Fix it - párkapcsolati coaching

28/08/2025

El lehet gondolkodni, ez is egy jó írás 😊

„Nem a nő hibája. Nem a férfi hibája. A felkészületlenség ára.”

Nemrég olvastam egy írást egy háztartásbeli nőről, aki arról mesélt, hogy mennyire szereti a gyermekeit, mégis úgy érzi, beleőrül a mindennapi körforgásba. Egyedül cipeli a háztartást, a gyereknevelést, a felelősséget, miközben a férje úgy érzi, ő csak „besegít” néha. És miközben olvastam, megint tudatosult bennem: ilyenkor nem a nő a hibás. De nem is a férfi.

Ez a helyzet nem egyikük rossz szándéka miatt alakul ki, hanem azért, mert a legtöbben teljesen felkészületlenül házasodunk. Nem beszéljük meg előre, hogy ki mit ért partnerség alatt. Nem merjük kimondani, mit várunk, mit bírunk, hogyan képzeljük el a közös életünket. Félünk a kényes kérdésektől. Inkább reméljük, hogy „majd megy magától”.

Pedig nem megy.

Sok nő hiszi, hogy a szeretet elég lesz ahhoz, hogy minden működjön. Sok férfi pedig úgy lép házasságba, hogy azt gondolja: a felesége majd ugyanúgy kiszolgálja, mint ahogy az anyja t***e. Csakhogy a házasság nem erről szól. Nem anyáról és gyerekről, hanem két felnőttről, akik egyenrangú társak.

És itt jön a kulcs: fel lehet készülni a házasságra.
Lehet beszélni arról, hogy mi az otthoni munka, mi az énidő, ki hogyan képzeli a gyereknevelést, a pénzügyeket, a közös döntéseket. Lehet tisztázni, hogy a szeretet önmagában nem elég, hanem felelősségvállalás, együttműködés és kölcsönös tisztelet kell hozzá.

Mert a szerelem adja a szikrát.
De az, hogy mennyi ideig maradunk boldogok együtt, azon múlik, hogy megtanuljuk-e valóban társnak látni egymást.

👉 Ha visszagondolsz, te mire lettél volna kíváncsi a párodtól a házasság előtt?

27/06/2025

JOMO-ra fel, nem maradsz le semmiről, megtanulsz kapcsolódni önmagadhoz :)

A Z generáció tagjai a világ legösszekötöttebb nemzedéke. Életük kezdetétől körülveszi őket az internet, az értesítések, a követők száma és a „like”-ok versenye. Mégis, egyre többen döntenek úgy közülük, hogy kiszállnak ebből a pörgésből – és helyette a nyugal...

11/06/2025

Ezt itt hagyom, lehet gondolkodni...

A társadalom nem szereti a boldog nőket. Pláne nem a gyermektelen, egyedülálló, sikeres, boldog nőket. A férfiakat ugyanezért ünneplik, a nőket sajnálják. Mintha hibás verziók lennének. Mintha ez nem lehetne maga a teljesség. Egy kliensem három pszichológust hagyott ott, mert mindegyiknél előkerült a kérdés: “De mikor fog végre megállapodni? Gyereket szülni?” Ő pedig nem akart magyarázkodni. Nem ő terelte oda a beszélgetést, az irány mindig ugyanaz volt, mintha a szakember is abban hitt volna, hogy másképp nem lehet boldog.

Pedig a kutatások évről évre ugyanazt mutatják: a társadalom legboldogabb tagjai a középkorú, egyedülálló nők. Azok, akiknek van idejük magukra. Akik nem a világ elvárásai mentén élnek, hanem a saját belső iránytűjük szerint. Igen, a párkapcsolat lehet csoda. A gyerek lehet ajándék. De ezek nem csak adnak, visznek is. Időt, energiát, szabadságot, alvást. Néha önmagunkat is. És nem mindenki akar ezen az áron ajándékot kapni.

