10/09/2025
Tanmese a Test Birodalmáról – és a Szervek Szelíd Lázadásáról
„A test nem hibás. A test beszél. A test emlékezik.”
Volt egyszer egy Lélek, aki hosszú vándorút után egy testbe költözött. Nem akárhogy – szelíden, óvatosan, mint aki sejti, hogy ez a test több lesz puszta buroknál. Ez lesz a temploma. A formája az örök formátlannak. A kapuja az élethez.
Testországban minden szerv élő volt, érző, emlékező. És ha valami kibillent, ők nem kiabáltak – csak jeleztek.
A Szemek egyre homályosabban láttak. Mert a Lélek régóta nem akarta már látni a valóságot – sem kívül, sem belül. Túl sok volt az, amit nem mert meglátni magában, vagy amit túl fájdalmas volt észrevenni másokban.
A Pajzsmirigy összezavarodott. Mert már nem tudta, mit közvetítsen. Az el nem mondott szavak, a meg nem élt önkifejezés, a rég elfojtott „igenek” és „nemek” zűrzavart hagytak benne. Nem tudta, ki ő, mert a Lélek sem mondta ki többé az igazságait.
A Szív fáradt volt. Bezárkózott, mert már túl sokszor dobogott hiába. Megtanulta, hogy szeretni fáj, és jobb inkább visszahúzódni. De mélyen belül még mindig ott volt a remény: hogy egyszer újra nyílik valaki jelenlétére.
Az Emésztés akadozott. A Lélek túl sok mindent cipelt magában. Régmúlt mondatok, le nem nyelt könnyei, el nem siratott veszteségek kavarogtak benne. A test csak azt kérdezte:
„Mi az, amit még mindig őrizsz, miközben már elengedhetnéd?”
A Vesék remegtek. Egyensúlyt akartak. De a Lélek folyamatosan aggódott, elhitte, hogy nem tartja meg semmi. Hogy nem jut. Hogy egyedül van. A vesék ezt szűrték némán: az ősi félelmet, hogy nem vagyok elég.
A Végtagok nehezedtek. Mert a Lélek már nem tudta, hová is akar menni. Vagy mert nem mert elindulni, vagy mert túl sokszor lépett már el önmaga elől.
És a Túlsúly? Az nem gyengeség volt. Hanem védelem. Rétegek, amelyek alatt a Lélek még mindig őrizte magát – abban bízva, hogy egyszer valaki majd elég gyengéden bontja le őket.
A Fülek zúgása – a csengés, a sípolás – csak egy belső figyelmeztetés volt:
„Már nem hallod önmagad. Zajban élsz. Eljött az idő, hogy csendet keress.”
És akkor ott voltak a daganatos sejtek is. Nem ellenségként – hanem szélsőséges túlélőkként. Ők azok, akik már régóta érezték, hogy a Lélek elszakadt önmagától. Hogy már nem emlékszik, mi a valódi ritmusa. A sejtek így elkezdtek saját ritmust teremteni – nem bosszúból. Hanem mert a Lélek túl régóta nem volt otthon.
És egy napon a Lélek megállt.
Fáradtan, könnyekkel.
És megkérdezte:
– Testem… mit akarsz mondani nekem?
És a test válaszolt. Halkan, türelmesen:
– Nem ellened vagyok. Érted vagyok.
– Nem elromlottam. Csak mutatom, amit te már nem mertél megérezni.
– A tünet nem hiba. Az a pont, ahol végre újra találkozhatunk.
És attól a pillanattól kezdve nem kellett azonnal gyógyulni.
Elég volt…
meghallani.
Tanítása:
A test nem „megbetegszik”.
A test emlékeztet.
Minden fájdalom, minden fáradtság, minden réteg és minden zaj – egy elfelejtett részünk üzenete.
„Nézd meg, mit zártál el magadtól.
Figyelj arra, amit túl régóta nem hallgattál meg.
És szeresd meg azt a részed is, aki már nem bírt tovább hallgatni.”
Talán most nem kell mást tenned, mint leülni.
Tenyered a testedre tenni.
És halkan ezt suttogni:
„Nem baj, ha fájsz. Itt vagyok. Már nem vagy egyedül.”
Forrás facebook
