15/12/2025
Ez egy nagyon klassz, hosszabb poszt arról,
amikor a gyerekek megrekednek önállóságukban egy előző szinten.
A változás állandó. Néha nehezen érint minket, hogy a gyerekünk már nem ovis, nem kisgyerek vagy már nem is kamasz,hanem felnőtt.
Gyakori az is, hogy még mindig kontollálni,irányítani akarja a szülő a már felnőtt gyerekét megmondva,kritizálva,mit hogyan csináljon. Fontos lenne, hogy adott életkorban kompetensnek érezze magát a gyerek és felnőtt egyaránt. Sokszor a generációs minták,elvárások ebben komoly elakadást okoznak. Lényeges lenne, hogy mindenki a saját életéhez, aktuális kihívasainak megugrásához kapjon biztatást, bátorítást, támogatást életkornak, képességeinek megfelelően.
Beleragadva
Sok családnál azt tapasztalom, hogy a gyerekük kisebb korában bevezetett régi rutinok rabjai.
Anya alszik a gyerekkel a gyerekszobában. Évek óta.
Csak anya pelenkázhat. A legtöbb gyerek körüli gondozási feladatot ő végzi, a gyerek ovis korában is.
Az óvodás, kisiskolás is a szülői nagyágyban alszik, a szülők között.
A kétéves csak cumisüvegből iszik.
A 2,5 éveshez 6-7x kel az anya, mert még szopik éjjel.
A hároméves tápszert kap.
A 4 évest ringatva kell elaltatni.
Az 5 évest még szoptatja az anyja.
A 6 évesre nem szólnak rá, ha szemtelen, mert még kicsi, elnézőek vele.
A 7 évesnek apró falatkákra kell felvágni az ételét, az almát reszelve eszi csak meg.
A nyolc évest fürdetik, kiveszik a kádból, megtörlik fürdés után, mert nem szokta egyedül.
A 9 évesnek a szülei törlik a f.nekét.
A hatodikosnak a szülei ellenőrzik, hogy jól pakolta e be az iskolatáskáját, ő ezzel nem foglalkozik.
A hetedikessel mindennap tanulnak délután, különben nem lenne kész a házija sem.
Ezek az egykor adaptív, a szükség által életre hívott rutinok, mára diszfunkcionálissá váltak.
Hátráltatóak.
Nehezítik a hétköznapokat.
Borzasztóan körülményes és fárasztó őket csinálni.
Ugyanakkor nehéz ezt felismerni.
Belülről észrevenni.
Váltani.
A példák a teljesség igénye nélkül sorolnak pár jellemző -túl hosszan fenntartott- rutint.
Nem helyes azonban a szótárszerű értelmezés.
A példákban említett adott életkorú gyerek ilyen rutinja utalhat speciális nevelési szükségletre, egyéni előzményre, mely indokolja ezt vagy számtalan más dolog is állhat a háttérben!
Mind az együttalvás, mind a szoptatás témája darázsfészek, melyben szélsőségesen eltérő elméletek és nézőpontok vannak jelen. Akár arról is, hogy meddig jó csinálni, meddig van rá szüksége egy gyereknek. Ettől függetlenül, tapasztalatom szerint van az a pont, ami már nem szolgálja a gyerek érdekét.
Itt az idő változtatni? Honnan lehet tudni?
Az egyik indikátor a szülői megélés. Nagy áldozatok, kényelmetlenségek árán vállalják mindezt, de nem igazán használ. Nem éri el a célját.
A gyerek nem nyugszik meg jobban, nem alszik hosszabban, nem eszik többet, nem harmonikusabb a kapcsolódás.
Pedig általában ezek a szükségletek állnak szokásaik mögött.
Nehéz észrevenni, mikor egy gyerek, egy család kinő, túlnő a régi szokásokból, rutinokon.
Azért is nehéz, mert a gyerekek körmük szakadtáig ragaszkodnak a régi, ismert, megszokott rutinokhoz. A rutinok kapaszkodót, biztonságot jelentenek a számukra.
Ez egy ellentmondás, hiszen bár ragaszkodik hozzá, mégsem tesz jót neki. Nem való már az életkorához, a fejlettségi szintjéhez. Sőt! A szülő-gyerek kapcsolat szempontjából is kontraproduktív, mert a szülőt kiszolgáló személyzetté alacsonyítja.
Mert a gyerek önállótlanságba, kisgyerekesebb, regresszív magatartásba merevedik bele.
Rutint váltani tudatosságot, bátorságot és elhivatottságot igénylő dolog.
Pontosan tudni kell, hogy miért csinálják. Mit szeretnének elérni vele. Vagy éppen mit nem szeretnének. Mi a céljuk?
Rutinváltás nemcsak, hogy lehetséges, de szükséges is!
Elsősorban életciklus váltásokkor, mikor a csecsemőből tipegő, majd kisgyerek, gyerek, kisiskolás, felsős, végül kamasz lesz. Ennek nincs egzakt életkori mutatója. Csak körülbelüli van. Jó támpontot jelent a gyerek fejlettségi szintje. Elsajátít egy új képességet, nagyobb, ügyesebb, jobban megért dolgokat, jobban el lehet neki magyarázni, hogy mi történik. A szülői elvárások tehát nőnek, ahogy a gyerek képessé válik egy magasabb szintű működésre.
Ha ez elmarad?