Az egyedülálló középkorú nő nem marad le semmiről. Mert ez az élet, amit most él, nem előkészület, hanem maga a történet. Nem kell megmenteni. Nem kell átírni. Elég, ha valaki végre elhiszi neki, hogy jól van úgy, ahogy van. Mert nem minden nő vár valakire. Nem minden nő készül valamire. Van, aki már megérkezett. És nem a társadalmi szerepekhez, hanem önmagához. Nem hiányzik belőle semmi, csak más térképen jár. Nem az anyaságban vagy a házasságban találja meg a kiteljesedést, hanem a csendes reggeleiben, a választott munkájában, a szabadságában, a barátaiban, az utazásokban, vagy épp abban, hogy senkinek nem kell elszámolnia a saját boldogságával. És ha néha mégis szomorú, az nem a gyerektelenség vagy a szingliség szomorúsága. Hanem egyszerűen csak emberi. Mert nem a családi állapot határozza meg, hogy valaki boldog-e, hanem az, hogy szabad-e önmagának lennie. Nemtől függetlenül.

20/05/2025

Ezzel nagyon tudok rezegni, egyetérteni és alkalmazom is önmagam támogatására 🤍

Amikor a klienseimmel dolgozom, akkor a saját életemből kilépek, és belépek az ő életükbe. Minden idegszálammal és figyelmemmel rájuk kapcsolódok, hogy átérezhessem és megérthessem a nehézségeiket, és hogy segíteni tudjak nekik. Olyankor én magam vagyok a munkaeszközöm, ehhez azonban kicsit "cserben kell hagynom" magamat.
Elmondhatatlanul tisztelem a klienseimet a bátorságukért és erejükért, azért, ahogy önmagukért küzdenek.
Néha azonban nekem is szükségem van töltődésre ahhoz, hogy tudjak segíteni, hogy ne fáradjak el és ne égjek ki.

Pál Ferenc szavait nagyon magaménak érzem, ezért megosztom veletek.

"Ahhoz, hogy hosszú távon jól legyünk, nemcsak napi, hanem heti minimumra is szükségünk lehet. Ennek alapja számomra a szerdai szabadnapom, amit elneveztem embermentes napnak. Ezért ha szerdán találkozunk valahol a városban, kérlek, nézd el nekem, ha legföljebb egy kimért biccentéssel tudatom, hogy fölismertelek. Ezen a napon nem vagyok hajlandó jót tenni senkivel, kivéve önmagamat, mert én is számítok. Ebben a törekvésemben nem kisebb tekintély erősített meg, mint Teréz anya. Amikor ugyanis egy forgatócsoport járt a kalkuttai missziójában, azt tapasztalták, hogy hetente egyszer a nővérek egész álló nap csak pihentek, ücsörögtek, imádkoztak, énekelgettek.
A riporter provokatívan felt***e Teréz anyának a kérdést:
’Ezen a napon nincsenek szegények?’.
Mire Teréz anya a következőt válaszolta:
’Ők nem a mi szegényeink’.

Ha ugyanis valaki heti hat napon át sokkal több mint nyolc órában másokért dolgozik, akkor a hetedik napon bátran megpihenhet. Nem azért, mert önző, hanem azért, hogy öt év múlva még mindig tudjon segíteni. Amikor a negyven- vagy ötvenévesen infarktusban elhalálozott pap koporsójánál azt mondják, hogy ’az atya mindenkivel törődött’, sejthetjük, hogy ez némi túlzás, mert önmagával valószínűleg nem. A szabadnap és a szabadság a munka része, éppúgy, ahogy a csend a zenéé.”

28/01/2025

Érdemes elolvasni és elgondolkodni 🙂

Ismét darazsfészekbe nyúlok, kérek mindenkit, hogy mellőzze a gyalazkodást! Hogyan lehet megőrizni a párkapcsolat erejét és minőségét akkor, ha születik egy gyermekünk?

