NAPiGÉK

22/12/2025

"A Karácsony örökké arra a kérdésre emlékeztet minket, hogy “na, gyerekek, megy már az az együtt, vagy még mindig csak úgy csináltok?”

Sokak számára kín és kesergés az ünnepek ünnepének misztikus logisztikája.

Akiknek minden simán megy az ünnepek alatt, azok vagy nagyon képzettek, vagy egyedül ünnepelnek. Ahol mindenki a helyén van – se mérgező rokoni kapcsolat, se mozaikcsaládos bonyodalmak, se egyéb extra kihívások, csak simán nagy a rokonság –, ott is le kell futni néhány kört, amiben a résztvevők könnyen el is szédülhetnek.

Kihez menjünk először? Ki és milyen pózban, hogyan fog megsértődni? Mi lesz, ha szóba kerül ez, vagy valaki szóba hozza azt? Vajon meg tudok-e felelni az összes elvárásnak, ha eddig egyszer sem sikerült?

Vajon a nyolcadik fogás elkészül-e, és kikészülünk-e addig? Vajon finom leszek-e és ennivaló? Vajon az új ruhám tetszeni fog-e? Idén végre beszélgetünk? Valaki figyelni fog rám?

Lesz-e wifi? Ki fog először a telefonjához nyúlni? Bántani fog? Bántódni fog? Megint késik? Időben odaérünk?

Nem az a baj, hogy menni kell, hanem az, hogy az elvárások nem mennek sehova és kemény falként magasodnak közöttünk,
vagy éppen kúszó gyomként tekerednek körénk. Jön egy ünnep, amelynek arról kéne szólnia, hogyan legyünk együtt. Úgy, hogy sokszor saját magunkat sem bírjuk elviselni.

Érdekes, ha a kedvenc helyeinket kéne felkeresni egy-két nap alatt a kedvenc városunkban, akkor az könnyedén menne. Inkább sajnálnánk, hogy csak két nap. Boldogan futnánk egyiktől a másikig, és mindenhol maradnánk is.

Az ünnepek körüli izgalom természetes, de a szorongás vagy a pánik már nagyon nem. Sokan mosolyogva fognak egy asztalhoz ülni és édes szavakkal melengetik a hangulatot. A barázdák meg kopnak a rágófogaikon, mert csak nagy csikorgatva sikerül kedves arcot vágni.

Ismerős az a jelenet, amikor a problémás családtag felvállalja, hogy valami nincsen rendben? Látványosan sokat iszik, be-beszólogat több-kevesebb sikerrel, vagy épp hosszan késik.

Olyan is van, aki lesből várja az első szót, amin megsértődhet és kiborulhat.

Nem vagyunk egyformák: mindenki máshogy ünnepel. Ami biztos, hogy nagyon vágyunk arra az „együtt”-re, arra az igazán igazira.

Amiben nincs elvárás, nincs sértődés, nem kell hozzá részegség, sem megfelelő szavak a megfelelő sorrendben. Amin nem kötelező az elvárt módon viselkedni.

Nem kell hozzá drága ruha és kiegészítő, sem kifinomult társalgási stílus, sem színészi játék, sem olvasottság és magas intelligencia. De jó is volna, ha nem lenne köztünk ennyi ajándék és szatyor, meg étel és sütemény! Ennyi manipulálni akarás, bántalmazás, sérelem, gőg és egyéb marcona kiegészítők!

A Karácsony örökké arra a kérdésre emlékeztet minket, hogy “na, gyerekek, megy már az az együtt, vagy még mindig csak úgy csináltok?”

Nem unjátok még? Még mindig nem akarjátok megtanulni, hogyan kell? Pedig kétezer éve lediktáltam!

Pál apostol örökké érvényes karácsonyi receptje Isten irántunk megnyilvánuló szeretetéről hatalmas segítség ahhoz, hogy valódi jelenlétünk lehessen az ünnepi asztalnál. Ha egész advent alatt csak ezt olvasgatjuk, nagy eséllyel lehetünk igazán együtt a szeretteinkkel.

