09/09/2025
🫂
Reggel van, és a város tele nőkkel.
Babakocsit tolnak, óvodába sietnek, iskolába kísérnek. Az egyik kezükben gyerek, a másikban szatyor, a gondolataikban pedig valószínű, a teljes heti logisztika.
És ilyenkor mindig arra gondolok:
vajon hányan tudják közülük, hol van a saját határuk?
Hányan merik kimondani azt a szót, amit szinte tilos: elég.
Mert lehet fáradtnak lenni.
Lehet olyannak lenni, aki nem bírja.
Lehet kiégettnek lenni – anyaként, nőként, sőt nagymamaként is.
A boltban is látni, egy bizonyos napszakban szinte csak nőket. Fáradt tekintetek a bevásárlókocsik fölött, akik nemcsak kenyeret cipelnek, hanem a család teljes sorsát.
És közben ki kérdezi meg tőlük: hogy vannak?
A kiégés nem akkor kezdődik, amikor végleg padlóra kerülünk. Hanem akkor, amikor századszor is azt mondjuk: „még bírom.”
Amikor a „mindig erős vagy” elvárásból lassan rács lesz.
És amikor a szeretetünk mögött elfogy a szusz.
De mi van, ha a legnagyobb védelem nem az, hogy még több energiát próbálunk elővarázsolni magunkból – hanem az, hogy megtanuljuk óvni azt, ami van?
Mi van, ha a kiégés ellenszere nem a hősiesség, hanem a bátorság: kimondani, hogy most nem, most fáradt vagyok, most nekem kell egy nap, egy óra, egy perc?
A női lét nem maraton, amit mindig győzni kell, hanem egy sor állomás, ahol néha le kell ülni a padra.
És aki tényleg szeret, az nem azt fogja kérni, hogy fuss tovább – hanem azt mondja: „pihenj, majd én viszem egy darabon.”
Mert a kiégés nem az élet ára kellene, hogy legyen.
Hanem a figyelmeztetés: itt az ideje, hogy magunkat is szeressük annyira, mint mindenki mást. (Todorovits Rea)