Amikor eljön hozzám egy pár és arról mesélnek, hogy minden erejüket felemészti a gyermeknevelés, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy nem lehetséges-e, hogy kissé eltolódnak a hangsúlyok. Ne értsetek félre. Valóban nagyon fontosak a gyerekek, és amikor megszületik az első baba, akkor különösen nagy változás következik be. A két tagú párkapcsolati rendszerből háromtagú rendszer, család lett, amiben van egy szülői alrendszer (egyébként pedig házastársi alrendszer, amiben a férfi női energiák dominálnak) és van egy gyermeki alrendszer, amiben 1-2-3, sőt több gyerek is lehet. Ha le kellene rajzolnom, akkor a szülőket rajzolnám felülre, és alulra a gyerekeket, ami azt jelenti, hogy a szülők irányítanak, ők döntenek és vállalnak felelősséget. A jó család erős házastársi alrendszerre tud felépülni, ami azt jelenti, hogy a gyerek(ek) születése után is alapvetően fontosak a férfi - női minőségünkben együtt töltött órák, a közös, kettesben eltöltött programok, mert csakis így őrizhetjük meg a sz*****is energiákat a párkapcsolatban, így tud fenn maradni a házastársi alrendszer.

EGY NAGYON ERŐS HIEDELEM, HOGY: "NEM VAGYOK JÓ ANYA(APA), HA A PÁROMMAL (vagy netán magammal) FOGLALKOZOM!"

Sokszor ott követik el a szülők a hibát, hogy megszűnnek egymás számára, csakis a gyerekeknek élnek, sőt megengedik a gyerekeknek azt is, hogy irányítsák a családot. A követelőzéseikkel, a hisztikkel, azzal, hogy beviszik az ágyba a kicsiket.
Mondok egy példát. Apuka elutazik egy-két napra, erre anya maga mellé veszi a kicsit aludni, mondván, hogy ne legyen egyedül a kisgyermek. Pedig ez nem a gyermek igényéről, hanem az anyuka érzelmi szükségletéről szól, amit eddig a párjával való együtt alvás elégített ki. Amikor pedig elutazik, akkor maga mellé veszi a kicsit. Ehhez gyárt egy ideológiát, hogy milyen jó ez a gyermeknek. Ebből nagyon könnyen következhet az, hogy évekig ott marad a kicsi az ágyban, és a pár a "gyerek kedvéért" lemond a saját intim szféráról, ezzel együtt a sz*****is életről is.

Sok szülő bűntudatot él meg akkor, amikor teret ad a saját igényeinek. Például ha ad magának egy fél napot, amikor önmagával foglalkozik, vagy netán a párjával eltölt egy közös hétvégét, ahol tehermentesülve a szülői feladatok alól önfeledten megélik a párkapcsolatukat, úgy, ahogy a gyerekek előtti időben. Ilyenkor ők töltekeznek.

Sajnos, amikor hagyjuk, hogy a gyermekünk irányítson a családban, akkor hagyjuk, hogy felemésztődjön a párkapcsolatunk.

AZ IS EGY ERŐS HIEDELEM, HOGY AKKOR VAGYUNK JÓ SZÜLŐK, HA NEM MONDUNK NEMET A GYERMEKÜNKNEK!

A gyerekekre teherként zúdul az, ha ők irányítanak, mert erre még nem érettek. Nem bírják el. Sokszor a minden kívánság beteljesülése a fullasztó szeretet jelenti, oda vezet, hogy egy idő után már vágyni sem lesznek képesek a gyerekek. Hosszútávon szorongással teli, érdektelen és fásult fiatalokká válhatnak, mert semmiért nem kell megküzdeniük.

AZ AZONNALI SZÜKSÉGLETKIELÉGÍTÉS MIATT VÁGYAKOZNI SEM FOGNAK TUDNI.

A párkapcsolatunk és a gyerekek pszichés egészsége érdekében érdemes a párkapcsolatunkért akkor is tenni, ha már megszülettek a gyerekek. Mert a párkapcsolatunk is olyan, int egy növény, ha nem tápláljuk, akkor elszárad, tönkremegy, megszűnik.
Érdemes az egyéni határainkat képviselni a gyerekekkel szemben, nemet mondani, elmagyarázni azt, hogy miért nem tesszük meg, amit a gyermekünk akar.
Fontos, hogy a családi irányítását mi tartsuk meg, mert ez nem a gyerekek dolga, hiszen nehéz nekik, bár úgy tűnik, hogy pillanatnyilag örülnek neki.