„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor 13;4-8)

22/12/2025

Örök kedvenc! :-)

21/12/2025

Megkérdezte tőlem egyszer egy fiatal masszázsvendégem, hogy nem unalmas-e a házasság?

Azóta ha szóba kerül az iskolások közt is, mindig elmesélem - ugyanis ez egy nagyon fontos kérdés.

A videóban pedig a válasz.

Rövidre vágott.

A hosszabb verzió élőben lehetséges, hívd meg az iskoládba, munkahelyedre, közösségedbe a Szeretetsuli-t!

Ha akarjuk, ha nem: egész életünkben szeretni kell tanulnunk.
Segítsük ebben egymást!

Hallgasd meg, akit és ahogyan érsz - és Téged is meg fognak hallgatni.

Élőben. 🙂

19/12/2025

19/12/2025

Minden alkalommal, mikor egy férfi hülyének néz egy nőt, vagy egy nő egy férfit, valami meghal a világban.

Unos-untalan arról beszélünk, hogyan lehetne javítani férfi és nő viszonyán. A természeti élet magja ez a kapcsolat, ezért erősen ajánlott folyamatosan terítéken tartani, mert ezt esszük és isszuk minden áldott nap. Ha akarjuk, ha nem.

Az egyenjogúságért folytatott harcra is azért van és volt a legnagyobb szükség, mert a nők még nem foglalhatták el az őket illető helyet. Ami biztos nem a férfiak helye, de a jelenleg zajló folyamatok mintha arra hajaznának.

Egy edzőteremben két hát közül már egyre nehezebb eldönteni, férfi vagy női-e, talán még a ruházat tud segíteni. A megfelelési kényszer mindkét nemet hipernyomorítja.

Egy nő sosem fogja legyőzni a férfit, mert nem ellenségek. Azzal, hogy versenyezni próbál, mindkét fél csak veszít. Évszázadokig sínylette mindkét nem a rosszul értelmezett alárendelést a másiknak.

A férfiak úgy gondolták, az élet az övék és a nők pusztán kellemes, vagy kellemetlen kellékei ennek. Mind a mai napig sok férfitársam pusztán használati tárgyként tekint a nőkre.

Ebben sokat segít nekik a mérhetetlen mennyiségű online pornó és azok a „remek” sorozatok, komédiák, bohózatok, viccek, mémek milliói, amikben a nő és férfi kapcsolat harcként, ironikusan, gúnyosan és szenvedő igékkel tűzdelten van tálalva.

Az ilyen termékek fogyasztói sejtszintig át vannak itatva azzal a nyilvánvaló üzenettel, hogy nem kell ezt a kapcsolatot komolyan venni, mert a férfiak ilyenek, a nők olyanok, sőt, most már ugye „ilyen-olyanok” is.

Miután jól felcímkézték egymást, igen nehéz meglátni a teleragasztott test és lélek mögött a másik embert. Nem lehetetlen, de erős akarat és kitartás kell hozzá, mert nagyon könnyen győz bennünk a másik nemről évtizedeken át alakítgatott tévképzet.

El lehet jutni a másikig és mindkét fél engedhet is magából, a másikért, az együttért. A „férfiakat úgy kell kezelni”, „hozzájuk úgy kell hozzászólni”, mert „ők úgyis mindig így reagálnak”, ezektől a boldogtalanság mantráktól meg kell szabadulnunk.

A férfiak és a nők kezelési, használati útmutatói azért nem működnek, mert egyikük sem eszköz és nem azért született, hogy a másiknak rabszolgája, díszlettervezője, vagy sz*****is segédeszköze legyen.

Egyikük sem robot, mégis azt gondoljuk, programozható. Be lehet állítani egy csomó mindenre. Hamar megtanuljuk, milyen nyomógombra reagál. Ha például “ezt” mondom, kiabálni fog, megsértődik, csapkod, elhallgat, vagy visszaszól. Az fáj neki, annak örül, ennek nem.