Megreked a gyerek egy már meghaladható fejlődési szinten. Elkezd különbözni a kortársaitól, akik koruknak megfelelően funkcionálnak.
Önbizalma hosszútávon csökken, mert nem éli meg a kompetencia élményét, azt, hogy sikerül egy először még nehéznek tűnő dolog, hogy új dologgal képes bővíteni repertoárját.
Olyan energiákat és erőforrásokat von el a családtól, mely egy kisebb gyerek esetében természetes, de ez az állapot nem fenntartható hosszútávon.
Létrejön egy törékeny egyensúlyi állapot, amely azonban gátolja a fejlődést és nagyfokú erőfeszítést kíván a szülőtől.
Egy ilyen típusú megrekedt rutin leplezhet más családdinamikai jelenséget.
Van, ahol a gyerek ’babában’ tartása a szülők tudattalan vágya. Mert nehezen megfogant, agyon féltett gyerek, akit a széltől is óvnak. Mert az utolsó kicsi a családban. Mert ez az egyetlen dolog, ami összetartj a szülőket, mert a párkapcsolat rész már rég kihűlt.
Eltávolíthatja a családot a tágabb rokonságtól, akik kifejezik, hogy szerintük nem jó az, amit csinálnak.
A gyerek despotává válik, uralkodik a szülők felett, akik félnek őt megbántani, ezért inkább alávetik magukat az akaratának. Ez hatalmas indulatokat szül a gyerekben magában is.
Gyakran tapasztalom az ilyen családoknál, hogy a csúnya beszéd, és a szülő fizikai bántása állandósul (a gyerek üti, csapja, rúgja a szülőt).
Gyakori szcenárió, hogy az egyik szülő nem ért ezzel egyet. Ő kiszorul a családi életből. Elmagányosodik. Szinte kívülállóvá válik a saját családjában. „Ő nem ért a gyerekhez!”-ez a mondás. „Ő túl szigorú.” Így marad a partvonalon, alapvető érzelmi szükségletei kielégítetlenségétől szenvedve.
A szülők attól tartanak, hogyha nem nyújtják a régi megszokottat, akkor kevesébe foga érezni a gyerek, hogy szeretik. Félnek attól, hogy sérülést okoznak neki.
Jó okuk van rá, hogy tartózkodnak a keménységtől, -amit összekevernek a keretekkel-, mert az ő gyerekkoruk traumáitól szeretnék megóvni gyermeküket.
Gyakran olyan családoknál merevednek be régi rutinok, ahol a gyerek akaratosabb, rosszabbul tűri a változásokat, nehezebben kezelhető, rigid gondolkodású, könnyen kiborul, így örülnek, ha valami hellyel-közzel működik, nem mernek kockáztatni.
Az idejét múlt rutinok nehezítik a leválást. Még egy kisebb gyereknek is van igénye eltávolodni a szülőtől egy biztonságos távolságra. Ilyen esetben azonban a leválás, és a biztonságos távolság kialakítása elakad, és szinte szimbiotikus, kullancs szerűen ragaszkodó, majom-szeretet válik jellemzővé, ami fullasztó minden érintett számára. Ám mivel más kapcsolódási formát nem ismernek, marad ez, félve a kapcsolat szorosságának elvesztésétől.
Szélsőséges esetben a másik kontrollálásának igénye az élet sok területére bekúszik, a gyerek a szülő minden lépését figyeli és korlátozza, mindezt a szeretet és ragaszkodás köntösébe bújtatva. A gyerek fél, szorong, érzékeny, emiatt a szeparációval fenyegető helyzetek: pl. erdei tábor az iskolával, vakáció a mamánál, pánikot váltanak ki a gyerekből.
A szenvedés jelen van…pedig jó szándék vezérli a szülőket.
A rutinváltásról
A régi rutint úgy lehet megváltoztatni, hogy kitalálnak egy újat.
Egy szokást nem lehet szimplán eltörölni, adni kell helyette egy másikat. Olyat, ami jobban illik a gyerek életkorához, fejlettségi szintjéhez. Ami kivitelezhetőbb, kényelmesebb a szülőnek, és több erőfeszítést igényel a gyerektől.
A régi rutin megtörése ellenállást hozhat. Azonban 7-8 nap, vagy két hét alatt a legtöbb esetben, -következetesen eljárva- meg tud honosodni az új rutin. Ez válik majd megszokottá, ehhez fog majd ragaszkodni a gyerek. Csak ez már élhetőbb, praktikusabb, komfortosabb lesz!
A jó szülőség nem azt jelenti, hogy konstans ugyanazt nyújtja. Hanem hogy a dinamikusan változó gyerekkel: a szokások, rutinok is változnak.
A fejlődés félelmetes? Részben igen. De a szokások és családi rutinok terén való fejlődés nélkül nincs egészséges személyiségfejlődés és szülő-gyerek kapcsolat.
A rutinok hátterében szükségletek állnak: az éhségérzet csillapítására, a biztonság megélésére, a megnyugvásra való vágy. A szükségletek valósak, és hosszan elkísérik a gyerekeket.
A szükséglet kielégítésének a módja kell, hogy rugalmasan változzon. Míg az anyával való kapcsolódást, intimitást, összehangolódást, kötődés kialakulását, és a táplálást például a szoptatás jelentheti sok családban. Ezek a szükségletek megmaradnak, ám idővel egészen biztosan más formát öltenek!
Ez nem baj, sőt ez az egészséges gyermeki lélek fejlődésének útja!
