12/01/2026
Tegnap lezárult az ötödik évfolyam képzési időszaka. Nem mindenki vizsgázott le - ez az írás most rólam szól.
Mikor megszületett bennem a realitása annak, hogy tanítani fogok, egyszerre volt elsöprő az Erő és vele a hívás, és a Bizonyosság, hogy az ITR - “VAN”. Nagyjából fél évet töltöttem azzal, hogy felkészültnek érezzem magam és megadjam önmagam számára azokat a jogosultságokat és engedélyeket, amiket kívülről vártam. Terveztem elmenni a volt tanáraimhoz, kérni tőlük az engedélyt, hogy taníthassak - nem azt az anyagot, amit ők adtak át, hanem minden olyan tudást és tapasztalatot, kiegészítve és módosítva a sokszor másoktól eltérő, saját véleményekkel, gondolatokkal. Tudtam azt is, hogy félek ezt a lépést megtenni. Mert mi van, ha nem kapom meg az áldást, az engedélyt? Hogy érezném akkor magam? A válasz egyértelmű volt: rosszul, és kalodába zárva. Mert tudtam, hogy nincs szükségem mások engedélyére, hogy azt tegyem, amit Igaznak, Szívből jövőnek érzek, ráadásul csak én tudhatom és ismerhetem, mit készülök átadni; másfelől, ha a volt tanáraim azt mondják, nem engedik, nem javasolják, akkor azzal meg nem tudnék szembemenni. Én kérdeztem, megkaptam a választ, engedélyt kértem, nem kaptam. Nem kellett volna, de ha már ilyen kereteket teremtek magamnak, akkor abból nem tudok kijönni. Végül … mosogatás közben, ahogy kerestem a megoldást, Hellinger jutott eszembe, szinte megidézve éreztem őt a hátam mögött, és azt mondta (ahogy ezt az én tanáraim tanították): “családállító az, aki annak érzi magát”.
Hellinger nem védte le a tanításait, nem korlátozta be a szakmát, nem t***e feltételessé a tanulmányi lehetőségeket, egészen csak a halála előtt, a felesége, Sophie döntött másként, de addigra már évtizedek teltek el és családállítók ezrei képeződtek ki - sokszor hivatalos képzés nélkül, csak egyszerűen, önmaguktól, ahogyan a Tér hozta …
Ez a mondat, ez adta meg számomra az engedélyt, de valójában másról szólt ez az egész. A józan és felelős gondolkodáson túl, arról is, hogy milyen erősen él bennem az autoriter személyektől való félelem, az elutasítottság, az alkalmatlanná nyilvánítás fèlelme, a tehetetlenség, de annak a konfliktusa is, hogy tudom mit kell tennem, s mások nem jól tudják, de nem akarok szabályt szegni, viszont ismerem, mikor mások szabnak olyan szabályt, ami nem helyes, nem teljes, nincs rendben, nem igazságos, és ismerem az érzést, mikor mások lehetetlenítenek el és akadályoznak valamiben, és végül menekülni akarok belőle, de nem tudok, mert be vagyok zárva …
Az évek során kialakítottam az életemet úgy, hogy ne korlátozzanak mások. Én legyek önmaga főnöke, én döntsek arról, mikor mire mondok igent vagy nemet, én döntsem el, kivel maradok együtt és kivel nem, kit engedek be és kit zárok ki; hova megyek és mikor és hova nem megyek, stb. Ez nagy felfedezés volt és Szabadság, hogy a magam ura vagyok, az életem irányítója … míg itt is billent a mérleg: végül a saját korlátlanságom egy neveletlen kisgyerek kétségbeeséséhez kezdett hasonlítani, aki tudja, hogy helyzeteket kell megoldani, de nem tudja, hogyan. A feladatok felhalmozódtak, az elmaradásaim behozhatatlanná váltak, a rengeteg vállalásom teljesíthetetlenné vált, a figyelmem szétesett, a fókuszom helyébe kapkodás és állandó rohanás jött, a feszültség és stressz pedig állandósult.
Ami kezdetben Szabadság volt, egy újabb korláttá vált, és megfosztott a rugalmasságtól, mert túl nagyra nőtt bennem a káosz, és nincs elég idő, sosincs elég idő mindent helyrehozni. Miközben: vannak helyzetek, amiket ki kell bírni, meg kell csinálni, van gyerekem, párom, háziállatok, akikhez alkalmazkodni kell, kliensek és tanítványok, akik időpontra várnak, tanfolyamok és programok, ahova járok, könyvek, amiket olvasni tervezek, mozogni is kéne, minőségi időt tölteni a szeretteimmel és magammal, írni sem szoktam már de ahhoz lenyugodni kéne, és akkor még az Életet örömben, teljességben élni is …
Ígyhát most azt érzem: egyszerre nő a Káosz, lassan megérkezik az elbírhatatlan forrás pontra, és ezzel egyidejűleg éppen így születik a Rend is, ahogy tisztul, ahogy tudatosodik, ahogy felismerődik, min kell változtatni és hogyan, és most már valóban csinálni kell. Nem biztos, hogy mindent egyszerre, sőt. Talán ideje a saját bőrömön megtapasztalni, ha nem választom magamat, az már fáj. Eddig is tudtam, de ez mélyebb szint. 40 felett máshogy telik az idő és más értéke van a napoknak. Más a vágy (és én nem ítélem el a vágyat, sőt, szerintem mindenkinek kellenének igazi vágyak, hogy célt és törekvést adjanak az Élethez, mert a legtöbben csak túlélnek és vegetálnak); szóval, más a vágy és más a gondolat is, de megvalósítani mindazt, hogy idegrendszert is húzzunk át közben, DNS-t is programozzunk át közben (vagy legalábbis állítsuk vissza az eredetire) és nem elég a sok személyes feldolgozandó, meg a transzgenerációs, meg a gyerekek amit hoznak, meg a kollektív, és akkor mér ott a sok mrns hatás a vérünkben, az auránkban, és a tudatunkat erő manipulációs hatások …
És van még kötődési sérülés és női - férfi sérülés ((gyógyulási forradalom)) mindenkinek minden szinten, szóval, valahogy annyira egyszerre történik MOST minden, hogy nehéz ebben a nehézben megőrizni a jókedvünket, leválasztani a szorongásokat és elő-utó rossz érzéseket, s közben, menni tovább és Élni, Élni, Igazán Élni és Igaznak maradni.
