https://www.facebook.com/ildiko.laza?mibextid=LQQJ4d

Választerápia, Budapest Pesterzsébet Eperjes Utca 40, Budapest (2026)

26/01/2026

Mikor a bántalmazó dinamika nem ér véget a fizikai elválásnál

Volt egy nő, aki hosszú évtizedeken át egy kapcsolatban élt, amely kívülről rendezettnek, működőnek, sőt irigylésre méltónak tűnt. A négy fal között azonban egészen más történt. Állandó érzelmi hullámzásban élt: időnként eufória, máskor félelem, zavar, önvád és kimerültség váltották egymást. Sokáig nem tudta megnevezni, mi történik vele. Csak azt érezte, hogy egyre kevesebb helye van önmagának, egyre több mindenért érzi magát hibásnak, és lassan elveszíti a kapcsolatot azzal, aki valaha volt. Elmaradt a mosoly, az öröm. Az energiáit felemésztette az a gondosan fenntartott álca, amit kifelé mutatott.

A kapcsolatban a hatalom hierarchikusan oszlott meg. A döntések, az anyagi biztonság, a „realitás” mindig a másik kezében volt, ő pedig fokozatosan egyre inkább alkalmazkodott. Megtanulta, hogyan kell csendben maradni, hogyan kell elnézést kérni olyasmiért is, amit nem tett, és hogyan kell elhinni, hogy a másik nélkül ő semmire sem menne. Amikor próbált változtatni, beszélni, segítséget kérni, a válasz gyakran kiabálás, érzelmi zsarolás vagy a teljes elfordulás volt. Ő napokig hordozta magában a történteket, a másik fél pedig mintha semmi sem történt volna, ment tovább az életében.

A gyerekei mindezt látták. Nem részleteiben, hanem mintázatként. A feszültséget, az elhallgatást, a kimondatlan szabályokat. Ő mindent megtett, hogy védje őket, hogy működjön a család, hogy kívül ne látszódjon a repedés. Nem volt ereje kilépni, és ezért gyávának érezte magát. Nem volt bátorsága, anyagi biztonsága, hite abban, hogy lehet másképp. Azt gondolta, ez az ára annak, hogy együtt maradjanak. Ez lett az ő életre szóló tanulópénze.

Amikor végül mégis elmozdult, az nem felszabadulás volt, hanem összeomlás. A kötődés nem szűnt meg, a bűntudat felerősödött, és a remény, hogy „most majd jobb lesz”, hamar szertefoszlott. A dinamika nem változott, csak a tér. A fájdalom maradt, sőt mélyült. Ekkor már a teste is jelezni kezdett. Először finoman, majd egyre hangsúlyosabban.

A betegség olyan állapotba sodorta, ahol először érezte azt, hogy nincs tovább. Nem harcolt, nem kapaszkodott, inkább megkönnyebbült. Mintha a teste kimondta volna helyette mindazt, amit ő nem tudott. Egy ideig a halál gondolata nem félelmet, hanem nyugalmat hozott: véget ér a bántás, a hibáztatás, az állandó megfelelés. Aztán valami mégis megfordult benne. Nem hirtelen, nem hangosan. Csak egy csendes döntés formájában: élni akarok.

A felépülés nemcsak testi volt. Ahogy lassan visszatért az ereje, úgy kezdett tisztábban látni. Felismerte a mintázatokat, a manipulációt, a kontrollt, a leértékelést. Megértette, hogy nem vele volt „csak a baj”. Hogy az, amit évtizedeken át normálisnak hitt, valójában romboló volt. Amikor végül külön életet kezdett, azt hitte, ezzel vége a történetnek. De nem ért véget.

A következmények akkor jelentkeztek igazán, amikor már nem a kapcsolatban élt. A gyerekei felé irányuló viszony megváltozott. Bizalmatlanság, vádaskodás, félreértések, kiforgatott mondatok jelentek meg. Úgy érezte, mintha ugyanaz a dinamika folytatódna, csak más szereplőkkel. Mintha ő lett volna az, akire most rá lehet mutatni. Aki túl érzékeny, túl sok, túl nehéz. Aki miatt mindig feszültség van.

Próbált beszélni. Elmondani, mit érez. Hol fáj. Hol lenne szüksége szeretetre, megértésre, egyszerű jelenlétre. De a beszélgetések rendre falakba ütköztek. Nem volt tér az érzéseknek, csak reakciók, védekezések és támadások. A szeretet gyakran praktikus ajánlatok formájában érkezett, miközben ő valami egészen másra vágyott: bizalomra, kapcsolódásra, emberi melegségre.