Odaadó figyelemmel meg lehet fejteni a velünk/közelünkben élő embertársunk teljes szeretési útmutatóját, ami jóval tovább mutat, mint egy szimpla használati utasítás.

Mert ugye nem egy eszköz a másik, hanem egy emberi lény. Mint olyan, szeretetre méltó, annak örülő, abban boldogságot találó.

Ha ismerjük azokat a nyomógombokat, érzékeny pontokat mind magunkban, mind a másikban, amit ha bármelyikünk bármelyikünknél megnyom, pusztítással reagálunk, akkor meg is van a megoldás. Ne, semmiképpen se, soha se nem és semmikor örökké ne nyomjuk meg!

Ha a másik véletlenül, vagy vélten szándékosan mégis megnyom, rálép, beletapos – blokkoljuk a jelet. Ne reagáljunk úgy, ahogy „mindig” szoktunk, mert „mindig”, vagy „soha” nem azt csinálja, vagy nem csinálja amit akarunk, vagy nem akarunk.

Ha választottunk és mellette döntöttünk, akkor ne akarjunk mást, mint szeretni. Cseréljük le a nyomógombost érintősre, a mobilunkat meg a kapcsolatainkra és beköszönt egy szebb, jobb és valóságosabban szerethető világ.

Amiben jó együtt lenni.
Ami táplál és lélegeztet minden élőlényt.

Főleg az embert.

18/12/2025

Ha azt megveszem, jobb lesz minden.

És két napig jó is, ha nem is jobb. Aztán kiderül, hogy az űr, ami bennem van - nem olyan alakú, mint az online rendelésem.

Egyszerűen nem passzol a lyukba a termék, pedig azt ígérték és én elhittem. A „mégegy” típusú kábítószerek nagyon addiktívak. Vágyaink egyrészt nem rendezettek, másrészt ez a drog gazdaságunk hajtómotorja.

Ha holnapra mindenkinek elég lenne, amije van, csődbe menne a fél világ. Még Istennek is megoldandó feladat szeretettel terelni az embereket.

Gondoljunk csak bele, hirtelen megtérne a fogyasztói társadalom nagy része, akár ténylegesen, akár csak jobb felismerésre jutna élete felől és holnaptól elég lenne mindenből az egy. Nem kéne még egy.

Nem kéne még egy kiló akciós étel, még egy nagyobb lakás, még egy autó, még egy sorozat, még egy minden is. Olyan mennyiségű felesleg keletkezne, hogy óriási feladattá válna akárcsak a rászorulóknak eljuttatni, akiknek hirtelen mindenük lenne, ami kellett és abból is, amiből sosem.

De mit csinálna az a rengeteg ember, akik szalagokon sorvadnak, hogy a világ másik fele ülve, állva és fekve hízhasson, szavazhasson és gombokkal irányítsa az életét, ami nem is az övé?

Különböző fogyasztási trendek által megálmodott élet, amiben mindig kell még egy valamiből. Mert ami van, az úgy biztos nem jó. Jó csakis attól lesz egy élet, ha veszünk bele még valamit.

Amit majd ha megvettünk, akkor vehetjük a következőt. Mindeközben szabadok vagyunk. Nem kell a holdakon robotolni, nincs földesúr. De valaki van, aki valahogy belénk bújt és olyan nyughatatlan.

Mert mindig kell neki valami, ami nincs. És az a valaki vagy valami vagy bármi, ami bennünk van, jócskán túlsúlyos, de nem bír leállni.

Egy pusztító, minket romboló erő, melyet hívhatunk ördögnek, gonosznak, mohóságnak, kapzsiságnak, nem használ nekünk. Ami biztos, minden nap leadja ránk a rendelést.

És mi minden nap dönthetünk úgy, hogy nem adjuk fel magunkat.

10/12/2025

Alice Miller német pszichológus írt egy tanulmányt egy férfiról, akivel gyerekként nagyon durván bántak. Az apja minden tényleges vagy csak képzelt engedetlenségért megverte.

