Hatalma van, hogy az elmúlást az elfogadással életté nemesítse. Mint az alkimista az ólmot arannyá. Mert az az ember, aki a megszokottól – legyen az jó, vagy rossz – képes eltávolodni, és annak helyét átengedni a pillanatból kibomló érzékelésének, az nem téved el a ködben és annak hátralévő élete a jelenlét gyakorlata által aranyfénnyel telik meg.
Miért ebben az időszakban kezd fontossá válni a felmenőinkre való emlékezés, miért ekkor van a halottak napja, miért telik meg élettel a temető? Mert most kívül is és belül is valaminek a végéhez közeledünk. És a vég közelsége egyszerre eltávolít a földhözragadt élettől, de nem azért, hogy jelentéktelenségére világítson rá… épp ellenkezőleg. Hátha a halál közelségéből valódi rangjára tudjunk emelni mindazt, ami még VAN.
Így talán jobban átérezhetjük azt is, hogy életünk – ami még van - ezer és ezer szállal van beleszőve az idő szövetébe. Számos lélekfonállal kötődünk a múlthoz és számos fonál indul a jövő felé a jelenlegi lelkiállapotunkból… ahogy számos jelenben megbúvó kapcsolatunk is mind aszerint alakul, ahogyan éppen „érezzük magunkat”. Ezer és ezer szál alkotja azt a szövetet, amelyben két (szülői) lélekfonál keresztjében (igéjében) itt és most élünk. A lélek szintjén elválaszthatatlanok vagyunk ettől a vászontól, és életünk számos mintázatában ezért köszönnek vissza a múlt lenyomatai, különös ismétlődések és megújuló sorsok. Ezeket örököljük, adjuk tovább és teremtjük újra a jövőnek. Nem tudjuk nem ezt tenni. Van, ami fölött nincs hatalmunk. A természet rendje fölött – éppúgy, mint a köd fölött - nincs hatalmunk. Olyan a (lelki) életünk, amilyen ennek a vászonszövetnek a tisztasága. És még ennek a szövetnek is szüksége van időnként mosásra, fehérítésre, talán olykor keményítésre is. És ezt bizony önmagunk fölötti hatalmunknál fogva tehetjük csak meg.
Ez a szövet mindig tisztul, amikor saját lelkünkön könnyítünk. De nem akkor, amikor megpróbáljuk észre cserélni, amikor különféle praktikákkal (pl. politikával) eltereljük a figyelmünket a valóságról. Nem. Amikor megengedjük lelkünknek, hogy átéljen egy érzést úgy, ahogyan az van. Megengedjük, hogy féljen, hogy gyászoljon, hogy féltsen, vagy szeressen. Ha bele akar szakadni a fájdalomba, hát próbálja csak meg, ha eszeveszett szerelemre vágyik, hát szeressen úgy… érezze csak addig, míg el nem jön a tejfehér köd ideje odabent is. Míg el nem jutunk a határig. Mert ami ilyenkor a természetben lejátszódik, az minden belső határátlépésünknél épp így történik. És ahogy közeledünk a lélek kimerülése felé, a nehéz pára könnyekben csapódik ki arcunkra és az átalakulás megkezdődik. Ebben a belső ködben épp úgy nem a látáson van a hangsúly, mint a külsőben… ilyenkor csak az érzés van. Ám ez az érzés, minden könnyel egyre könnyebb és könnyebb, mígnem már nem az érzéssel azonosulunk, már nem az érzés vagyunk, hanem az, aki érez. Érezzük belülről, de láthatjuk kívülről azt az énünket, aki éppen – teljesen emberi módon – érez, ölel, szeret, sír vagy szenved. A könny könnyít, fel(felé)szabadít és ez a szabadulásunk mindig a jelent gördíti a jövő felé és a szövet ezirányban addig fehéredik, mígnem „tiszta lappal” áll a jövő elébe.
De néha a jelen felszabadításához bizony hátrafelé kell fordulunk, ahol megannyi történet hever a porban. Ott van minden felmenőnk megírt vagy meg nem írt naplója, tele szerelemmel, hittel, reménnyel, születéssel, szakadással, veszteséggel és halállal. Nem életrajzok vannak mögöttünk, hanem valódi életek, valódi érzésekkel, amelyek olykor-olykor magukhoz rántják lelkünk, anélkül is, hogy tudnánk róluk. Ilyenkor a tisztulást a történet megismerése, elfogadása és visszaadása jelenti, azaz a szövet szálait a helyükre kell illeszteni. Erre is van mód, például labirintusjárással, vagy a családállítás eszközeivel. És bizony a szülőkön át a családig, a családon át a nemzetségig, majd a magyarság egészéig és azon túl az emberiség égészéig ér lelkünk hatósugara.