Ekkor tanulta meg, hogy néha az önvédelem az egyetlen választás. Hogy a határhúzás nem büntetés, hanem túlélés záloga. Hogy lehet szeretni valakit úgy is, hogy közben távolságot tartunk. Hogy nem minden kapcsolat gyógyítható azonnal, és nem minden fájdalom oldható fel beszéddel.

Ma már tudja, hogy a bántalmazó dinamika nem ér véget ott, ahol a kapcsolat megszakad. A lenyomata ott marad a testben, a lélekben, a családi rendszerben. És néha azok adják tovább, akik maguk is sérültek benne. Ez nem felmentés,… magyarázat. Ő pedig most tanul élni ezzel a tudással. Nem tökéletesen, nem hibátlanul, de egyre tisztábban.

Nem akar többé bűntudatból élni. Nem akar eltűnni, hogy mások kényelmesebben legyenek. Szeretne addig nyugodtan élni, amíg lehet. Ha szeretet van, örömmel fogadja. Ha nincs, nem erőlteti. Mert vannak dolgok, amiket pénzért meg lehet oldani – és vannak dolgok, amiket nem. És ő most már tudja a különbséget.
Laza Ildikó coach

26/01/2026

“A kötődésed nem címke, nem ítélet és nem is valami merev jellemző, ami meghatározza, ki vagy. A kötődés sokkal inkább egy történet, amely arról szól, hogyan tanultad meg kezelni a közelséget, a törődést, a figyelmet és a biztonságot. Egy történet arról, hogy mire számíthattál másoktól, amikor érzelmi támaszra volt szükséged, és arról is, hogyan tanultad meg kifejezni – vagy elrejteni – a saját szükségleteidet.

Ahogy felnövünk, ezek a minták velünk tartanak: ott vannak a párkapcsolatainkban, a barátságainkban, sőt, sokszor a munkahelyi helyzetekben is. A kötődési reakcióink gyorsak, automatikusak és gyakran annyira megszokottak, hogy csak akkor vesszük észre őket, amikor valami fáj, megijeszt, vagy épp nagyon jólesik.

A kötődési stílusok megértése abban segít, hogy felismerd, mi az, ami számodra biztonságosnak vagy éppen bizonytalannak érződik egy kapcsolatban, és hogyan reagálsz ezekre a helyzetekre. Ha rálátsz a mintázataidra, könnyebben tudsz tudatos döntéseket hozni – magaddal és másokkal kapcsolatban is.

Kulcsüzenetek

A kötődési stílusok tanult minták, amelyek azt mutatják meg, hogyan keressük a biztonságot a kapcsolatainkban.
Ezek a minták nem véglegesek.
Felnőttként is formálhatók, amikor új, biztonságos élményeket szerzünk vagy önismereti munkát végzünk.
Mindegyik stílus logikus és érthető válasz a korai érzelmi környezetre. Semmi nem “jó” vagy “rossz” – csak más stratégiák ugyanarra a szükségletre: a kapcsolódásra.
A kötődési stílusok segítenek megérteni a visszatérő mintákat, azt, hogy mikor nyitunk, mikor húzódunk vissza, és miért nehéz néha megélni a közelséget.
A megértés lehetőséget ad a változásra: nem azért, hogy “jobbak” legyünk, hanem azért, hogy biztonságosabban tudjunk jelen lenni önmagunk és mások számára.
A kapcsolataink minősége nem csak a jelenben dől el, hanem abban is, hogy hogyan hordozzuk a múltunkat – és mit kezdünk vele most.

Mi is a kötődés?

A kötődés egy olyan pszichológiai rendszer, amely azt szabályozza, hogy hogyan keresünk biztonságot mások közelében. Nem elsősorban arról szól, mit gondolunk egy kapcsolatról, hanem arról, hogyan reagálunk érzelmileg és viselkedésben, amikor közelséget, támogatást vagy megerősítést tapasztalunk – vagy éppen ezek hiányát.

A kötődéselmélet alapjait John Bowlby és Mary Ainsworth munkái fektették le. Ők mutatták meg először, hogy az emberi kapcsolódás nem pusztán tanult viselkedés, hanem biológiailag is meghatározott szükséglet. Az idegrendszerünk eleve úgy működik, hogy más emberek közelségében keresi a megnyugvást, különösen stressz vagy bizonytalanság idején.

