30/11/2025
Miért halunk meg? És hogyan?
Az első halottamat Kiss Joachimnak hívták.
24 évem teljes bizonytalanságával álltam az ágya mellett és “élőben” próbáltam felidézni, amit az egyetemen tanítottak a halál megállapításának módjáról. Persze semmi, de semmi nem jutott eszembe.
Tegyük fel az EKG-t, kértem a nővért. Na ne szórakozzon doktornő, forgatta a szemeit, kérem tegyük fel az EKG-t, ismételtem meg, hogy nagy csattogással elmenjen, aztán visszajöjjön, aztán fölrakta a elektródákat az elhunyt (vagy még csak beteg?) mellkasára, és ugye? az egyenes görbéből egyszer-egyszer tüskék rajzolódtak ki, látja mondom lehet hogy él! Jesszus, doktornő nem él!, ezek csak ilyen utólagos elektromos kisüléseket jelentenek.
És legyek kedves visszavonulni, mondták akkor, nem ott lábatlankodni és akadályozni őket a csomagolásban.
Egy olyan jó fél óra múlva visszavonultam az ügyeletes szobába: akkoriban egy kastély kórházban dolgoztam, zegzugos folyosói végén az orvosi szobák egészen hátul voltak, kilátással a parkerdőre, ahonnan sok éjszakán át néztem a holdat és hallgattam a bagoly huhogását (ma éjjel meg fog halni valaki, mondták ilyenkor a nővérek).
Felhallatszott az is, ahogy az udvaros fiúk a nyikorgó kocsin hátratolták az exitet a park mélyén álló halottasházba (mindig naggyon hangosan beszéltek közben, gondolom, féltek), majd vissza nyikorogtak a kocsival az orvosi szoba ablaka előtt.
És azon az éjjelen Kis Joachimot is láttam megjelenni, összeaszott testén csak egy lepedőből hajtogatott pelenka volt (régen nem tellett rendes pelenkára, vagy még nem is létezett?), abban álldogált az ügyeletes szoba végében. Néha, ügyeletben, még el-eljött utána is.
- Biztos meghalt? - kérdezem a nővéreket azóta is, ha halottat vizsgálok -, pedig azóta megtanultam a jeleit: nem reagál ingerekre, nincs légzés, nincs szívműködés és a pupilla tág, fényre nem reagál. Mert a halál olyannyira megfoghatatlan, hogy egyedül nem merem kimondani a visszavonhatatlant.
Mi történik, amikor valaki meghal?
Fizikai szinten a test működése lassan leáll: a légzés lelassul, majd végleg megáll, a szívverés gyengül, aztán megszűnik. Az agy oxigén nélkül néhány percen belül elveszíti működését.
Az izmok ellazulnak, a test kihűl, később biológiai változások indulnak el (rigor mortis a hullamerevség, aztán majd bomlás).
Miért kell meghalni?
Röviden: mert a biológiai rendszerek nem örök életre vannak kódolva.
Picit hosszabban: az élőlények sejtjei és szövetei idővel elhasználódnak, a sejtek regenerációs (újjáépülő) és reparációs (kijavító) képessége csökken, ezért a DNS-ben (genetikai anyag) hibák, mutációk halmozódnak fel, amit már nem tudnak kijavítani, mint anno fiatalon, a szervezet ereje teljében.
A testünk egy korlátozott, behatárolt élettartamra van programozva; az evolúció szempontjából a cél a szaporodás, és miután ez megtörtént, nincs erős szelekciós nyomás arra, hogy végtelen ideig éljünk.
Emellett persze a betegségek, sérülések, fertőzések is közrejátszanak, előrehozva a programozott halált, a véget. És ha szervezet tartalékai kimerülnek (betegség vagy öregség miatt), akkor művi úton, intenzív terápiával sem lehet visszafordítani az elmúlást.
Miért olyan nehéz felfogni a halált?
Ha nekem orvosként még mindig talány, mit érezhet akkor egy laikus hozzátartozó? Hogy felfoghatatlan.
Milyen érzés meghalni?
Szubjektív élmény szinten állítólag, legalábbis, amit betegek, túlélők, klinikai halálból visszatérők mesélnek (többek között édesanyám is ezt mesélte nagyon sokszor, hogy mit érzett, amikor egy műtét alatt majdnem elvérzett): meghalni szép és békés folyamat. Sokan lebegésről számolnak be, mások „fényről”, „alagútról”, vagy a korábbi szép élmények megjelenéséről. A tudomány ezt részben agyi folyamatokkal magyarázza (oxigénhiány, kémiai anyagok), de lehet, hogy “csak” valami kollektív téveszme, mert ezt olvastuk róla, ezért mi is így meséljük tovább.
Mi történik amikor a beteg a kórházban haldoklik?
Ilyenkor a hozzátartozónak joga van látogatási időn kívül is bent lenni.
Van néhány nagyon fontos tudnivaló, hogy megelőzzük a család és a személyzet közötti konfliktust:
A haldoklónak nincs szüksége infúzióra. Mert a folyadékpótlás megterheli a keringést, ezért a haldokló fulladni fog.
Nincs szüksége táplálásra, nemcsak azért mert nagy a félrenyelés veszélye, hanem mert az emésztés óriási megterhelés az elmúló szervezetnek. Ugyanezért gyomorszondát sem vezetünk le. Az élet végén már nincs szükség kalóriákra.
