09/11/2025
Hosszú évtizedekig voltam Grincs a Karácsonnyal kapcsolatban. Az az egy nap érzelmileg nem sokat jelentett számomra, kivéve talán gyerekkoromban, amikor még az ajándékokra vártam. (EGY NAGYON SZEMÉLYES ÍRÁS VASÁRNAP ESTÉRE)
Felnőttként viszont legtöbbször inkább elvárásnak és tehernek éltem meg: készülni kell, jókedvűnek kell lenni, és kötelező, hogy eltöltsön az instant áhítat.
A Szilvesztert is hasonlóképp éltem meg. A huszonéves házibulik után már inkább nyűgnek láttam, hogy pont aznap este „új év, új lehetőségek” érzést kellene átélni — és azt azonnal meg is kéne ünnepelni, függetlenül attól, milyen év állt mögöttem.
A harmincas éveimben aztán, a lányaim születésével, ezek a napok más színezetet kaptak.
Megteremteni nekik a varázslatot, látni az ő csillogó szemüket és a mosolyt az arcukon – ez minden másnál szebb ajándék volt. Felülírta bennem a korábbi feszültséget, mégis, ahogy ők is nőttek, évről évre felmerült bennem a kérdés: hol vagyok én ebben az egész kötelező ünnepi forgatagban? Hol van a lelkem a szervezés, készülődés, lebonyolítás közepette?
És bevallom, minden alkalommal meg is ijedtem attól, hogy talán ennyi marad – hogy a téli ünnepek „ennyit tudnak”. A Karácsony egy végeláthatatlan feladatsor, kötelező részvétel mindenhol, ami egy olyan introvertált és HSP-s embernek, mint én, idegrendszerileg és érzelmileg is kimerítő.
Aztán a negyvenes éveimbe lépve valami megváltozott. Nem a Karácsony, nem az Újév – hanem én.
A nagy életközepi átrendeződésben a negyvenes éveim legelején egyszer csak megérkeztem önmagamhoz.
Eltűnt a húszas éveimre jellemző megfelelési kényszer és folyamatos bizonyítási vágy, és vele együtt a harmincasként még túl gyakran üzemeltetett pleaser-típusú („mindenki szeressen”) sémás működésem is (ezek nyilván összefüggésben állnak egymással). Nem varázsütésre történt mindez. Rengeteg önmunka, tükörbe nézés, fájdalmas szembesülés és elengedés kellett hozzá.
Ahogy az évek-évtizedek alatt folyamatosan tapasztaltam, fejlődtem, rendet raktam magamban, a negyvenbe lépve a kapcsolataimat is sorra felülvizsgáltam. Akkoriban sok embert engedtem el – olyat, aki csak elvett, de nem adott, olyat, akivel egyfajta látszat- vagy kirakatkapcsolatban voltam, vagy olyat, akinek igazából annyira sosem voltam fontos, mint ahogy időről időre bizonygatta azt.
Nem csak fizikailag raktam ki őket az életemből. Ami sokkal fontosabb: érzelmileg is igyekeztem lezárni a történeteiket magamban. Volt, aki miatt sokat sírtam, volt, akit csendben gyászoltam el, és volt, akivel kapcsolatban a haragomat engedtem el. Hazudnék, ha azt állítanám, mára mind tökéletes helyen vannak már bennem. Időről időre be tudnak kapcsolni érzelmek, és néha újra foglalkozni kell velük – de ez teljesen természetes, hiszen mindegyik tanított számomra valamit, és bár ez a belső rendrakás, tisztulás fárasztó és fájdalmas (volt), mégis felszabadító.
Ezzel együtt a tárgyak is (kevés kivételtől eltekintve) jelentőségüket vesztették, vagy erősen csökkent a fontosságuk mértéke. A pillanat, az idő és a megélt élmények értéke került a középpontba. Megerősödtek a határaim: a NEM-ek arra, ami csak visz, és az IGEN-ek arra, ami épít, ami életet ad, ami valóban rólam szól.
Nem lettem önző, és nem a kötelességeimet hanyagolom el. – Sok idő volt, míg azt a téveszmét, hogy így lenne, perfekcionistaként és korábbi megfelelési kényszeresként helyre tettem magamban. De az örökké másokat előtérbe helyező „jó kislány” minta akkoriban megváltozott, és nagyon megérte: nem csak a privát életemben, hanem a hivatásomban is jobb lettem, nem pusztán a szakmai továbbképzéseimnek köszönhetően, hanem mert a változás által egyszerűen sokkal jobb segítő lettem.
És ezzel együtt az ünnepekhez való viszonyom is átalakult. Már évek óta nem a naptárban kijelölt napokra készülök – hanem a lelkemet készítem.
Szeretem a hétköznapi életvitelemmel járó pörgést, az egyéni konzultációkat, a csoportos foglalkozásokat, az írást, a színházat, a tréningeket, próbákat, előadásokat. Élvezem és éltet. De jópár éve már (novembertől kezdve különösen) tudatosan figyelek arra, hogy a külső zsibongás mellett belül csend lehessen.
Hogy jusson idő esti sétákra az adventi fények alatt, süteménysütésre, mély, tartalmas beszélgetésekre forró csoki mellett, vagy csendes olvasásra óriás párnák közé bekuckózva. Mert az ünnep nem egy vagy két nap, hanem egy állapot.
Idén a 46. életévemet hagyom magam mögött, és az elmúlt években a november–december lett az egyik legkedvesebb időszakom.
Ennek megfelelően a TE oldal is más arcát mutatja ilyenkor az adventi hetekben: irodalmi ihletésű, rövid, mély gondolatokat hoz, mert azt érzem, túl sok a hang, az információ. Rengeteg az önismereti könyv, tanfolyam, podcast, videó – és ez nagyszerű, mind csodálatos lehetőségek arra, hogy egyre jobban megismerd magad. De ilyenkor év végén, engem mindig a belső csend utáni vágy vezet. Hogy felfedezhesd azt a mély békét, ami akkor is benned marad, ha kint minden hangos. Hogy ne háborogjon benned tovább a múlt. Hogy megtaláld azt a helyet önmagadban, ahol otthon vagy – mindig. Hogy megengedhesd magadnak megélni a szépet, és elhidd, hogy az élet ajándékait nem csak Karácsonykor kaphatod meg és bonthatod ki.
Egyszóval igen – én már Karácsonyozom. Nem a naptár szerint, hanem a lelkemben, és kívánom, hogy te is így tehess.
Pár hét múlva hivatalosan is megkezdődik az advent. Fogadd majd szeretettel az adventi üzeneteket itt, a TE oldalon – addig pedig olvasd örömmel, és vidd magaddal a „megszokott” heti szösszenetek üzenetét is.
Szeretettel,
Zsófi