Gyerekkorban ez a rendszer nagyon gyorsan és intenzíven formálódik. A csecsemő és a gondozó közötti kapcsolat tapasztalatai alapján alakul ki az a belső „forgatókönyv”, amely válaszol néhány alapvető kérdésre:

Számíthatok-e másokra, ha szükségem van rájuk?
Észreveszik-e, ha bajban vagyok?
Biztonságos-e kimutatni az érzéseimet?
Ezekre a kérdésekre nem tudatos válaszok születnek, hanem testi–érzelmi tapasztalatok, amelyek később automatikusan aktiválódnak.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kötődés nem kizárólag a gyerekkorra korlátozódik. Bár az alapminták korán kialakulnak, a kötődési rendszer egész életünkben működésben marad, és új kapcsolati tapasztalatok hatására folyamatosan finomodik, fejlődik.
Ez az oka annak, hogy felnőttként is lehetnek eltérő reakcióid különböző emberek mellett, vagy hogy egy kapcsolat idővel más érzéseket vált ki belőled, mint korábban.

A felnőttkori kötődés leggyakrabban párkapcsolatokban válik láthatóvá, de megjelenhet baráti viszonyokban, családi kapcsolatokban, sőt akár munkahelyi helyzetekben is. Ilyenkor nem a másik személy „objektív” viselkedése számít igazán, hanem az, hogyan értelmezi és éli meg azt a te kötődési rendszered. Ez magyarázza, miért reagálhat két ember teljesen máshogy ugyanarra a helyzetre.

A kötődés tehát nem személyiségjegy és nem is diagnózis. Inkább egy alkalmazkodási mechanizmus, amely arra törekszik, hogy fenntartsa az érzelmi egyensúlyt és a kapcsolati biztonságot. Ha egy adott élethelyzetben a közelség megnyugtató volt, a rendszer ezt fogja keresni. Ha viszont a közelség bizonytalan vagy kiszámíthatatlan élményekkel társult, akkor a kötődési reakciók is ennek megfelelően alakulnak.

Ez a keret segít megérteni azt is, miért nem érdemes a kötődési stílusokat „jó” vagy „rossz” kategóriákba sorolni. Mindegyik stílus egykor értelmes válasz volt egy adott érzelmi környezetre. A különbség inkább abban van, hogy felnőttként mennyire segít vagy nehezít minket ugyanaz a minta a jelenlegi kapcsolatainkban.”

A cikk forrása : Reset Pszichológiai Központ

26/01/2026

Érzelmi vagy lelki bántalmazás? – egy fontos pontosítás

Egy korábbi posztom alatt egy kommentelő jogos és fontos szakmai pontosítást tett, amit érdemes külön is kibontani.

A köznyelvben nagyon gyakran használjuk az „érzelmi bántalmazás” kifejezést. Sokan így találkoznak vele először, így keresnek rá, így nevezik meg azt, ami egy kapcsolatban fáj, rombol, összezavar.
Szakmai szempontból azonban pontosabb a „lelki bántalmazás” fogalma.

Miért?

Mert az olyan jelenségek, mint az érvénytelenítés, a hallgatás, a kontroll, a megszégyenítés vagy az érzelmi elérhetetlenség nem érzelmek, hanem viselkedésminták és kapcsolati működések. Ezek nem „érzésekből fakadó bántások”, hanem olyan ismétlődő dinamikák, amelyek tartósan rombolják a másik önértékelését, biztonságérzetét és kapcsolódási képességét.

Ugyanakkor fontos látni azt is, hogy a nyelv nem csak szakmai pontosságot, hanem érthetőséget is szolgál. Az „érzelmi bántalmazás” kifejezés a köznyelvben azért terjedt el, mert sokak számára ez az első szó, amivel meg tudják nevezni a megélt fájdalmat.

Ezért amikor a továbbiakban az „érzelmi bántalmazás” kifejezést használom, lelki bántalmazó viselkedésmintákra gondolok. Nem címkézni szeretnék, nem diagnosztizálni, hanem megérthetővé tenni azt, ami egy kapcsolatban láthatatlanul, mégis mélyen rombol.

