Forráskód Pszicholabor

12/11/2025

...nem mintha ma sokkal jobb lenne a helyzet egy "egyszerű", azaz nem támogatott klinikai elmeosztályon... :/

Ki volt Kollár Béla? – Egy tragikus történet a pszichiátriáról

Az alábbi történetet Tamás bátyó küldte nekünk, melyet saját tapasztalatai alapján írt.
A 80-as évek elején egy vidéki akut pszichiátriai osztály ápolója voltam, ahol az elektrosokk-kezelés mindennapos volt. Naponta legalább egy tucat beteget ütöttek ki, egy-egy elaltatott páciens egy fekvésben 6 ütést kapott, melyeket aztán kétnaponta megismételtek. Általában egy sorozat két hétig, ezalatt hat altatásig, 30-40 ütésig tartott, amit aztán egy-két hónap múlva újabbak követhettek. Volt, akinek már a 100. SES volt a lázlapján, mert az ütéseket sorszámozták.
S miért hívták ezeket SES-nek? – Mert a vénás injekcióval elaltatott betegnek rövid hatású, Succinylcholin nevű izomrelaxánssal állították le a légzését, majd a kezelés alatt egy pedálos géppel, lábi erővel lélegeztették. A spontán légzés visszatérte után a még alvó beteget egy rácsos ágyba zártuk, ahol aztán dühöngve felébredt, de csak akkor engedtük ki, ha lenyugodott.
Túlzsúfolt osztály
A mintegy félszáz ágyas akut osztályon száz körüli volt a beteglétszám, mert minden dühöngőt és öngyilkost hozzánk hozott a mentő az egész megyéből, sőt egy megyehatáron túli járásból is. A dühöngőket nekünk kellett megfékezni 2-2 ampulla vénás Haloperidol és Seduxen injekcióval. A Haloperidol sokuknál órák múlva görcsöt okozott – nem mozgott a szája, de mutogatni tudott –, amit aztán vénás Pipolphennel sikerült megszüntetni. A napi háromszori gyógyszereléstől és a reggeli injekcióktól a betegek aztán lenyugodtak, 2-3 hét múltán hazamehettek, majd egy-két hónap múltán kezdődött minden elölről.
Sajnos nem volt elég betegágy, így nappal a begyógyszerezett betegek fele a folyosón kóválygott. Öt-hat beteg az osztályon lakott, segített az ápolóknak, nekik állandó ágyuk volt a kis létszámú kórtermekben. További 15-20 idős, magatehetetlen betegünk volt, akit otthon nem tudtak ápolni, meghalni hozták hozzánk, így ők egész nap aludtak az elfekvő kórtermekben. Enni-inni sem nagyon akartak, mi meg nem is erőltettük. Akkor nyúltunk hozzájuk, ha tisztába kellett őket tenni. A többi 20-30 ágyat a nagy kórtermekben azok foglalták el, akik kiharcolták maguknak. A gyengéknek maradtak a matracok a folyosón, amit este 9-kor hordtunk ki a raktárból, de reggel 5-kor már el is kellett pakolni, ezért őket korán kellett keltenünk. Az ápolói váltás 06, 14 és 22 órakor történt, így a esti kirakást a délutános, a reggeli elrakást meg az éjszakás műszak végezte.
Véletlen találkozás
Az egyik délelőtti műszakomban 50-60 év körüli vidám férfit hozott be a mentő. Kiderült, hogy vonaton jött jegy és iratok nélkül a fővárosból, pénz sem volt nála. Jól elbeszélgetett a kalauzzal, aki a végállomáson bevitte a forgalmi irodába. Emberünk nem ellenkezett, érdeklődött a városról a vasutasoktól, akik rendőri segítséget kértek a személyazonossága tisztázására. Mivel fogdára mégsem tehették, a rendőrök meg mentőt hívtak és behozatták az osztályunkra. Orvosunknak Kollár Bélaként mutatkozott be, elmondta, hogy most szabadult a börtönből, de nem tudja, miért és mennyit ült, a lakcímét elfelejtette, s csak véletlenül száll vonatra. Mivel nem volt hová kiengedni, felvettük az osztályra, s megpróbáltuk a múltját kideríteni.
Sajnos egy hét alatt sem lettünk okosabbak. A börtönökben sem hallottak Kollár Béláról, meg a rendőrségi népességnyilvántartásban sem szerepelt. Negyven éve nem volt még a mostanihoz hasonló informatikai rendszer, a papír alapú nyilvántartások kezelése jóval időigényesebb volt, s talán a név is kitalált volt. Az osztályon csak egy hétig lehetett valakit benntartani, ezért a 8. napon kapott valamilyen pszichiátriai diagnózist, hogy maradhasson. Túlzott fennhangoltságát kórosnak ítélték, sokakat irritált, hogy mindig viccelt, ezért elkezdték gyógyszeresen nyugtatgatni, a jókedvét meg elrontani.
Tragikus végkifejlet
Néhány héttel később átkértem magam egy másik kórházi osztályra, ahol sokkal jobb körülmények közé kerültem, így Kollár Béla további sorsát csak volt kollégáim elbeszéléséből ismerem. Az állandó bezártság és gyógyszerelés hatására a bekerülésekor jókedvű férfi előbb búskomorrá, majd állítólag agresszívvé, kezelhetetlenné vált. Megszületett a döntés, őt is meg kell sokkolni! Nem tudom, hány kezelést kapott, azt se, hogy hányadik fekvésben következett a baj, de az utolsót már nem élte túl. Nem tudom, mi okozta a tragédiát – túlaltatták, vagy végleg leállt a légzése? –, azt sem, hogy ki is volt valójában, mert kilétére sosem derült fény. Kollár Béla volt a neve, vagy valami más? Sosem sikerült megtudnom…



