31/10/2025
Ez egy rendkívül fontos téma! Abban a pillanatban aktuálissá válik minden családban, amikor az egyik szülő mély ❗️és valódi ❗️ (ezt fontos hangsúlyozni, mert sokan csak látszólagos önfejlesztést űznek, hiszen az olyan menő és divatos kifejezés mostanság) önismeretbe kezd. Ugyanez a dinamika megjelenik munkahelyi kapcsolatokban, barátságokban. És igen…épp ezért félnek nagyon sokan attól, hogy végre önazonossá váljanak.
Több olyan párkapcsolattal találkoztam mostanában, ahol a két szülő ellentétes értékeket képvisel a gyerekek felé. Vegyünk egy átlagos családot, ahol van két kamasz gyerek. Ha az egyik fél elhalmozza, elkényezteti őket, tehát minden felelősséget levesz a vállukról, akkor semmilyen módon nem kell a család működéséhez hozzájárulniuk a kamasz gyerekeknek. Például a séta távolságra lévő iskolába az egyik szülő minden nap autóval viszi őket, míg a másik inkább sétára inspirálná a gyerekeket. A kényeztető szülő mindent megenged számukra, a másik szülő pedig határokat húz, hiszen nevelni szeretné a gyerekeket.
A mindent megengedő, ráhagyó szülő úgy menti fel magát a felelősségvállalás alól, hogy nem húz határokat, hiszen ő maga sem tud felelősséget vállalni, nem tud konfrontálódni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek egy énközpontú viselkedést sajátítanak el, amiben természetessé válik, hogy minden az ő igényeik szerint történik a családban, akár még fiatal felnőttkorban is. Ez egy láthatatlan infantilizálás, bár látszólag a család sok esetben egy modern szemléletű család, amiben a két szülő sokat dolgozik, halad, viszont mégsem történik meg az érzelmi érésnek az a fázisa, amikor a gyerekekre is hárítunk felelősséget.
Ezzel szemben a felelősséget vállaló társ a rossz zsaru szerepébe kényszerül, hiszen neki kell meghúzni a határokat, neki kell konfrontálódni, ellentmondani, számonkérni, vitatkozni, nevelni, feladatokat kiosztani. Ő azért tesz ebbe óriási energiákat, mert szeretné a gyerekeket felkészíteni az életre. A magányos erőlködés során kimerül, elfárad, és azt érzi, hogy nagyon magányos a családban. Ő az a meg nem értett családtag, aki óriási erőfeszítés árán sem tudja érvényesíteni a számára fontos értékeket.
Nagyon nehéz helyzet alakul ki a családban, amikor a két szülő a gyerekek feje fölött konfrontálódik. Az egyik a gyerekek pártját fogja, így a másik felelősséget vállaló, határt húzó szülő egyedül marad, és ő lesz a rossz zsaru, ő lesz az, aki állandóan veszekszik, számon kér, ő kerül abba a hálatlan szerepbe, akire rásütik a családtagok, hogy neki nem lehet megfelelni, és folyamatosan problémája van mindenkivel.
Sajnos ilyenkor a másik három családtag egy szövetséget alkot, és a felelősséget vállaló fél ellen egy csapatként szövetkeznek. Aki felnőtt, érett gyerekeket szeretne nevelni, olyan gyerekeket, akik képesek egyedül megállni a helyüket az életben, annak egy ilyen konfliktus, az állandó meg nem értettség érzése reménytelenné teszi a családi életet, hiszen a rossz zsaru szerepébe kényszerülő szülő nagyon gyorsan elfárad, kimerül, igazságtalanságot él át, és reménytelenséget.
Bár általában ez a szülő nagyon kitartóan küzd azért, hogy a gyerekeiből felelősségvállaló felnőttet neveljen, mégis eljön az az idő, amikor halálosan elfárad, így szeretne a családból elmenekülni, hiszen minden pillanatban a meg nem értettséget éli át. A kimerülés során felmerül a kérdés benne, hogyan éljek tovább, akarom-e ezt tovább csinálni? Mindenért ő a hibás és felelős, mivel a többi családtag nem látja, hogy ő tulajdonképpen azért küzd, hogy egészséges felnőtté gyerekeket neveljen.
Pszichológusként azt gondolom, hogy a gyerekeket kicsi koruktól fogva folyamatosan, a koruknak megfelelő felelősséggel kell terhelni ahhoz, hogy majd huszonéves korukra képesek legyenek az önálló életre. Nem szabad hagyni azt, hogy értéktelenné váljon minden, amit megkapnak. Minden csak akkor válik értékessé, ha megdolgoztunk érte. Tehát ha egy egészséges szemléletű felnőttet szeretnénk nevelni a gyermekünkből, akkor szükséges a határok kijelölése és meghúzása, az, hogy legyen egy olyan kommunikáció, amiben el tudom magyarázni, hogy miért van erre szükség, és hogy mekkora öröm az, amikor egy kis küzdelem árán sikerül egy feladatot megoldani. Majd idővel a problémamegoldás készség szintre kerül, ami azt jelenti, hogy felnőttként egy kompetens emberként tudja majd élni a saját életét.
Én mindenkinek szurkolok, hogy ezt végig tudja csinálni szülőként, hiszen nagyon fontos készségeket tudunk így megtanítani a gyerekeinknek, és ezentúl még egy olyan problémamegoldó gondolkodásra is szert tesznek, ami arra garancia, hogy majd a saját életükben felbukkanó problémákat képesek lesznek megoldani. Mindenkinek sok sikert kívánok ehhez!
(Fotó: FB)
