05/12/2025
Ne várj el túl sokat se magadtól, se másoktól!
December 4. 10 óra - Túl vagyok a reggeli takarításon. Na nem a munka volt nehéz, azt bírom. Hanem az oda vezető út. A legnagyobb kihívás nekem itt, a vezetés. Otthon már évek óta ritkán ültem autóban, nem volt rá szükségem. Itt Ausztriában, ahol most vagyok, viszont autó nélkül nem tudok dolgozni. Ez azonban egy új terep. Itt a hegyek között az utak kanyargósak, lejtősek, vizesek, havasak vagy akár jegesek is… Hát itt vezetni számomra egyenlőre egy rémálom, de csinálom, több, kevesebb sikerrel.
Túl vagyok a reggeli úton. 6.30 kor indultam, reméltem addigra világos lesz, de nem. Hát lementem a hegyről a városba egyedül a sötétben. Végig imádkoztam és előre hálát adtam Istennek, hogy ma is vigyáz rám, fogja a kezem, irányítja a kormányt, és megáldja a velem egyidőben, egyhelyen közlekedő többi autóst és hogy ma is haza visz épségben és nincs mitől félnem. 😊 vicces mi? Hát nekem nem annyira, csak így utólag, amikor már túl vagyok rajta…
Szóval féltem és 5-6 autós fel is torlódott mögöttem és biztosan emlegették anyucikámat, amiért nem veszem be gyorsabban a kanyarokat, mint ők, akik ide születtek és nap mint nap játszva megteszik ugyanezt az utat, amin nekem a zabszem végig ott van és kalapál a szívem, hogy majd kiugrik.
Kéne egy „T” betű, hogy lássák: „a mami még kezdő” 😊 .
A vissza út délelőtt már sokkal jobb és élvezetesebb volt, bár ez azért erős túlzás. Minden esetre legalább látom a kanyarokat, világos van, az évszakhoz képes az idő is jó, nem csúszik, nem fagy és már 70-80 km-rel is be mertem venni egy-egy kanyart…
Sajnos nem úszom meg, a rutint csak gyakorlással szerezhetem meg és ami most nehéz, csak akkor lesz könnyű, ha csinálom, ha kitartok, ha nem keresek kifogásokat, nem hátrálok meg, ha nem futok el és ha nem várok arra, hogy majd helyettem valaki ezt a melót elvégzi. Ez egyedül az én dolgom, nincs mese.
Azt hittem otthon nehéz, amit csinálok (életmódtanácsadóként végezni a munkámat), de nem. Ez nehéz, amit most csinálok. Beülni a kocsiba és útnak indulni, úton lenni, látni a kanyarokat, vakoskodni este, amikor fénylik az aszfalt és a szembejövő belevilágít a szemembe és azt se tudom egy pillanatra, hol az út a szerpentinen. Aztán megkönnyebbülni egy pillanatra, amikor hazaértem. Egy nagy sóhaj: túléltem, megcsináltam, sikerült. Egy hála pillanat: köszönöm Istenem… És aztán újra belém nyíllal a tudat: hamarosan jön a következő út, megint kocsiba kell ülnöm és vezetnem kell. Csinálni, gyakorolni, kitartani, hinni magamban, hogy képes vagyok rá. Nem adhatom fel, nem szállhatok ki és nem mondhatom azt, hogy nem megyek vagy csinálja meg helyettem valaki más. Vagyis megtehetném ezt is, de az kudarc lenne. Ha feladnám, csalódnék magamban és mások is csalódnának bennem.
Ez az én próbatételem (és lehet, hogy Te, vagy más csak nevet rajtam és nem is érti, mi olyan félelmetes a vezetésben, de hát nem vagyunk egyformák és nem ugyanott tartunk…
Tanulsága is van a sztorinak. Ha érdekel olvasd tovább 😊
Persze azért vannak segítőtársaim. Mint Karcsi. Pár napig ott ült mellettem és vele „kocsikáztam”. Tapasztalt, ügyes, rutinos annak ellenére, hogy még nagyon fiatal. A vérében van és én biztonságban éreztem magam mellette. Ott ült az anyós ülésen és segített, tanácsokat adott. Mikor váltsak, meddig huzassam kettesben, hogy aztán fel tudjak menni az emelkedőn, milyen kanyar jön, mikor fékezzek, mikor váltsak vissza vagy használjam a motorféket. Ő már ismeri ezeket a hegyi utakat, csukott szemmel is végig száguld rajtuk. 😊 Sokat segített, de amíg én vezettem, Ő sztorizgatott arról, hogy milyen jó sofőr, milyen gyorsan tud menni és az évek alatt mennyi hajmeresztő kalandja volt útközben. Azt akarta menjek én is gyorsabban, legyek már bátrabb pár nap után, mint Ő. Aztán be is ült vezetni és én néztem, ahogy nyomja a gázt és veszi be a kanyarokat magabiztosan a sötétben, a hóban, a szerpentineken.
Ültem ott mellette és az a csöppnyi sikerélmény is kezdett szerte foszlani, amit eddig jelentett az, hogy épségben elértem otthonról fel a hegyre, ahova mennünk kellett meg aztán haza. Ültem mellette és éreztem, hogy egyre jobban megyek össze, egyre bénábbnak érzem magam, mert én meg se közelítem ezt a szintet és jelen állapotban el sem tudom képzelni, hogy ide fejlődjek, ahol ő van már.
Egy kicsit lehúzott és elvette a kedvemet és azt a csekélyke önbizalmamat is megcsorbította az Ő szuper teljesítménye.
