03/11/2025
🍁Ha erre jössz – Az ősz, a mulandóság és a lelki megújulás csendje
Van az évnek egy szakasza, amikor a világ körülöttünk lassan elcsendesedik.
A fák már nem zöldek, a levegőben füst és avar illata van, és a fény is más — nem harsog, inkább simogat. Az ősz mindig kicsit megérint. Ahogy a természet engedi, hogy ami volt, elmúljon, valahogy én is elkezdek befelé figyelni.
Nemrég újra előkerült egy vers, amit még 1926-ban írt Dsida Jenő: „Ha erre jössz”. Nem is tudom, miért talált meg épp most, de amikor elolvastam, olyan volt, mintha rólam szólt volna.
Arról, ahogy a változásban egyszerre van félelem és szépség.
Ahogy az ember vágyik arra, hogy valaki megérkezzen, és megossza vele a csendet.
________________________________________
🍁„A vén templomot veszik körbe…” – Amikor nem tudjuk, mire várunk
A vers elején ott a kép, ahogy a gesztenyefák körbefogják a templomot. A fa zúg, a templom vár — de nem tudja, mire. Ismerős érzés. Van, hogy az ember is így van: áll egy helyben, és nem tudja pontosan, mi jön. Csak azt érzi, hogy valaminek vége lett, és valami új még nem kezdődött el.
A fák nem tiltakoznak az ősz ellen. Csak engedik, hogy megtörténjen.
Talán nekünk is ezt kéne megtanulnunk — nem mindig harcolni azzal, ami változik, hanem megbízni benne, hogy a lehulló levelek alatt valami új már készül.
________________________________________
🍁„Tegnap, amikor erre jártam…” – Amikor magunkra ismerünk a tájban
Amikor olvastam ezt a részt, szinte láttam magam előtt a költőt, ahogy sétál a hervadó fák alatt, és egyszer csak észreveszi: ő is változik.
Olyan ez, mint amikor először veszed észre a hajadban az első ősz szálat, vagy amikor egy régi fotón felismered, mennyit mentél azóta.
Nem mindig könnyű szembenézni azzal, hogy minden mulandó – de közben van benne valami szelíd megnyugvás is.
Én ilyenkor szeretek megállni egy pillanatra.
Csak nézni a leveleket, hallgatni a szelet. Néha leírom, mit érzek, vagy csak hagyom, hogy a csend beszéljen helyettem.
Mert ezekben a csendekben sokszor több válasz van, mint ezer tanácsban.
________________________________________
🍁„Csak tudnám, hogy kezed forró lesz…” – Az emberi közelség hiánya és reménye
A vers végén ott a vágy: valaki után.
Egy kéz, ami meleg. Egy másik ember, aki megérkezik, amikor már fázol.
Annyira ismerős ez is.
Az ősz mindig egy kicsit magányosabbá tesz, és ilyenkor még jobban vágyunk azokra, akikkel együtt lehetünk csendben is.
Egy meleg kéz, egy mosoly, egy üzenet – néha ennyi is elég ahhoz, hogy újra legyen színe a napnak.
Mert hiába zúg körülöttünk a világ, ha van valaki, aki „erre jön”, akkor minden kicsit könnyebb.
________________________________________
🍁A belső béke ott ül a fa alatt
A versben van egy kép, amit nagyon szeretek:
„S az egyik zúgó nagy fa alján
öreg koldúsként ült a béke.”
Annyira emberi ez. A béke nem diadalmas, nem látványos – csak ott ül csendben, szerényen, és vár, hogy észrevegyük. Talán az egész élet erről szól: hogy megtanuljuk felismerni őt. Nem akkor, amikor minden rendben van, hanem akkor, amikor didergünk egy kicsit.
És ha egyszer mégis „erre jössz” – bármelyikünk, bármelyik pillanatban – lehet, hogy épp ez a találkozás lesz az, ami felmelegít.
https://www.en-ter-kep.hu/