Október 23-ának helyén a magyarság lélekszövetén egy olyan lyuk tátong, amely az emberiség egészének távlatából látszik leginkább. Ahogyan a világ tétlenül, emberségét elárulva nézte végig az akkori magyarság (főleg tizenévesek és ártatlanok) kiszolgáltatottságát a megsemmisítésükre tett időkben, az olyan foltot hagyott, ami leginkább lyuknak érződik. Csak míg zászlónk közepén a legvégső határ elérése tépett szabadságot, addig az emberiség szövetét a tétlenség és a közöny szakította fel. Nem egyszeri történet ez. Ezekben a hetekben épp ilyen szövet szakadozik Gáza fölött is. De attól, hogy jön egy újabb, a régi nem fog begyógyulni. És a természetben az újabb ciklus mindig egy újabb esély, hogy ezúttal jobban csináljuk. Ebbe a világszövetbe mi magyarként szövődünk bele, ezért mi úgy tehetünk bármit, ha saját részünket fehérítjük és ezen keresztül gyógyítunk be világsebeket.
Van mit. És amikor nagy emberek a Szent Koronánk és a magyarság világgyógyító készségeiről és küldetéséről beszélnek, akkor hirtelen mindez értelemmel telik meg. Önmagunk gyógyulása által valóban gyógyíthatjuk a világot. De erre együtt képtelenek vagyunk. Mert a lyuk a lélekszöveten csak gyűjtőfogalom, ami valójában szálszakadások összessége. Nem egy-egy történelmi esemény, mondjuk egy békediktátum aláírása formálja a jelenig hatolóan életünket, nem annak következményeit nem bírjuk el. A jelent (és a jövőt) azok az érzelmek formálják, amelyek annak az eseménynek a hatására személyes családtörténteinkben bent ragadtak. Ezt csakis egyénenként tudjuk fehéríteni és a múlt léleksebeit gyógyítani… és bizony ez nekünk jelenbéli lehetőségünk és feladatunk. Nem ’56 történelmi emlékezetét kell őriznünk, hanem amit az a családtörténetünkben okozott, ha volt olyan. A magárahagyottság érzését, az ártatlanul elítéltek igazságszomjúhozását, a magatehetetlenül fekvők reményvesztettségét. Kinek-kinek a legnagyobb fájdalmát. Október 23. nem csak a forradalomról szól, hanem azokban az években elszenvedett traumák összességéről. Volt, akinek a tüntetők sebei jutottak és azok nem kicsik. De mekkora sebbel él az, akinek nagyapja lőtt az ártatlanok közé? Hogy nyugodhatna az ő lelke?! Mekkora terhet cipel az a család? És talán egész életét mások áldozataként éli generációról generációra, hátha így megszabadulhat terhétől. Hát ezért kell és lehet ebben az időben önmagunk által a múltat gyógyítani.
Ki gondolná, hogy csupán azzal, hogy saját lelkünket ápoljuk, az emberiség egészére hatással lehetünk? Ki gondolná, hogy azzal, ahogyan saját halottaink emlékét szeretettel és hálával töltjük meg, a múlt szövetét tisztítjuk? Mert bizony nekünk más dolgunk nincs velük kapcsolatban. Nem azért révedünk a múltba, hogy a jelenből meg- és elítélhessük, ezzel az önkényes igazságosztással csak felerősítjük a régi történetek jelenre gyakorolt hatását. „Elmúlás és elfogadás” – a két varázsige. Elfogadjuk történeteinket, mert azokon nem változtathatunk. A hozzájuk való viszonyulásunkon változtathatunk. És mint az önmagát kisíró ember ráébred, hogy nem azonos az érzéssel, úgy a múltat magába fogadó és átérző ember is ráébred, hogy nem rabja annak többé.
Erről szól október 23. és az előttünk álló ünnepek is. Játszhatjuk tovább mások játékát, de akár asztalhoz is ülhetnénk már. És ott – hálaimával, hogy nekünk már nem kell szükségszerűen átélni a múlt tanításait – táplálkozhatnánk mindabból az életből, ami számunkra lehetőségként itt VAN. Mert ez a szer etet. Lakjunk jól vele!
Földi Ádám
2025.10.23.
Fotó: Kalmár Zoltán
