26/10/2025
Tizenegy-két éves lányok, hernyószemöldök, vastag réteg alapozó az arcon, festett szemek. Suliba mennek. A fiúkon csak a márkás cipők jelzik, hogy mi a fontos. Törpefelnőttek. És hol vannak a felnőttek? Mit csinálnak ahelyett, hogy a gyerekeiket megtanítanák élni?
Persze a barátnő szerep sokkal kényelmesebb, mint az anya szerep. Meg a haveré is az apáénál. De miből, hogy fognak ezek a gyerekek tíz év múlva élni, ha most nem kapják meg az életkoruknak megfelelő oktatást, nevelést? Örök eltartottak lesznek vagy lesz egy ilyen legyek ura világ? És mi lesz az idősebbekkel, amikor majd tőlük fognak függeni?
Nagy a nyomás és sok a stressz. Értem az anya és az apa filozófiáját, hogy ha az iskola reggeltől estig elveszi a gyerekét, akkor nevelje is. Ő inkább csöndben leviszi a szemetet, miután helyére rakta a bevásárlást, elmosogat, megsétáltatja a kutyát, elkészíti a vacsorát és ahelyett, hogy piszkálná a folyton gépező, telefonozó gyerekét, a békét választja. Mert cirkuszból aznapra már volt elég. Megdicséri a sminkjét, utal neki még pénzt, megveszi neki azt az árkategóriájú cipőt, amit magának soha nem venne meg, és felpattint egy sört. Vagy kettőt. Esetleg utána benyit hozzá, beszól neki párat, aztán rácsapja az ajtót. Bezzeg az ő idejében! Ha ő így próbált volna viselkedni!
Az ő idejében, a mi időnkben, apám minden nap végigvette velem a matekot és a fizikát, csak csendben mondom, sohase türelmetlenül, anyám a földrajzot, a történelmet, a nyelvtant és az irodalmat kérdezte ki, meg azt is, hogy mi van velem, kik a barátnőim, melyik fiú tetszik, melyik tanár milyen hozzám. És nekem kellett kivinni a szemetet, felmosni a konyhát, előszobát, és elmosogatni, mire a szüleink a munkából hazaértek. A vacsorát ők csinálták. Nem jutott eszembe tizenkét évesen sminkelni. Lasztexnadrágban jártam, de nem is igen foglalkoztunk azzal, hogy ki miben jár. Köpeny volt rajtunk és benti cipő. A cipőm amúgy az évszaknak megfelelő volt és nem ázott be, mert apám valamivel impregnálta. Talán disznózsírral. Nem akarom idealizálni. Nem volt az se, akkor se ideális. Az Elvis-generáció ingyenlakásért vállalt egy csomó gyereket. Én például H osztályos voltam. Érted, ugye? A, B, C, ... H. És volt még I is. Nyolc évesen én mentem az öcsémért az óvodába.
De mire felnőttem, megvoltak az életben maradáshoz szükséges készségeim. A tanulás alap volt, és a házimunka is. A zenei képzés plusz. Az pedig, hogy megtanítottak tűzifát hasogatni, kályhát begyújtani, horgot kötni, halat pucolni, csirkét vágni, palántát nevelni, csekket kitölteni, főzni, lekvárt készíteni, az természetes. Együtt éltünk egymással a munka és az iskola mellett is. Volt rám idejük. Nem a barátaim voltak, hanem a szüleim. Gyerekek voltunk otthon is és az iskolában is. Megvoltak a határaink, amik védtek és korlátoztak is. Az élettér, amiben mozogtunk, pedig a mi felelősségünk is volt.
Ma pedig korlátlanul és kontrollálhatatlanul dől a szenny gyerekre, fiatalra, felnőttre egyaránt az interneten keresztül. Beledől az életünkbe, a gondolkodásunkba, a képzeteinkbe, a céljainkba... A szenny ma már nem az, amit kitakarítunk, hanem az, amit a látszat szintjén kikozmetikázunk. Amúgy pedig hömpölyög és eláraszt mindent. A csatorna pedig, amit betölt, megkerülhetetlen és kihagyhatatlan. Mintha méreg jönne a csapvízzel.
