25/12/2025
A bántalmazás nem áll meg a hétköznapokban, sőt az ünnepek alatt fokozódik a jelenléte.
Lillát volt szerencsém személyesen is megismerni pár hónapja egy képzés alkalmával. Sok gondolatával egyet értek, köztük ezzel is.
Bízom benne, hogy egyre kevesebben tapasztalják meg azt, hogy milyen egy agresszióval, hárítással, bűntadkeltéssel teli karácsony, rosszabb esetben maga az élet.
Kellemes Ünnepeket Kívánok!
„Azt bántjuk, akit szeretünk...” – hangzik karácsony közeledtével az olyan sok sebet okozó mondat ma is, sok felnőtt szájából...
„Azért durva veled, mert biztonságban érzi magát melletted”.
„Ha idegen lennél számára, akkor megjátszaná veled magát, és nagyon illedelmesen viselkedne”.
„Örülj neki, hogy mer önmaga lenni veled!”
„De hát természetes, hogy az ünnepek alatt feszültségek vannak a családban.”
„Túl érzékeny vagy, ha ez neked nehéz.”
„Ezt el kell tudni viselni egy felnőtt embernek, ha nem akar magányos lenni.”
„Ne ringasd magadat gyerekes illúziókban. Az ünnep hozzátartozója a feszült hangulat.”
És jön a magyarázat:
Aki hozzánk tartozik, aki mellett biztonságban érezzük magunkat, ott merjük végre letenni a társadalom, az illem által ránk erőltetett álarcainkat, és kicsit kiengedni végre... ott merjük felemelni a hangunkat, kiabálni, csapkodni, sírni, ordítani, érzelmileg zsarolni... ...esetleg ott mer eljárni a kezünk is...
Ott merjük végre otthon érezni magunkat, és az általunk ismert különféle agresszív módokon kifejezni a nemtetszésünket, a frusztrációnkat, és valamiféle határt meghúzni...
Csakhogy ezzel azt érjük el, hogy a környezetünk összekeveri a szeretetet, az őszinteséget, az otthonélményt az agresszióval, a bántalmazással, az empátiát az empátia hiányával. Elbizonytalanodik a saját józan ítélőképességében, érzelmeiben, biztonságigényében.
Ez mérhetetlen pusztulást okoz azok lelkében, akiket szeretünk, akik szeretnek minket...
A felemelt hang, a sírás, az érzelmi zsarolás, a csapkodás stb. az idegrendszer védekező reakciói, amikor vélt vagy valós fenyegetést élünk meg.
Az együttérzés fókuszú terápia modellje alapján a piros rendszerünk kapcsol be. Félünk. És a félelemre egy integrálatlan, éretlen, gyermeki módon reagálunk... alkalomadtán agresszióval...
Aki ilyen reakciót ad, az szenved, tehetetlen, nincsenek eszközei arra, hogy megvédje magát. Ezért agresszívvá, manipulatívvá válik.
Nem erős, hanem erőszakos.
Nem érett, hanem éretlen.
Nem felnőtt, hanem gyerekes módon viselkedik.
Nem jogos őt elítélni, mert szenvedésből teszi azt, amit tesz.
Viszont nem jogos rá, mint tekintélyszemélyre, mint iránymutatóra nézni, mert ahogyan viselkedik, amilyen állapotban van, az egy regresszióban levő, gyermeki működésmód.
Az idegrendszerének az egyensúlya felborult, a piros rendszere átvette az irányítást a lénye felett.
Természetes, hogy egy ünnepi készületben, a sok pörgésben, a sok teendő közepette növekszik a fenyegetettség érzésünk.
Természetes, hogy ahol több ember igényeihez kell alkamazkodni, ahol több szükséglet ütközik, ahol túlterhelődünk, ott megjelenjenek a feszültségek bennünk és közöttünk.
De nem szükségszerű ezekre a feszültségekre egy gyermeki működésmóddal, a piros rendszerünkből válaszolni dühvel, felemelt hanggal, sírással, érzelmi zsarolással, vádaskodással, csapkodással stb.
Ha valaki ilyen gyermeki állapotba kerül, és a környezete elfogadja, akkor ő valóban megélhet egy biztonságélményt, egy otthonélményt.
Hogy „összeomlottam, mint egy gyerek, és nem utasítottak el, nem dobtak ki, nem zárkóztak el előlem.”
Van ennek egy intimitása...
Ugyanakkor ebből nem következik, hogy az lenne a legmélyebb intimitás, ahol eltűrjük egymásnak, hogy bántsanak.
Az az ember, aki ezt gondolja, az nem ismeri az érett, felnőtt intimitás mélységeit.
Az az ember, aki ezt gondolja, az nem nőtt fel, az nem tanult meg érett módon kapcsolódni, együttműködni, a fursztrációját érett módon csillapítani, hanem félelemből magára erőltet egy kedvesnek, együttműködőnek tűnő álarcot ott, ahol fél a bosszútól, az elutasítástól: az "idegenek" között.
Ennek az álarcnak a viselésébe belefárad, mert az együttműködés, a kedvesség nem belőle jön, hanem az elutasítástól, megszégyenítéstől, bosszútól, a "következményektől" való félelmében erőlteti magára.
Amikor pedig hazaér, akkor ledobja az álarcot, és fellélegzik: végre lehetek olyan, amilyen vagyok értsd. éretlen, felborult egyensúlyú idegrendszerrel, gyerekesen.
Viszont a valódi, mély, érett identitásunk nem ilyen... Ilyenkor nem vagyunk a legmélyebb értelemben vett önmagunk...
Ezek az emberek, mégha ezt belátnák, és akarnának, se tudnának egyik napról a másikra megváltozni. Mert a változtatáshoz nem elég egy döntés, egy elhatározás, a jó szándék.
Az idegrendszernek szükséges megérnie, az érzelemszabályozó rendszereknek egy egyensúlyi állapotra jutniuk.
Ez hosszú idő... önmunka... önismeret... ha szükséges terápia...
Ha az ünnepek közeledtével sok számodra a feszültség a szeretteid körében, emlékezz arra, hogy NEM A TE HIBÁD. És nem kell elfogadnod, hogy azért van, mert a szeretteiddel vagy, akik „végre tudnak önmaguk lenni.”
Ha az ünnepek közeledtével agresszívvé válsz a hozzátartozóiddal, és eközben egy felszabadultságélményt élsz át, hogy végre lehetsz önmagad, emlékezz arra, hogy NEM A TE HIBÁD. Képes vagy az intimitásnak, a biztonságélménynek, az önazonosságélménynek mélyebb tapasztalatait is megélni, ha elindulsz a változás, a gyógyulás útján.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott, (ön)együttérzőbb karácsonyi ünnepeket!