Én azt gondolom, hogy elég jó szülőnek lenni azt jelenti, hogy merek önmagam lenni, a hibáimmal, a saját igényeimmel, a döntéseimmel és felelősségvállalásommal. A nyitott beszélgetésekkel pedig adok egy olyan üzenetet a gyerekemnek, hogy mindet meg tudunk beszélni.
Megengedem magamnak és a páromnak, hogy a saját igényeink is teret kapjanak, és nem félek attól, hogy a gyerekemnek ez nem fog tetszeni. Mert elhiszem magamról, hogy akkor is szerethető vagyok, ha másként döntök, mint ahogy a gyermekem szeretné.

Így a párkapcsolatom is virágzik és a gyermekemnek is megtanítom, hogy érdemes vágyni. Megtanítom, hogy a vágyak nem maguktól elégülnek ki, hanem azokért tenni is kell.

08/10/2024

A terápiás folyamat a tudatosságra nevel, elhagyva a régi mintázódásokat

A párterápiák esetén gyakran tapasztalom, hogy csak az egyik fél motivált, és csak ő szeretne eljönni terápiára, ezért nógatnia kell a párját, esetleg ultimátumot kell adnia a passzív társnak, hogy hajlandó legyen részt venni. Ez mindig nehezíti a terápiás folyamatot, hiszen a motivációra nagy szükség van. Azért, hogy közösen dolgozhassanak a kapcsolatukért.

Erről az ábráról az jutott eszembe, hogy akár egyénileg, akár párban szavazunk bizalmat a terápiának, mindenképpen akarni kell a változást, mert 'csak úgy' nem történik meg, hiszen egy olyan rögzült működést változtatunk meg, ami gyerekkorunk óta természetes működés bennünk.

Éppen ezért nagyon apró lépésekkel kell dolgoznunk, amit a kliensnek is akarnia kell, mert ez magától nem fog megtörténni.

A terápián egyfajta tudatosságra teszünk szert, elkezdjük önmagunkat látni, hogy valójában mit is csinálunk egy-egy helyzetben, hiszen nagyon sokszor olyan dolgot teszünk, aminek tudattalan motivációja van. Ezt a tudattalan motivációt váltja fel a tudatosság a terápia eredményeképpen.

28/08/2024

Annyira, de annyira egyetértek a szerzővel 👏

Minden hetedik percben kimondanak egy válást Romániában, a házasságok általában alig...

26/08/2024

Nagyon jó technika arra az önmegfigyelésre 😉

Főleg az olyan embereknek ajánlom a következő módszert, akik katasztrofizálnak vagy az érzelmi túlfűtöttség miatt olyan nagy érzelmi kilengésekkel élnek, amik nagyon megviselik őket.
Ilyenkor gyakran fordul elő, hogy olyan mértékű fájdalmat élnek át, ami túlzott reakció egy adott helyzetre.

Íme erre egy nagyszerű módszer.

Popper Péter írta:
"A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel - csak röviden, emlékeztető szavakban.
Egy hónap múltán aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, hogy milyen marhaságokon izgatta fel magát.
Olyasmiken, amiknek napok, hetek elmúltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok."

(Fotó forrása: spawnfirst.com)

04/06/2024

Milyen is egy párkapcsolati narratíva... női és férfi dolgok, teendők kapcsán...
Megszívlelendő írás és érdemes átgondolni, hogy miként is működünk otthon, mit teszünk meg vagy épp nem.
És a dícséret, elismerés fontossága, mert az ember legbelül erre vágyik.

Szükség van arra, hogy változtassunk a TÁRS fogalmának értelmezésében!
Férfiaknak elsősorban, de nőknek is ajánlom! Bár az elmúlt években jelentős változásokat érzek, mert sok olyan férfi jár hozzám, akik háziasak, főznek, takarítanak, és úgy érzik, ők is hozzá akarnak járulni a közös otthoni teherviseléshez. Jól esik látni ezt a jelentős gondolkodásbeli változást.