https://sbee.link/wmu4chynkv

01/11/2025

Egy felnőtté érő iskolás fiú levelet írt a szüleinek, akik már nagyon idegesítették őt: „Hagyjatok végre békén!”

Másnap reggel tisztán elmosogatott edényeket talált a konyhában — csak egyetlen koszos tányér maradt a mosogatóban: az övé.

A hűtőben nem várta a számára előre elkészített ebéd.

Az asztalon nem hevertek a pénzérmék az iskolai reggelire.

A zakóján hiányzott a gomb, s mellette nem feküdtek frissen mosott zoknik és alsónadrágok.

A telefon melletti falról eltűnt a cetli, amelyre édesanyja feljegyezte mindazok számát, akiknek a fiúnak vissza kellett volna hívnia.

Este a szülők későn tértek haza — moziban voltak, nélküle. Megvacsoráztak, gondosan meghagyva egy adagot a serpenyőben.

Senki sem kérdezte meg, milyen jegyeket kapott aznap, vagy mit kell tanulnia holnapra. Senki sem szólt rá, hogy ne járjon mezítláb — ő maga is gyorsan rájött, hogy a padló hideg, és papucsot kell húznia.

A televíziót nem zárták el előle: együtt nézhette a többiekkel, és amikor kérdezett, udvariasan válaszoltak neki. Senki sem kerülte, senki sem büntette hallgatással — a szülők egyszerűen egymás közt beszélgettek arról, amit láttak.

Felvette a kabátját és kiment az utcára — senki sem kérdezte, hová megy.

Rájött, milyen unalmas is az, ha az ember kimehet, amikor már nincsenek kint a barátai, és senki sem tiltja meg. Így hát hamarosan visszatért.

A heverőjén nem volt bevetve az ágya.

A szülők lefekvéshez készülődtek. Ő udvariasan emlékeztette őket, hogy holnapra pénzre lesz szüksége a reggelire.

Reggel egyetlen mosatlan tányér feküdt a mosogatóban — az övé. De az asztalon ott várt a pénz. Minden más ugyanúgy volt, mint előző nap.

Iskolába indulva egy újabb cetlit hagyott az asztalon:
„Kérlek, bocsássatok meg, és ne hagyjatok többé békén!”