Soha nem szólította nevén a fiát. Ha magához akarta hívni, füttyentett neki, mintha csak kutya lenne, nem gyerek.

A fiúban forrt a gyűlölet, de nem tudta az apján kitölteni a dühét. Magában tartotta és dédelgette belül.

Azután ez a fiú valamivel később felfedezte, hogy nagyapja (akit alig ismert) zsidó volt.
Elferdült gondolkodása oda vezette, hogy azt higgye, hogy ez a zsidó vér volt az oka apja viselkedésének.

A fiú neve Adolf Hi**er volt.

Pusztító történetének a többi részét már ismerjük.
(Részlet Richard Rohr: A férfi útja II. c könyvéből)

Adolfot nem menti fel bűnei alól gyermekkora súlya, de segíthet megérteni, hova is vezethet a nem megfelelő nevelési módszer a gyermekek életében.

Nem kell messzire menni, az elmúlt hónapokban is több olyan tragédia is történt, amik nagy eséllyel nem következtek volna be, ha van megfelelő szeretetháló mind az elkövetők, mind az áldozatok körül.

A gyermekvédelemről az emberek többsége akkor hall, ha valami tragédia történik. Felhorkannak, sokaknak még fáj is kicsit, de aztán minden elcsitul. Ez egy olyan mélységű téma, amit hárítani kell, különben szégyenérzethez, alvászavarhoz, lelkiismeret-furdaláshoz vezethetnek.

Továbbá olyan sok nehéz lelki munkához, hogy az vállalhatatlannak tűnik.

A gond csak annyi, hogy elkerülhetetlen.

Ha valakit bántanak, kínoznak, megaláznak, az nagyobb valószínűséggel fogja ezt folytatni. Egészen egyszerűen azért, mert azt tanulta meg ebben a világban születése óta, hogy az élőlények így bánnak az élőlényekkel. Ez itt bizony, így szokás.

Apu lefejelheti anyut, elverheti úgy, hogy vért köpjön s persze apu bárkit agyonverhet, hiszen hatalmas és erős. És apu bármit megtehet, mert az apák ilyenek s persze az anyák se különbek. Módszeresen zsarolhatják érzelmileg, magukhoz láncolhatják a gyermekeket csakhogy saját hasznosságukat igazolni lássák.

Mosolyogva elkényeztethetik, túlsúlyossá és életképtelenné nevelhetik, hogy aztán mindörökre tőlük függjön a gyermek, megfosztva saját önállóságától, szabadságától és arra legyen kárhoztatva, hogy édes? anyja létét igazolja.

A gyermek nem bálvány, annál sokkal több: a jövőnk s mindenünk. Tökéletesen nevelni szinte lehetetlen, de nem is ez a cél, hanem az, hogy emberré váljon s ebben a világban ez nagyon nehéz sérülések nélkül.

Annak, aki túlélte a gyermekkorát, bizonyára nagy szerencséje van. Főleg akkor, ha nem lett tele lelki tetkókkal. Nagyon sok gyermekkort láttam már gyötörten, bántottan, összetörten és mostanra már azt is, hogyan lett gyermeke némelyiküknek.

A gyermekkor egy darázsfészek. Kockázatos bele s vissza nyúlni.

Sokak számára, hála Istennek, egy élményekkel teli, varázslatos időszak, amire visszagondolni mindig nagyon jó. Nekem sokszor a mennyországot idézi, pedig kamaszkoromban egy sok évig tartó függőségbe csúsztam bele.

Mégis, bár évekig vinnyogtam, hogy bántak velem mostanra úgy érzem: nagyon szerencsés vagyok, mert akárhogyan is, de anyám és apám elérhető közelségben volt. És még a nevelőapám.

Meg a nevelőanyám is. Végtére is, ha az ember szülei elválnak, annak egyik előnye lehet, hogy lesz két apja, meg két anyja akár.

Közelség-távolságban ugyan van különbség, de mégis csak ott vannak, lehet tőlük kérdezni, tanulni, együtt lenni velük. Írom, én szerencsés vagyok. A hátrányom előnyömmé lett, Isten segítségével.