Aztán észhez tértem és rájöttem: Én nem Ő vagyok és ahol tartok az elég jó. Nekem csak saját magamra kell figyelnem és csak saját magamhoz kell hasonlítanom a fejlődésemet vagy a tudásomat.
Nem hozzá vagy ahhoz, aki évek óta itt vezet nap mint nap. Majd belejövök én is, ha csinálom és nem adom fel…
És akkor eszembe jutottak az ügyfeleim, akikkel évek óta dolgozom, akiknek, mint tapasztalt életmód tanácsa adó segítek. Akik szeretnének fogyni, egészségesek lenni, változtatni az életmódjukon vagy napi rutinná tenni a tornát, elkészíteni egy tápláló reggelit vagy megvalósítani a reggeli rutint stb.
Van, aki, csak szeretne, de nem meri elkezdeni. Figyeli a munkámat, az írásaimat, a posztjaimat, a receptjeimet, a tanácsaimat. Vajon mit érezhet? Megijesztem? Félni kezd? Azt érzi, hogy „hűha, ez nagyon nehéz, én erre soha nem lennék képes, de jó az Ildinek, hogy meg tudja csinálni, de sajnos nekem ez biztos nem sikerülne, hiszen én még össze-vissza eszek, nem tudok aludni, fáradt vagyok meg ügyetlen is. ☹
Szerencsére azért sokaknak adtam már kezdőlöketet is és elmertek velem indulni és bizalmat szavaztak nekem, mint ember és mint szakember is. Remélem nem is bánták meg, és azóta is könnyebben vagy nehezebben, de lépegetnek és haladnak a saját mindennapi dolgaikban.
És ott vagyok én, aki már évek óta csinálom és igen ott van a több évi előnyöm velük szemben, (mint Karcsinak a vezetésben).
Mennyire kell vigyáznom, hogy ne mutassak túl sokat, túl nehezet, ami bár nekem ma már egy egyszerű rutin feladat, de egy kezdőnek félelmetes. Például nap mint nap megfőzni az egészséges kajámat, elképzelhetetlen annak, akinek még reggelizni sincs ideje vagy ereje, mert annyira fáradt. Hű a reggeli hidegzuhanyról nem is beszélve. Vajon hányan kaptak a szívükhöz, amikor kiposztoltam, hogy ott visongok a hideg víz alatt. 😊 és gondolták azt, hogy ők erre soha nem lennének képesek. (Pedig de!)
De ezt csak én tudom. Mert egyszer voltam a Te cipődben én is.
Még emlékszem rá, hogy én is voltam kezdő és voltam tanácstalan, kétségbeesett, amikor csak gyűltek a plusz kilók és egyre szörnyebben éreztem magam.
De eljött az a pont, amikor a félelemnél erősebb lett a vágy, az akarás, hogy csináljak valamit.
A kezdeteknél olyan segítő szakember állt mellettem, aki nem várt el tőlem többet, mint amire akkor képes voltam. Csak nap mint nap kis lépésekre bátorított és tanított türelmesen, megértően.
Remélem én is jó tanácsadó és jó edző edző voltam az évek során, de biztosan van még mit tanulnom.
Most látva Karcsit, bár jót akart és nagyon hálás vagyok mindenért, mégis itt volt az ideje, hogy egyedül hagyjon és én lássam meg újra a saját képességeimet és tudjam, hol tartok és hol a helyem ebben a közös munkában. Persze azért Ő lett a példaképem 😉
Az autóvezetés közben tükröt állított velem szemben az élet. A másik emberen keresztül megláttam magamat és magamon keresztül megláttam az ügyfeleimet vagy azokat, akik még csak változni szeretnének, de nem mernek vagy nem tudnak.
Ezek után magamról is jobban el tudom hinni azt, hogy tudok másoknak segíteni. Hogy ha nem is tudok mindent tökéletesen, elég tudásom és tapasztalatom van ahhoz, hogy ne ártsak másoknak. Sőt képes vagyok segíteni, támogatni és közelebb vinni
Téged is a saját célodhoz. Ahogy most nekem is segített Karcsi.
Tudok segíteni egy nőnek, ha fogyni akar, vagy jobban aludni, lehet energikusabb, csinosabb vagy magabiztosabb, ha mellé állok, de nem tolom túl…
Mi az üzenetem?
Ne nézz túl előre! Csak arra a lépésre figyelj, arra a napra, arra a tettre, amit most csinálhatsz. Bízz magadban, ne legyenek túl nagy elvárásaid, ne hasonlítsd magadat senki máshoz.
Úton vagyunk. Úton vagyok. és a változás, a fejlődés „most történik”, amikor csinálod, amikor csinálom…
Igen minden feladat nehéz. De, ami most nehéz, az idővel könnyű lesz, ha nem adod fel. Nekem is nehéz volt lefogyni évekkel ezelőtt és most nehéz autót vezetni…
Legyél kitartó és hidd el, minden megoldás ott van benned. Kívülről más emberektől elfogadhatod a segítséget, sőt kérj is, ne akarj egyedül megoldani mindent, de a kulcs Te vagy! A Te hozzáállásod, hited és kitartásod, a Te döntésed. Hát én is úgy döntöttem, hogy kitartok és ha nem is tövig, de nyomom a gázt 😊. Száguldás, porsche, szerelem, száguldás… 😊 Tudod ott az energia, ahol a fókuszod. Nekem is át kell helyeznem a figyelmemet a félelemről erre: „képes vagyok rá és meg tudom csinálni”.