Semmi rossz nem történt vele — maga találta meg a zokniját és az alsónadrágját, elmosta a tányérját, felvarrta a gombot, és megcsinálta a házi feladatát.

Felnőtt fiú volt már.

Csak éppen akkor értette meg végre, hogy a szülei nem „idegesítik” őt.

Csak törődnek vele.

Ismeretlen szerző

31/10/2025

Amikor a tudatlanok, a narcisztikusok záratták be azokat, akik útba voltak...
A hímnemű, a fától az erdőt nem látó, nagyképű "orvosok", akik szerint mindenki - pl. az elkeseredett női "betegek", akik hiába bizonygatták, hogy semmi baja az elméjüknek - az szerintük mind hisztérikus volt...
Ez ex sikeres művelet volt, de sajnos, még hosszú évtizedekig működött ez a nem épp orvoshoz méltó hozzáállás - és a terápiának csúfolt szégyenteljes módszerek...

„Nem tudnának legalább egy épelméjű nőt közénk tenni?”
– sírta el magát egy megtört asszony a Blackwell-sziget rideg falai között.
Egy elfeledett nő, egy elfeledett helyről.
Csakhogy ez a nő most nem őrült volt.
Hanem újságíró.
És pontosan ott volt, ahol lenni akart.

A neve Nellie Bly volt.

Az 1880-as évek végén New York városában mindenki hallott már a hírhedt női elmegyógyintézetről, de senki sem tudta, mi történik odabent. Csak suttogások terjedtek – verésekről, éhezésről, eltűnt nőkről, akiket soha többé nem láttak viszont.

A suttogás kevés volt. Nem volt bizonyíték. Nem volt tanú. Nem volt hang, ami eljutott volna a külvilágig.
És akkor jött Nellie.
Egy 23 éves lány, akiben több bátorság volt, mint egész szerkesztőségekben együtt.

A New York World újság riportere volt – a lap tulajdonosa pedig maga Joseph Pulitzer.
Amikor Nellie előállt az ötlettel, hogy be akar jutni az elmegyógyintézetbe, Pulitzer először megdöbbent.
Aztán bólintott.
– Tedd meg. De vigyázz… ha valami balul sül el, senki nem tud majd kihozni onnan.

És Nellie nem habozott.
Eljátszotta az őrültet.

Egy női panzióban kezdte – éjszakákon át nem aludt, zavartan beszélt, azt mondta, nem tudja, ki ő.
A házinéni megrémült. Rendőrt hívott.
A bíróságon az orvosok őrültnek nyilvánították.
A sajtó előtt egy fiatal nő nézett a semmibe, üres tekintettel.

1887. szeptember 25-én a rendőrök elszállították a Blackwell-szigetre.
És abban a pillanatban, amikor a kapu bezárult mögötte, Nellie abbahagyta a színjátékot.
Tiszta hangon beszélt. Logikusan válaszolt.
– Nem vagyok őrült – mondta.
De már mindegy volt.

A falakon belül az igazság nem számított.
Ott minden nő „őrült” volt – mert férfiak mondták rájuk, hogy azok.

Több mint 1600 nőt tartottak bent.
Sokan közülük teljesen egészségesek voltak – csak szegények, bevándorlók, vagy egyszerűen útban voltak.
Akik nem tudtak angolul, azokat „zavarosnak” nevezték.
Akik tiltakoztak a férjeik ellen, azokat „hysterikusnak”.
Akik megerőszakolták őket, és sírni mertek, „bajkeverőknek”.
A társadalom szemétre dobta őket.

A „kezelés” maga volt a pokol.
Napi jéghideg fürdők, amikben órákig kellett remegniük.
Mocskos, penészes szobák, férgekkel és patkányokkal.
A vacsora: rothadt hús, savanyú kenyér.
A nővérek botokkal verték őket.
Egyeseket székhez kötöztek, és napokig nem oldották el.
Másokat éheztettek, csak hogy megtörjék az akaratukat.

Nellie mindent látott.
És mindent megjegyzett.

