03/11/2025
Amikor nem tudunk elfogadni, csak adni – a belső hiány láthatatlan hálója
Mennyi minden van, miről azt hisszük, másoktól vonjuk meg, és közben önmagunktól vonjuk meg.
Ez az önszabotázs egyik mechanizmusa is. Amikor elgáncsoljuk magunkat az utolsó pillanatban, megtorpanunk, visszafordulunk, lefagyunk. Mert félünk valamitől, vagy attól, hogy ha elérnénk, amit akarunk, nem tudnánk mit kezdeni vele. Vagy valami más tart vissza bennünket, amit nem tudunk megnevezni – de kitalálunk helyette valami megnevezhető kifogást.
Idős emberek nem mennek el családi eseményekre, vagy nem szívesen, lemondják, és sokszor megsértik a fiatalokat azzal, hogy ilyeneket mondanak: „Van nekem mit enni.” Nem vagyok közétek való!"
Nemcsak nehezen mozdulnak, hanem egyszerűen nehezen kapcsolódnak.
Sok minden elveszik számukra ebben a fordított helyzetben, azzal, ha már nem ők adnak, hanem meghívottak.
Ezek a nők fiatalabb korukban sokszor várták a családot, és örömüket lelték abban, hogy vendégül látták őket. Ugyan szolgáltak, de azzal, hogy adtak, a kezükben tartották a kontrollt is. Az, hogy a családtagok ott voltak – még ha nem is volt mindig emelkedett a hangulat –, de jelen voltak, hozzájuk jöttek.
Ezek a dolgok a mélyben táplálják az „adó” személy belső hiányait. Megkapják az odafordulást, meg tudják szerezni, amikor akarják. Köszönetet. Ezt a szeretet jeleként befogadják.
Ugyanakkor nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy ők kapjanak valamit. Ez kiszolgáltatottá teszi őket, mert függenek másoktól: mikor jutnak eszükbe, mennyi időt töltenek velük önként.
Ezek az alkalmak jók, de mégis kiszolgáltatott helyzet. Egy belső feszültséget hoz létre, és nem akarnak ettől függeni. Inkább nem kell.
Egy családi vacsorán így meghívottként egynek érzik magukat a sok közül – és ez nem a jó értelemben „olyan vagyok, mint mások, így vagyok szerethető”, hanem inkább az „eltűnök a sokaságban, láthatatlanná válok”.
Ezek nem a fiatalok bűnei. Ők éppen azért hívják meg idős rokonaikat, mert szeretik, tisztelik őket.
Mégis a meghívás feszültséget ébreszt a meghívott nagymamában, nagynéniben.
Ezek olyan mélyben húzódó belső hiányok, amik ilyenkor megjelennek. Nem tudják magukat érdemesnek, elég fontosnak tudni, mert csak magukat tudnák vinni. Egész életükben az elégnek lenn, megfelelni, szeretve lenni. Ezt a hiányt tömték be, miközben szolgáltak – csak nem tudtak róla.
Ezen keresztül azonosították, és biztosították maguknak a szeretetet.
Most lehet, hogy sokan azt mondjátok: „Nem, én ezt valóban a gyerekeimért teszem, nekik főzök, nekik segítek...”
Igen, és nem is ezzel van a gond. Hanem azzal, hogy ennek az odafordulásnak van egy olyan rétege is, amit nehéz felismerni.
A gond akkor van, amikor valami gátol abban, hogy ugyanúgy elfogadjuk a meghívást, segítséget kérjünk – mint akiknek mi segítünk –, vagy elfogadjunk segítséget, belső, furcsa feszültségek nélkül.
Amikor ezek a meghívottak, akik hajdan bennünket hívtak és vártak nagy szeret***el, most nem akarnak jönni, akkor belső harcot vívnak.
A kisebbrendűségi érzéssel, a „már csak egy vagyok a sok közül”, a „nem tudom teljesen birtokolni azokat a szeretteimet, akiket most mások is kitüntetnek szeretetükkel” érzésével.
Így lesznek furcsák az emberek. És azt érezzük: aki korábban szeretett, most elfordul tőlem – pedig nem így van.
Ilyenkor segíthet egy-két személyre szabott meghívás, amiben elmondjuk: miért olyan fontos, hogy eljöjjön, mert valóban fontos nekünk.
De sajnos nem tudunk csak vele lenni. Viszont ha ezen az alkalmon kívül is találunk időt a kapcsolódásra, akkor valóban elhiszi: fontos.
Az ő belső világukat kívülről átrendezni nem lehet – de életben tarthatjuk bennük azt, amit már magukban nem tudnak.