Fontos különbség:
• az érzelmek önmagukban nem bántalmaznak
• a bántalmazás mindig viselkedésben történik
• és a hatása abban mérhető, hogy a másik fél elveszíti a biztonságérzetét, önmagába vetett hitét, hangját

A pontosítás segít tisztábban beszélni erről a témáról, és közelebb kerülni ahhoz, hogy ne csak felismerjük, hanem meg is értsük ezeket a dinamikákat.

Köszönöm annak a kommentelőnek, aki ezt a különbséget behozta – az ilyen párbeszédek visznek közelebb a valódi tisztánlátáshoz.
Laza Ildikó coach

26/01/2026

A legbiztonságosabb rejtekhelyem sokáig az volt, hogy nem döntöttem.

Krízis…
Borzongok ettől a szótól.
Olyan drámai. Olyan végérvényes, fekete-fehér.
Mint amikor valamire azt mondják: traumatizál.

Nevet adok valaminek, ami épp jelen van az életemben…és elbújok mögé.
Tökéletes rejtekhely.
Én pedig kivételes tehetséggel rejtőzködöm el éles helyzetekben.
Mert ha nem látom magam benne, akkor más sem lát.
És maradhatok csendben.
Döntések nélkül.

Nem kell felelősséget vállalnom.
Nem kell azon gondolkodnom, mi lesz a nem döntésem következménye.
Egy mindent elfedő álca.

Vegetáció az életem megélése helyett.
Kényelmes. Ismerős.
Szürke. Színtelen.
Minden zugát ismerem már.
Nem kell megmutatnom magam,
még akkor sem, ha közben lassan elhalványulok.

Csak azt érzem, hogy ez a tér egyre szűkebb.
Fojtogatóbb.

És egyre gyakrabban kérdezem magamtól:
miért teszem ezt magammal?
Miért nem mozdulok?
Mi az, ami ennyire félelmetes abban, hogy lépjek?

Úgy menekülök, hogy közben egyhelyben állok.
Kapaszkodnék, de a kezeim csak illúziót találnak.
Nem valódi fogódzót.

Istenem…
tényleg ezt akarom tenni magammal?

Szerepeket játszom minden nap,
miközben belül felemészt az érzés,
hogy ez nem is én vagyok.

És érzem egyre erősebben a késztetést, hogy tennem kellene valamit. Mert ami eddig volt,
az már nem jó nekem.
Nem akarom magam tovább cserbenhagyni.
Elárulni.

Kiakadok, hogy bántanak.
Hogy nem tisztelnek.
Hogy nem figyelnek rám.
Hogy nem szeretnek.

És közben látom, hogy ezt először én teszem meg magammal.
Mélyen elutasítom magam.
Sokszor olyan szigorú vagyok magamhoz, amilyen még az ellenségemmel sem lennék.

Én nem akarom ezt tenni tovább magammal.

Pont.
Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor, geronto coach

25/01/2026

Persze.
Mi már nem akarunk semmit.
Nem várunk üzenetet.
Nem számoljuk a perceket.
Nem figyeljük, ki mikor volt online.

Mi csak élünk. Tudatosan. Éretten.
Felnőtten.
Aztán mégis pontosan tudjuk,
mikor kellett volna írnia.

Oké. Értem.
Legyek lazább.
Ne akarjam tudni a jövőt. Éljek a mában. Tanuljak a múltamból.
Heuréka. Spanyolviasz. Meg amit akarsz.
Vizualizáljak.Éljek pozitívan.
Optimista szemlélet.
Az élet csupa móka és kacagás.

Párkeresés…
már a szó is bizar.
Van. Vagy nincs. Működik. Vagy nem.

És amikor elindul valami…
szimpátia, szemkontakt, mosoly,
beszélgetés, első randi, első csók, kémia.
Na akkor mi van?

Egy mozdulattal miért kell elindulnia a játszmánknak?
Nem keres – én tuti nem fogom keresni.
Nem hív – egye meg a fene, én se csörgetek.
Ír? Wooow.
Nem válaszolok rögtön,
mert ha igen, még azt hiszi, loholok utána.

Mi történik ilyenkor valójában?

Megjelenik egy érzés az életedben,
ami felborítja a „jól vagyok” narratívát.
Amit addig mondtál, állítottál,
leszögeztél, belekiabáltál a világba,
hátha ha elég hangosan teszed…,
még te is elhiszed.

„Nekem nem kell kötődés.”
„Az macerás.”
„Melós.”
„Elvagyok én így.”

Lehet. Tényleg lehet, hogy így van. Vagy megrajzolod magad…
Mert igen,
először magammal kell jó kapcsolatba lennem. Ebben egyetértünk.
De aztán…?