Tíz napon át viselte el a szenvedést – a fagyos fürdőket, az éhezést, a megaláztatást.
De a legrosszabb az volt, amikor látta, hogy a nők megtörnek.
Akik egykor éltek, nevettek, álmodtak – most üres tekintettel ringatták magukat a sarokban.

Tíz nap után egy ügyvéd, akit a New York World küldött, végre kiszabadította.
És Nellie azonnal írni kezdett.

„Ten Days in a Madhouse” – Tíz nap az őrültek házában.
A cikk 1887. október 9-én jelent meg.
És az egész ország felrobbant.

Az emberek döbbenten olvasták a sorokat.
A nők, akik nem voltak őrültek.
A hideg víz, a botütések, a rothadó étel.
A reménytelenség.

Nellie cikke vihart kavart.
Vizsgálat indult, az esküdtszék bejárta az intézetet.
Minden szava igaznak bizonyult.

New York városa 1 millió dollárt különített el a javításokra.
A személyzetet lecserélték. A nőket emberként kezdték kezelni.
Volt, aki végre szabad lett.
Mások először kaptak valódi orvosi segítséget.

A riport könyvként is megjelent, és Nellie Bly neve fogalommá vált.
Nemcsak újságíró volt – forradalmár.
Ő hozta létre az oknyomozó újságírást.
Előtte nem létezett ilyen.
Utána ez lett az igazság fegyvere.

De Nellie nem állt meg itt.
Két évvel később, 25 évesen, beutazta az egész világot – 72 nap, 6 óra és 11 perc alatt.
Rekordot döntött.
De a szívekben nem ezért maradt meg a neve.

Hanem azért a tíz napért.
A tíz napért, amit a pokolban töltött, hogy más nők kikerülhessenek onnan.

Nellie Bly 1922-ben halt meg, 57 évesen.
De a neve ma is ott él minden újságíróban, minden nőben, aki nem hajlandó elhallgatni.

Mert ő bizonyította be, hogy egy ember is képes megváltoztatni a világot.
Egyetlen nő. Egyetlen bátorságból született tett.
Egyetlen mondat, ami mindent elindított:

„Nem tudnának legalább egy épelméjű nőt közénk tenni?”
💔👉 Kövess, ha szereted az ilyen apró, hétköznapi varázslatokat. 🌿✨ https://www.facebook.com/tortenetekanagyvilagbol.official

22/10/2025

Ne vessünk
el semmit újat - csak
Nevessünk❣️

AZ EMBER, AKI MEGNEVETTETTE A HALÁLT

Több mint negyven évvel ezelőtt történt. A még ereje teljében lévő, energiától duzzadó újságíró, a „Saturday Revue” főszerkesztője, Norman Cousins hirtelen rosszul lett. Magas láz gyötörte, s egész testét kínzó fájdalom járta át.

Állapota rohamosan romlott: egy héten belül már alig tudott mozogni, a nyakát elfordítani, a karját felemelni. Kórházba került, és nemsokára megszületett a diagnózis: kollagenózisban szenved – ez egy autoimmun betegség, amely a kötőszöveteket támadja meg.

Norman teste napról napra merevebbé vált, óriási erőfeszítéssel mozdította kezeit és lábait, még az ágyban való megfordulás is gyötrelmes volt számára. Elérkezett a pillanat, amikor az állkapcsát sem tudta már kinyitni, hogy legalább néhány falatot ehessen.

A félelem, a kétségbeesés és a sors igazságtalansága fölött érzett keserűség elárasztotta. Cousins még a legközelebbi hozzátartozóival sem beszélt többé, egész napját a kórházi szoba falának fordulva töltötte. Kezelőorvosa, dr. Hitzig minden tőle telhetőt megtett, más szakembereket is bevont, ám a betegség tovább terjedt. Ekkor Norman rákérdezett a gyógyulás esélyeire. A válasz lesújtó volt: ötszáz kollagenózisos betegből mindössze egyetlenegy épül fel.