Viszont ha ezek a jelzések elmaradnak, akkor a meghívást csak a „családi fokozat” miatti odatartozásnak élik meg.
Pedig mi a szívünkben élő szeretet miatt hívjuk meg őket. Sajnos egyre kevesebb a találkozás, így ennek a bennünk élő szeretetnek a hétköznapi formáját – látogatás, ölelés, gondoskodás, egy szelet sütemény – ritkán érzik. Ezért nehéz meggyőzni őket. Belső meggyőződést bennük már nem tudunk,vagy nagyon nehéz kialakítani arról, mennyire fontosak.
Nehéz nekik egy nehezen kontrollálható közegben – több ember között – biztonságban érezni magukat.
Ott, ahol épp az önállóságukra kellene hagyatkozni, ők pedig a belső bizonytalanságuk miatt közelségre, támogatásra vágynának.
Mi pedig ezt nem látjuk, mert amikor ők vezényelték az ebédeket, családi találkozókat, határozottnak tűntek – hiszen az a szerep mankóként működött számukra.
Ezek a dolgok nem tudatosak. A tudatalattinkban élnek – attól függően, kinek milyen régi mintázat szolgáltatja az alapot –, és mozgatják a megfelelési kényszereinket, még akkor is, ha ezt gondoskodásnak hívjuk.
A gondoskodással, odafordulással semmi baj nincs – ez nagyon fontos. Nem különálló, egyszál emberként tudunk jó életet élni, hanem kapcsolatainkban.
Amit adok–kapok cserék jellemeznek. De van egy mélyebb rétegünk, amely ezeknek a cseréknek egy részét mozgatja.
Állj meg egy pillanatra az életedben. Talán te is adsz – és nehezen fogadsz el dolgokat.
Vagy nem szívesen nézel rá arra, hogy csak adsz, és nincs igazi viszonzás.
Ha ezeket a hiányzó részeinket meggyógyítva nemcsak adni tudnánk, hanem valóban elfogadni is, amire vágyunk,
kiegyenlíthetnénk a belső energiákat, feszültségeket.
Megóvhatnánk magunkat a túl sok adástól, kimerüléstől, keserűségtől, attól, hogy nem tudunk határokat húzni, attól, ha nem tudunk visszautasítani kéréseket. Eltűnne afélelem, kialakulna a kapcsolódásra való kedvünk, az elfogadás, segítségkérés annak elfogadása éppolyan érzés lenen mint adni. Ugyanolyan könnyű, természetes, és szeret***el teli.
Egyeseknél a szolgálat úgy jelenik meg, hogy belső szükségleteiktől hajtva állandóan megmentő szerepbe kerülnek.
Mert valamikor réges-régen szükségük lett volna menedékre, támogatásra, valakire, aki hisz nekik – de nem kapták meg.
Nem ment***e meg őket senki, amikor szükség lett volna rá.
Valószínű, hogy te, aki ezeket a sorokat olvasod, még fiatal vagy.
De ugyanazok a minták mozgathatnak téged is amikor adsz – amit a szakirodalom „szeretetkoldulásnak” hív.
Vagy úgy szabotálod magad, hogy nem kérsz segítséget, nem húzol határokat, elfordítod a fejed, ha kicsit is megérzed: fájna szembenézni vele.
Ha van ilyen – akármilyen kicsinek is tűnik – az a jéghegy csúcsa. Érdemes foglalkozni vele, mert a jéghegy víz alatti része mozgatja ezt a kis látható részedet.
Amíg ez így van, nem vagy szabad.
Olyan folyamatokban kísérem a hozzám fordulókat, ahol ezeket a részeiket is felismerhetik, meggyógyíthatják.
Hiszek abban, hogy a legnagyobb ajándék a támogatott folyamatokban az, ha nem tanácsokat adunk,
hanem segítjük a hozzánk fordulókat megtalálni azokat az utakat, amelyeket talán már kereszteztek,
de nem mertek ráfordulni – és segítünk abban, hogy azon az úton maradjanak, amelyről önmaguk egyedül letérnének,
amikor elfogynak a szavaik, vagy elfogy az erejük.
„Akkor legyünk ott, és a megfelelő technikával, emberséggel segítsünk eljutni annak a gyökeréhez, ami – mint rosszkor, rossz helyre gyökerezett magvak – szétfeszíti a belső világukat.”
Ha úgy érzed, szükséged lenne egy ilyen finom támogatásra – amiben te aktívan haladhatsz, hogy megváltoztasd az életed – jelezd bátran.
