02/11/2025
Sokan szégyellik a dühüket. Azt gondolják, hogy aki dühös, az rossz ember. Pedig a düh nem ellenség, csak jelzi, hogy valami fontos megsérült bennünk.
---------
„Utálom, hogy megint dühös voltam” – mondja Ági, és a szeme megtelik könnyel. „Tudom, hogy ez gyerekes. Azt hittem, már ezen túl vagyok.”
Sokszor hallom ezt a mondatot. Mintha a düh a rossz tanuló lenne az érzelmek iskolájában. Pedig a düh nem bántani akar, hanem csak jelezni. Amikor riasztója beindul, azt jelzi, hogy valami fontos megsérült - egy határ, egy szükséglet, egy kapcsolat. Ha figyelünk rá, irányt mutat: „Itt most védd magad. Itt most mondd ki. Itt most állj meg.”
De ha szégyenkezünk miatta, ha magunk ellen fordítjuk („nem kellett volna éreznem”), akkor a riasztó ott marad bennünk, bekapcsolva. És ahelyett, hogy segítő cselekvésbe fordulna, önvádba, fáradtságba, belső zajba süllyed.
Sokan nem is a dühüktől szenvednek, hanem attól, hogy nem tudják megengedni maguknak. A szuperego ilyenkor ítélkezik: „egy rendes ember nem dühös”, „egy jó anya nem kiabál”, „egy felnőtt tud uralkodni magán.” De az érzelmek nem kérnek engedélyt. Az csak jön, és ha nem adunk neki helyet, akkor máshol keres magának utat: testi tünetekben, szorongásban, kiégésben.
Ahogy a családterápiában sem egyetlen „problémás” családtagot gyógyítanak, hanem az egész rendszert nézik, úgy az érzelmeink is egy rendszerben működnek. A düh ebben a rendszerben olyan, mint az indexpáciens a családban: ő az, akire rámutatunk - „vele van a baj” –, pedig csak ő hordozza láthatóan azt a feszültséget, ami a rendszerben mindenkit érint. A családban a gyerek lehet az, aki bepisil, nem eszik, vagy dühkitörései vannak - miközben a család egészében valami nincs kimondva. A düh is ilyen: felvállalja a konfliktust, amit a többi érzés elkerül.
Ha csak a dühöt akarjuk „megjavítani” vagy elnyomni, az olyan, mintha a családban a bepisilő gyerekre mondanánk: „ha ő normális lenne, minden rendben volna.” A probléme az, hogy ilyenkor a rendszer más módon fog jelezni - például tünetváltással. Lehet, hogy a düh eltűnik, de jön helyette a fáradtság, a szorongás, vagy az önbizalomvesztés.
A gyógyulás nem az, hogy a dühöt elhallgattatjuk, hanem az, hogy meghallgatjuk, mit üzen. Ő nem a hibás, hanem a hírnök. Ha megértjük, mit próbál védeni bennünk - a méltóságunkat, a határainkat, a szeretetre való vágyunkat -, akkor a düh átalakul: elveszíti pusztító erejét, és önérvényesítéssé, határtartássá, életenergiává lesz.
A düh tehát nem ellenség, hanem rendszerszintű jelzés. Nem az a cél, hogy „megjavítsd” vagy elnyomd, hanem hogy meghallgasd, mire figyelmeztet. És amikor ezt megtanulod, nem csak a dühöd gyógyul, hanem az egész érzelmi rendszered egyensúlyba kerül.
Ha Te is inkább elfojtod a dühödet, mert félsz, hogy elsodor vagy megbántasz valakit, vagy ha a dühöd kitör, és utána bűntudat marad mögötte, akkor ez a poszt Neked szól. A düh nem ellened dolgozik. Érted van. Csak biztonságot és figyelmet kér – ugyanúgy, mint Te.
Ha szeretnéd megtanulni, hogyan fordíthatod a dühödet a saját erőforrásoddá, és hogyan értheted meg, mit véd benned ez az érzés, akkor segíthet egy érzelemkezelési tréning, vagy egyéni pszichoterápia, ahol biztonságban találkozhatsz vele.
Ha pedig olvasnál róla, ajánlom Ronald J. Frederick: Living Like You Mean It című könyvét. Egy lenyűgözően gyakorlatias útmutató ahhoz, hogyan ismerd fel, mi rejtőzik a düh, a félelem és a szégyen mögött, és hogyan alakíthatod át őket valódi kapcsolódássá.
Tamás Kata pszichológus
Érzelemkezelésről másképp 💛