A beszélgetést követő éjszakán nem jött álom a szemére. „Mindeddig az orvosok viseltek gondot rám – tűnődött –, mindent megtettek, amit csak lehetett, mégsem használt. Ha életben akarok maradni, magamnak kell cselekednem. Ha az orvosok és a gyógyszerek tehetetlenek, más utat kell találnom a gyógyuláshoz.”

Eszébe jutott dr. Hitzig gondolata, miszerint a szervezet bármely betegséggel szemben képes mozgósítani erőit, ha az endokrin rendszer teljes kapacitással működik. A félelem, a csüggedés, a hosszan tartó levertség azonban – a tudósok megfigyelései szerint – éppen ellenkezőleg, elnyomja az endokrin rendszer aktivitását. A negatív érzelmekre válaszul a mellékvesék stresszhormonokat, adrenalint és noradrenalint bocsátanak ki, amelyek túlzott mennyiségben rombolóan hatnak a szervezetre.

Gondolatmenete végül kézenfekvő következtetéshez vezette: ha a negatív érzelmek ártanak, akkor a pozitívak a gyógyulás támaszai lehetnek. Ráadásul minden ember rendelkezik egy rendkívül egyszerűen hozzáférhető eszközzel – a nevetéssel.

„A vidám szív a legjobb orvosság, a csüggedt lélek pedig kiszárítja a csontokat” – ez a bibliai idézet reménnyel töltötte el Cousinst. Nekilátott orvosi és tudományos műveket tanulmányozni, és hamar megtalálta, amit keresett.

Mint kiderült, számos orvos és gondolkodó tulajdonított jelentőséget a pozitív érzelmeknek. A XVII. században élt orvos, R. Burton például így írt A melankólia anatómiája című művében: „A nevetés megtisztítja a vért, megfiatalítja a testet, enyhíti a szív bajait.”

Sigmund Freud a humort az emberi psziché egyedülálló megnyilvánulásának tartotta, a nevetést pedig értékes feszültséglevezető eszköznek.

Miután átolvasta az érzelmek egészségre gyakorolt hatásáról szóló teljes szakirodalmat, Cousins elhatározta, hogy ha életben akar maradni, nem maradhat tovább a saját halálát tétlenül váró ember szerepében. Nevetéssel kell mozgósítania lelke és teste minden tartalékát. Nem volt könnyű. Mozdulatlanul fekve, ágyhoz kötötten, kínzó ízületi fájdalmaktól gyötörve az ember nemigen kész a nevetésre. Ám Cousins fejében már kezdett kirajzolódni a terápiás terv.

Az orvosok tiltakozása ellenére – akik „reménytelen betegnek” tartották – elhagyta a kórházat, és egy hotelszobába költözött, ahol semmi sem emlékeztette a betegségre. Vele maradt egyedül dr. Hitzig, aki közeli barátjává vált, és támogatta a nevetésen alapuló terápia ötletét. A hotelszobába filmvetítőt vittek, valamint a legjobb vígjátékokat és humoros könyveket.

Cousins leírhatatlan boldogságot érzett, amikor a kényszeredett, de tíz percen át tartó nevetés mégiscsak fájdalomcsillapító hatást gyakorolt, és kétórányi, kínoktól mentes alvást ajándékozott neki.

Amint a nevetés hatása alábbhagyott, az ápolónő újra bekapcsolta a vetítőt, vagy humoros történeteket olvasott fel neki. Így telt el néhány nap. A szörnyű fájdalmak megszűntek gyötörni Cousinst.

Szárnyakat kapott – a régi mondás, miszerint „a nevetés a legjobb orvosság”, hirtelen kézzelfogható valósággá vált.

Közben a „nevetésterápia” teljes erőbedobással folytatódott. Cousins naponta legalább hat órát nevetett. A szeme feldagadt a könnyektől, de ezek már a gyógyulás könnyei voltak. A gyulladáscsökkentő szerek adagját egyre csökkentették, majd idővel minden gyógyszert elhagyott – az altatókat is –, mert visszatért az álom.

