11/03/2026
Lehetne ez egy olyan generáció, amelyiknek a mérgelődés, a sírás nem dedósoknak való, és nem "lányos". Lehetne olyan, amelyik ki meri mutatni az érzelmeit ahelyett, hogy elfojtaná. Lehetne, növeljük a saját megtartóerőnket, hogy el tudjuk fogadni a gyerekünk nehéz érzéseit is? 💙💛
A „jó gyerekek” sokszor nem azért jók, mert minden rendben van velük, hanem mert nem érezték elég biztonságban és elfogadva magukat ahhoz, hogy kimutassák, ha valami fáj. Megtanulták elnyelni a könnyeiket, elrejteni a haragjukat, visszafogni a vágyaikat, mert nem volt, aki megtartsa őket ezekben. Így lesznek belőlük felnőttek, akik nem tudnak igazán kapcsolódni a saját érzéseikhez, nem értik, mi zajlik bennük, és nem tudják kifejezni, mire van szükségük. Nem azért, mert nincsenek érzéseik, hanem mert senki nem mutatta meg nekik, hogy azok számítanak.
A gyereknek arra van szüksége, hogy ha szomorú, megvigasztalják, ha kér, tiszteletet kapjon, ha jelez, a környezete igazodjon hozzá. Ezekből tanulja meg, hogyan vegye észre, mi jó neki és mi nem, hogyan jelezze, hogy fáj valami, hogyan higgyen abban, hogy a szükségletei fontosak. Ha mindez elmarad, akkor felnőttként is a túlélés marad: teljesíteni, megfelelni, kibírni. Csakhogy túlélni és élni nem ugyanaz.
Ahhoz, hogy valóban élni tudjunk, kapcsolódnunk kell önmagunkhoz. Felismerni, mit érzünk, és engedni, hogy helye legyen bennünk. De ez rettenetesen nehéz, ha gyerekkorban senki sem kapcsolódott hozzánk így. Ha nem láttak, nem hallottak, nem jelezték vissza, hogy fontos, amit átélünk. A megfelelési kényszer, a meg nem értettség és a kötelezettségek gyorsan felemésztenek. Mégis: felnőttként is megtanulható, hogyan figyeljünk magunkra, hogyan kapcsolódjunk a belső világunkhoz. Az első lépés mindig ugyanaz, beismerni, hogy dolgunk van ezzel.