Visszanyúlni és végig gondolni, hogy mi történt, miért történhetett, ki, kivel, mit csinált s az jó vagy rossz volt-e igazán, egy izgalmas és bizony nagyon fájdalmas utazás.

Lehet.

Van, aki szerint nincs is szükség rá. Nekem az a tapasztalatom – erre rányomja a bélyegét a gyermekvédelemben töltött 17 évem, hogy kihagyhatatlan érésünk folyamatából.

Elvégre nemcsak fán csüngő tudattalan almák vagyunk, hanem gyönyörű lélekkel rendelkező emberi lények. (Jó, van, aki nem tűnik annyira széplelkűnek, de az csak rondítás, rondulás és sajnos, megrontás.)

Városunk bűnügyi krónikájába tartozik Bándy Kata meggyilkolása. Kata évekig volt a közvetlen munkatársnőm. Mielőtt rendőrségi pszichológus lett, egy ifjúsági irodában dolgoztunk együtt, szinte minden alkalommal vele voltam párban.

A miatta elítélt fiatalember a mélyszegénységből érkezett végső állomása helyszínére, ami most egy börtön, ahol nagy valószínűséggel egész életét tölteni fogja. Őt se menteném fel bűne súlya alól, de az ő élete szintén megvetésben és gyűlöletben telt sorsa beteljesítéséig.

Egy év sem telt el, városunk polgármesterének leányát megtámadta egy fiatalember, aki nemrég szabadult a börtönből, ahol nemi erőszak miatt volt elítélve. Szintén egy terhelt, mély szegénységből letörekvő ember.

Ez az eset már elérte azt az inger-küszöböt, hogy lett városunkban sűrűbb éjszakai járat, hogy ne kelljen gyalogolni a későn, egyedül haza indulóknak.

Számtalan olyan eset van(ha nem az összes), ahol az elkövető zűrös családi háttérrel rendelkezik és ahogy én látom, egyre több lesz is. Mitől is csökkenne, ha a gyermekvédelem nem megoldott, gyakorlatilag sehol a világon.

Ennek egyik fő oka, hogy a világ hatalmon lévő emberei is bántalmazott gyermekek. Elvárásokkal, megalázással, teljesítmény-kényszerrel telepumpáltan görgetik életük mintázatát maguk előtt. Az a gyerek, akit elhanyagolnak, könnyen lehet később bárkinek a kis hitlere. És lesz is, hiszen nem tanult mást.

Hatalomvágya annak van, akit elnyomtak és emiatt mohón vágyik arra, hogy valamit/valakit kontroll alatt tartson. Ami a saját életében nem sikerült, azt másokén próbálja megvalósítani mindig erőszakosan, a másikat nem egyenrangú félnek tekintve.

Ahol tényleg a gyermek lenne az első, ott nem ihatnának literszámra energiaitalt tizenévesek, ott nem lehetne kapni fillérekért kábítószert, a boltokban tilos lenne a kicsi gyerekek manipulálása értéktelen, egészségtelen termékekkel a szemük magasságába helyezve.

Nem lehetne kint az út szélén prostituáltként egy tizenéves lány. És nem is állna le mellette egy családos férfi. Ahol a gyerek az első, ott minden oktatási intézményben tilos lenne a mobiltelefon bevitele.” (az egész cikket 2019-ben írtam, akkor még így volt.)

Azért van remény, egyre erősebbek a hangok és a tettek is, amik előrébb mozdítják az ügyet és ha még nem is a gyermek az első, de már egyre több lélekben cél, hogy az legyen. Ha jövőt, életet akarunk, meg kell ölelgetni minden gyermeket, ott kell lenni mellette és segíteni emberré válni.

Mert ezek a kis emberek tesznek minket is Emberré.

Ne beszéljünk addig nagy felfedezésekről vagy haladásról, míg a világon egyetlen boldogtalan kisgyerek is létezik./Albert Einstein/