Nem adunk antibiotikumot, hogy “megelőzzük” a tüdőgyulladást. Ha mégis kialakul a tüdőgyulladás, akkor igen, azt kórházban fekvő betegnél kezelni kell.
Oxigén terápia javíthat a beteg komfortján, de nem szükséges.
Miért adunk morfiumot?
Nemcsak a fájdalom, sokkal gyakrabban a fulladás miatt, a szenvedés csökkentésére.
Morfium kórházi adagjai nem hozzák előre a halált, csak enyhítik és megelőzik a tüneteket.
Miért?
Kérdezi a család, még akkor is, ha 90 éves a beteg. Hiszen tavaly nyáron még kapált a mama, nyáron megfőzött, akkor most miért?
Mert idős korban a szervezet egyre gyengül, és eljön az a pillanat, amikor már nem tud tovább küzdeni.
Ha beteg volt: az állapota hosszabb ideje romlott, és most a teste végleg kimerült.
De miért?
kérdezik újra és újra Olyankor más is lehet a tudatalattiban, bűntudat, hogy valamit elmulasztottak, előfordul ezért, hogy az ápoló személyzetre vetül a család fájdalma, dühe, és őket kérik számon.
Szenvedett?
Nem, mert békében mennek el.
Mikor lesz vége?
Ezt a pillanatot sosem lehet pontosan megjósolni.
Még mennyi van hátra, meddig tart?
Nem tudjuk.
Régen a nővérek tudták/ érezték, mert sokkal többet voltak a haldoklók mellett és bőven szereztek tapasztalatot a meghalásról is. “Hegyesedik az orra” mondták, és abból tudtuk, hogy már csak órák vannak hátra. És ez nem babona, hanem a kiszáradt test és arc összeesésének, kimerülésének látható jele. Persze más jelei is vannak a legvégének: a légzés megváltozik, hörgővé válik, a légvételek ritkulnak, a pulzus egyre gyengébb és nehezebben tapintható, a lelassult keringés miatt a végtagok hideggé, foltos-lilássá válnak („márványozottság”).
Ezeket a jeleket ma már alig-alig követjük, hiszen mindenki rohan: 2 nővér van egy osztályon, az orvosok szaladgálnak a járóbeteg ambulanciák és a fekvőbetegek között, a szoros beteg-orvos-nővér kapcsolat már nem tud kialakulni.
Legtöbbször azért a kórházban is szépen történik a búcsúzkodás: elfogadva az elkerülhetetlent, csendben, békességben engedik útjára szerettüket, és viszik tovább az emlékét és a hatást, amit az életével adott.
És a végső paradoxon: amikor meghalni sem engedjük őket.
Egy 82 éves, súlyos demenciás, évek óta ágyhoz kötött beteg kap tüdőgyulladást. A teste gyenge, a szervezete kimerült, elhasználódott. A természet útja egyértelmű lenne. “Old man’s friend” - mondja az angol a tüdőgyulladásra: öregember barátja. Mert szépen, lebegve (mivel a láz és a kiszáradás kellemes euforikus érzéssel jár a haldokló számára, mindkettő a szervezet kegyes módja a szenvedés és szorongás csökkentésére) átkíséri a másik világba.
De ma a beteg kórházba kerül még akkor is, ha szociális otthonban lakik! És mi antibiotikumot adunk (amitől majd hasmenése lesz). Infúziót kötünk (terheljük vele a keringést, fulladni és szenvedni fog). Oxigént (néha fölöslegesen). Táplálószondát vezetnek be (hogy még az emésztéssel is terheljük végtelenül kimerült testét). Röntgen készül. Mert ez a protokoll. Mert ezt várja el a család. Mert jogi következményei lehetnek, ha “nem teszünk meg mindent”. És megteszünk. És a beteg esetleg túléli. Kap még néhány hetet. Miközben nem akarják hazavinni, mert nem tudják.
Ez nem gyógyítás. Ez életben tartás.
De kérdezd meg bármelyik orvost vagy nővért: mit szeretne ő maga, ha ennyi idősen, demenciával, ágyhoz kötve kapna tüdőgyulladást? Egyikünk sem ezt az utat választaná magának.
A modern orvostudomány csodálatos dolog – de nem arra lett kitalálva, hogy végtelenségig megakadályozzuk a természetes elmúlást. Valahol határt kellene húzni. Palliációval (tünetenyhítést, szenvedés csökkentését jelenti), a méltóság megtartásával, nem pedig heroikus beavatkozásokkal.
De Magyarországon erről nem lehet beszélni. Nincs kultúrája a palliatív szemléletnek. Nincs társadalmi konszenzus. Ezért követeli a család a “Tegyenek meg mindent!” – még akkor is, ha ezerszer elmagyarázzuk, hogy a “minden” már csak a szenvedés meghosszabbítását jelenti.
És mi? Mi engedelmeskedünk. Mert muszáj. Az érintett pedig nem tud tiltakozni. Ezért ott marad további hetekig a krónikus (elfekvő) kórházi ágyon, zavaros tudattal, vagy anélkül, félholtan, méltóság nélkül, mert nem engedtük meghalni, miközben élni sem tud.
Ez az egyik legnagyobb teher az orvosok lelkén.
Nem az, hogy nem tudunk gyógyítani.
Hanem az, hogy nem engedhetjük el azokat sem, akiket el kellene.
/Havas Juli/
