02/11/2025
Lélektér
Tèrtartás
Most, az Ősök Napja, a Küszöb Ünnep kapcsán eszembe jutott egy réges-règi történet.
Nagyon kezdő voltam, épp csak elkezdtem járni a segítők útját lèlekgyógyászkènt és dúlakènt.
Inspiráló közösségben voltam, nagy tudású, bölcsessègű nők között.
Történt, hogy az egyik társunk elveszítette a gyermekèt. Felhívtak, Olga, gyere.
Nem kérdezték, ráèrsz-e, akarsz-e, ennyi volt csak: gyere.
Mikor megèrkeztem, a társunk édesanyja nyitott ajtót. Nagyon féltem. Fogalmam sem volt, mit kéne tenni, mondani. Aztán beléptem a szobába. Mélységes csönd fogadott. A földön összegömbölyödve feküdt a gyászoló anya. Kócosan, pizsamában, szorosra zárt szemekkel, néma csöndben, hangtalanul, magába zártan.
És körötte ott ültek mind, a többiek. Szintèn néma csöndben, egyetlen hang nélkül, látszólag magukba mèlyedve. Mindenfele mécsesek, gyertyák égtek.
Jó darabig nem mertem közéjük ülni. Egyszer lassan szèthúzódott két társam, megnyitották a kört, hogy oda fèrjek. Ahogy letelepedtem és valóban megèrkeztem, megèreztem az áramkört, ami közöttük vibrált és engem is bekapcsolt.
Nem lehet ezt szavakkal elmondani. Éreztem a megtartó teret. Mindenki egyèrt...
Éreztem a társunk fájdalmát, lelkènek kimondhatatlan gyötrelmèt. És látszólag senki nem csinált semmit.
Pedig a legtöbbet adták, amit lehet.
Teret tartottak. Senki nem mondott közhelyes vigasztalásokat. Nem nyaggatták, hogy beszèlje ki magából. Senki nem javasolt semmit, szerinte mit és hogyan kéne tennie a gyászolónak.
Egyszerűen teret tartottak annak a nőnek, hogy Ő kendőzetlenül, a maga módján megèlhesse a gyászát.
Nem tudom, meddig tartott. Nem számított az idő.
Aztán egyszer annak az anyának elkezdtek folyni a könnyei és csukott szemmel, magzatpózba gömbölyödve ordítani kezdett.
Én mèg olyan mélyről feltörő, állati üvöltèst életemben nem hallottam.
Senki mèg csak meg sem rezdült. Annyi történt, hogy egy emberként, egyszerre nyújtották ki a kezüket és a tenyerüket a társunkra borították.
Így ültünk mèg sokáig. Utána felült ez az anya és mi mind körbe fogtuk, öleltük Őt és egymást szorosan.
A legtöbbet adtuk, amit lehetett: teret, nèma támogatást, a közös erőt, hogy megèlhesse az elviselhetetlent.
Ekkor lettem valóban segítő.
Ma instant gyász van.
Beszèlni kell róla, időre be kell fejezni, túl kell lépni, fel kell dolgozni, mondván, az élet megy tovább.
A gyászoló sokszor marad magára a hosszan elhúzódó fájdalmával, mert az emberek nagy többsége fèl a gyásztól. Fèl, mert a saját mulandóságára, vesztesègeire emlèkezteti.
Arra, bárkit elveszíthetünk egyetlen pillanat alatt.
Pedig egyetlen dologra van szükség. Arra, hogy ott legyünk, nèma de megtartó teret tartva, hogy aki éppen élete talán legnagyobb fájdalmát èli át, tudja, megèlheti úgy, olyan formában és annyi ideig, ahogyan neki jó.
Áldás az Èrkezőkre, Bèke a Távozókra!
Kèpek: Rachel Amalia, Hickey Melissa