És a legnehezebb, tudjátok, mégis azoknak nehéz, akik becsülettel járják a saját Igaz útjukat, de el kell viseljék a másokat, akikben nincs kellő megértés, belátás, értés, és őszinteség.
Természetesen, önmagukkal.
Önismeret és önreflexió szándéka nélkül nincs lehetőség a méltóságra. Pedig mindünknek méltó életet kéne élnünk és nem azért, mert a kéne meg a kell az megint trigger sokaknak, hanem mert ez való a Léleknek. Ahogyan isteni szellemek vagyunk de erről már fogalmunk sincs, méltó - emberhez méltó - életet sem élünk, csak darálunk, kívül és belül, és lassan - gyorsan tönkre megyünk.
Én utolsó erőmmel is azon leszek, hogy ez a világ másfele fordulatot vegyen. Azért születtem, hogy hozzá tegyek a Fényhez, a Reményhez, és legszebb vágyaim közé tartozik, hogy olyan segítőket képezzek, akik ugyanígy élnek és hisznek, és tesznek, és sosem feledik, mert érzik, mit mondott Jézus:
“Én vagyok az Út, az Igazság, és az Élet”
🐦🔥✨🌹
Minden tanítványomért hálás vagyok. Másokat tanítani és képezni, majd tartani, kísérni, és elengedni: nem kis feladat. Picit olyan ez, mint anyaként a gyermeket felnevelni, életre nevelni, a számára legjobb döntéseket megérezni és meghozni, és sokszor ez tényleg nagyon nehéz. A mi generációnk túlzott kontroll alatt nőtt fel, érzelmi magányban, megfelelő figyelem és elfogadás nélkül. Ennek hatására vagy ugyanígy teszünk, vagy túlkompenzálva elkerüljük, s hiába keressük az egyensúlyt, most tanuljuk még: hogyan kell egészséges határokat húzni és biztonságos kereteket adni, hogyan legyünk egyenrangú partnerek elnyomó hierarchia nélkül, hogyan tiszteljük egymást és magunkat, az igényeket és szükségleteket, hogyan ne az önámítás es emberi játszmák világa legyen a miénk, végeredményben: hogyan csináljuk jól a szeretetet, hogyan csináljuk jól az emberi kapcsolatainkat, hogyan csináljuk jól a hibák elfogadását és megbocsátást, hogyan találjunk egészséges felelősségvállalást, hogy hogyan találjuk meg a végletek után az arany közepet…
S hogy magamról írok: hogyan legyek jó tanár, hogy mindezeket teljesítsem - túlzott elvárások nélkül, de mégsem a szívem miatt túlzott engedékenységgel.
Tanulom. Tanulok Tőletek, minden évfolyamból elmondhatatlanul sokat tanulok. Én vagyok a tanárotok, Ti az enyémek, a Mező pedig mindannyiunké.
Meglátom a fejlődést és szintlépést most abban is, hogy nem engedhettem, hogy nem engedtem át most mindenkit. A szívem facsarodik és idő míg felállok ebből is, de Erő van ebben. Mert tudtam együtt maradni Veletek, a Szívemben, akkor is, mikor miattam szenvedtetek. Mikor nem engedtem, mikor nem mosolyogtam, mikor kemény voltam, de mindvégig: Igaz voltam.
Ezt tanítom, ebben hiszek, ezt képviselem: Igaznak lenni mindhalálig. S nem mondom, hogy nem számít, ki mit gondol;
De végül csak az számít, Mi volt Igaz.
S ha Te az vagy, akkor a legnehezebb helyzetekben is az maradsz, és a legsötétebb helyekre is bevilágít majd a Fény.
És egyszer, egy végső valóságban, azt is megérted:
Te Magad vagy a Fény.
Te világítottál mindvégig.
Ahogy a Sötétség is Te voltál.
S hogy mi a Sötétség?
Minden, ami Nem Igaz.
Áldás és Fényesség kísérjen Titeket, legyetek csodás gyógyítók és mentsétek meg a világot ☄️🐦🔥🧚♀️ úgy, ahogy tanultuk 😏
✨csak semmi önfeláldozás, semmi megmentő program!
✨Nincs himihumi, nincs mellébeszélés.
✨Nem félünk az árnyéktól, és
✨nem a megfelelés hajt!
✨Nem fog mindenki szeretni! És nem kellesz majd mindenkinek.
És ez így van jól 🌹
Szeret***el,
Anna Rose