Ezzel együtt gyakran hallom a párterápiás üléseken a kapcsolatról szóló narratívákban, hogy az egy óriási dolognak számít, ha a férfi részt vesz, "segít" a házimunkában.
Ezzel az a baj, hogy csak akkor lehet részt venni benne, ha a másik fél teljes felelősséget vállalva irányítja a munkát.
Részt venni mindig könnyebb, mert nem jár döntésekkel, sőt, meg van az a lehetőség is, hogy nem vesz részt benne az illető. Bizonyos értelemben egy szabadon választott tevékenység.
"Ha van kedvem megpucolom a krumplit, ha nincs, akkor nézem a Forma 1-et." Ettől még az ebéd elkészül majd.
Ezzel szemben, aki irányít, az teljes mellszélességgel szervezi a munkát, az egész "projekt" az ő vállán nyugszik.
Aki rendszeresen éli át, az tudja, mi a különbség.
Mint ahogy egy kliensem felkiáltott párterápiás ülésen"
" Egyszer. csak egyetlen egyszer lenne olyan helyzet, amikor nem nekem kell agyalnom, törnöm a fejem, szerveznem és meg is valósítanom a vasárnapi családi ebédet! Szeretnék egyszer én segíteni!"

Az alábbi sorok évekkel ezelőtt keringtek a neten.

"Nemrég átjött hozzám egy barátom kávézni, üldögéltünk és az életről beszélgettünk. Egy ponton megjegyeztem: „Megyek és elmosogatok, rögtön jövök”.

Erre úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy űrhajót építek. Csodálattal vegyes csodálkozással t***e hozzá: „Örülök, hogy segítesz a feleségednek. Én nem szoktam, mert ha mégis, a nejem sosem dicsér meg. Múlt héten például felmostam, és azt se mondta, köszi.”

Visszaültem mellé az asztalhoz, és elmagyaráztam, hogy én nem „segít***em” a feleségemnek. Ami azt illeti, a feleségemnek nem segítségre van szüksége, hanem egy partnerre. Én partner vagyok az otthoni teendők elvégzésében, és nem „segítség” az, hogy házimunkát is végzek.

Nem segítek a feleségemnek a takarításban, mert én is itt élek, és muszáj takarítanom.

Nem segítek a feleségemnek a főzésben, mert én is akarok enni, ezért főznöm is kell.

Nem segítek a feleségemnek a mosogatásban, mert én is használom azokat a tányérokat, amikből eszünk.

Nem segítek a feleségemnek a gyerekek körüli teendőkben, mert ők az én gyerekeim is, és az a feladatom, hogy az apjuk legyek.

Nem segítek a feleségemnek mosni, teregetni és összehajtogatni a ruhákat, mert ezek az én és az én gyerekeim ruhái is.

Nem segítek otthon. Én is ott lakom, a házhoz tartozom. Ami pedig a dicséretet illeti, megkérdeztem a barátomat, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy a felesége végzett a takarítással, a mosással, az ágynemű felhúzásával, a gyerekek megfürdetésével, a főzéssel, a rendrakással és a többivel, és te annyit mondtál: köszönöm.

De nem csak egyszerű "köszönöm" - ről van szó, hanem a totális elismerésről: „Nahát! Fantasztikus vagy!”

Ez így most furcsának tűnik?
Furán nézel most magad elé?
Amikor te egyetlen egyszer életedben felmostál, rögtön elvártad, hogy kitüntetést kapj... de miért is?
Gondolkoztál már ezen, drága barátom?

Talán azért, mert macsó kultúránkban azt tanultad, hogy mindez az ő dolga.

Esetleg azt képzeled, hogy mindez pikk-pakk megvan, a kisujját sem kell mozdítania érte?

Akkor hát dicsérd őt úgy, ahogy elvárod, hogy ő dicsérjen téged, ugyanolyan intenzitással!
Nyújtsd a kezed, viselkedj igazi társ módjára, ne pedig úgy, mint egy vendég, aki csak enni, aludni, fürdeni és a sz*****is szükségleteket kielégíteni érkezik!
Érezd magad otthon, hiszen ez a te házad is!

Az igazi változás társadalmunkban otthon kezdődik:
"Tanítsuk meg fiainknak és lányainknak, hogy miről szól az, ha igazi társ vagy!""

09/05/2023