Egy hónap elteltével először tudta fájdalom nélkül megmozdítani ujjait. Nem hitt a szemének: a testén lévő duzzanatok és csomók láthatóan zsugorodtak. Újabb hónap múltán már könnyedén mozgott az ágyban. Eljött a pillanat, amikor felkelt. Igaz, még hosszú hónapokig nem tudta úgy felemelni a karját, hogy elérjen egy könyvet a felső polcról. A térdei reszkettek, a lábai néha megrogytak járás közben. De annyira megerősödött, hogy visszatérhetett a munkájához. Már önmagában ez is kész csoda volt számára!

Hónapról hónapra nőtt minden ízületének mozgékonysága. A fájdalmak eltűntek, csupán némi kellemetlen érzés maradt a térdében és az egyik vállában. Ujjai mind biztosabban futottak végig az orgona billentyűin – ismét eljátszhatta kedvenc Bach-fúgáit. Teniszezni kezdett. Lóra ült, félelem nélkül attól, hogy leesik. Szabadon forgatta a nyakát minden irányba – dacolva a szakemberek jóslatával, akik teljes gerincmerevséget vártak nála.

Tíz évvel később véletlenül összetalálkozott egyik orvossal, aki annak idején mozdulatlanságra ítélte. Az teljesen megdöbbent, amikor élve és egészségesen látta viszont Cousinst. Kézfogáskor Norman olyan erővel szorított rá, hogy a doktor felnyögött. Ez a kézfogás ékesebb volt minden szónál.

1976-ban Norman Cousins kiadta önéletrajzi könyvét A betegség anatómiája (a beteg szemszögéből) címmel, amely hatalmas visszhangot váltott ki. Saját tapasztalatára támaszkodva mutatta be, hogy a pozitív lelkiállapot döntő szerepet játszhat az egészség helyreállításában.

15/10/2025

💫 Amikor rájössz, hogy az Univerzum részecskéjeként, az
Egész is Te vagy...

10/10/2025

🧠💫🩷

08/10/2025

🥹👆

Egy nappal a halála előtt Holly Butcher tollat és papírt vett a kezébe.
Nem búcsúzni akart — hanem felébreszteni a világot.

Mindössze huszonhét éves volt, amikor ritka csontdaganatot, oszteoszarkómát diagnosztizáltak nála.
Tudta, hogy az ideje véges,
mégsem volt keserűség a szavaiban.
Inkább valami fény áradt belőlük.
Szeretet.

Levelet írt — „Egy kis élettanács Hollytól” —
egy apró, mégis ragyogó testamentumot,
amely halála után bejárta az egész világot.

Nem azon siránkozott, amit többé már nem élhet át.
Inkább arra emlékeztetett, hogy mi még itt vagyunk. Élünk.

Ezt írta:

„Ne haragudj tovább a testedre.
Mozgasd, tápláld, és légy hálás érte —
ő az, aki minden nap hordoz téged.”

„Tedd le a telefont,
és légy igazán jelen azokkal, akiket szeretsz.”

„Költsd az idődet és a pénzedet élményekre, ne tárgyakra.
Ússz a tengerben. Menj el a koncertekre.
Ölelj még egy kicsit tovább.”

„Mondd gyakrabban, hogy szeretsz.
Bocsáss meg könnyebben.
Ne cipeld tovább a haragot.”

És végül — a legőszintébb, legegyszerűbb kérése:

„Kérlek, adj vért.
Nekem ajándékozott még egy évet az életből.
Ez az ajándék mindent jelentett.”

Holly élete nem volt hosszú,
de minden napját teljes szívvel élte meg.
És amikor mások talán már feladták volna,
ő úgy döntött, inkább másokat gyújt lángra.

A szavai ma is köztünk élnek —
emlékeztetnek, hogy a holnap sosem biztos.
De a ma —
az még mindig a miénk.

Úgyhogy:
szeress mélyen,
adj félelem nélkül,
és élj igazán.

27/09/2025

Elgondolkodtató... 💜

18/09/2025

Használd az agyad, míg még működik❣️
(Mikrotubulusaink segítenek összehangolódni a kozmikus részecskékkel, s így kollektív Tudattal...)