Mit csináljak én,
akit fordítva raktak össze?

Az elején még megy.
De ha folytatódik a történet,
én nem tudok úgy működni, hogy
ha itt vagy, jó – ha nem vagy itt, úgy is jó.
Mert nekem tényleg jó, ha mellettem vagy. Ha nem tudsz itt lenni,
jólesik, ha jelét adod annak,
hogy hiányzom.
Szeretem hallani a hangod.
Szeretek rád nézni.
Szeretem a hamiskás mosolyodat.
Szeretem azt az energiamezőt,
ami körbe vesz minket
és betölti a teret.

Ezt nem akarom letagadni.
Még magam előtt sem.

Használom a szeretetnyelvek ismeretét. És nem vagyok pióca.
Nem dúlom fel senki
egyensúlyban lévőnek mondott életét.
(Hahó! A tiédet sem.)

Viszont figyelek a játszmákra.
Figyelek a jelekre.
És tisztán kommunikálok arról,
hogy számomra mi fontos,
miközben meghallgatom,
hogy téged mi épít.

Ezt vagy ketten csiszoljuk össze
és élünk a lehetőséggel,
vagy
nem én vagyok az embered.
(Tudom. Neked amúgy se kell,
mert már az ikszedik dimenzióban járunk.)

Azt mondják, ötven felett nehéz ismerkedni. Mert múlt, sérülések, tapasztalatok… bla-bla-bla.

Szerintem,ha két ember akarja egymást, se tér, se idő, se körülmény
nem akadály.
Élnek a lehetőséggel.
Mindketten energiát tesznek bele.

„Ha itt vagy jó,
ha nem vagy itt, úgy is jó.”

Mondjuk. Mosolyogva. Magabiztosan.
Majd csendben csalódunk, amikor senki nem marad.

Nem kell kötődés – mondjuk.
Csak valaki, aki azért mégis minket választ.
Nem kell ígéret.
Csak következetesség.
Nem kell biztonság.
Csak jelenlét.

Ez nem lazaság.
Ez érzelmi spórolás.

És egyszer csak ott állunk,
tökéletesen függetlenül,
és gyanúsan egyedül.

Ez nem párkeresési tanács.
Ez egy határ.
Merre van a tovább? Nekem, neked, neki?
Laza Ildikó coach

25/01/2026

Valami nem stimmel ebben a kapcsolatban, és nem tudom mindig pontosan megfogni, mi az. Nem történt nagy robbanás, nem volt egyetlen mondat, amitől minden megváltozott volna. Csak lassan gyűltek bennem a pillanatok: a lenyelt szavak, a félrenézések, azok a helyzetek, amikor inkább alkalmazkodtam, csak hogy ne legyen konfliktus.

És egyszer csak ott lett a kényelmetlenség. Állandóan. Nem múlik el akkor sem, amikor minden „rendben van”.
A kényelmetlenség mindig jelzés, magamra irányítja a figyelmemet még akkor is, amikor inkább kifelé néznék, amikor el szeretném hinni, hogy majd elmúlik. Mert az újdonság is kényelmetlen, de abban van mozgás, van tágulás, van remény. Ez viszont más. Ez a kényelmetlenség szűkít, összehúz, lassan elveszi a hangomat.

Nem értem pontosan, mi történik a párkapcsolatomban, csak érzem, hogy valami elcsúszott. Újra és újra olyan helyzetekbe kerülök, ahol nem úgy reagálok, ahogyan valójában szükségem lenne rá. Mintha nem önmagamból válaszolnék, mintha folyamatosan igazodnék, figyelnék, alkalmazkodnék. Előbb őt, és csak utána magamat.

Amikor jelzem, hogy valami rosszul esett, nem történik valódi meghallás. Nem találkozunk. Az érzéseimet eltolta, érvénytelenítve, bagatellizálva. Azt hallom válaszkent, hogy rosszul érzem, amit érzek, túlgondolom, bonyolítom. Ezek nem vélemények, hanem ítéletek, és minden ilyen mondat után kicsit kisebb hely marad bennem. A beszélgetések egyre gyakrabban úgy indulnak, hogy „te mindig” vagy „te soha”, és észrevétlenül minden felelősség rám kerül.

Pedig tudom, hogy egy jól működő kapcsolatban el lehet mondani, ha valami fáj. Meg lehet kérni a másikat, hogy másképp reagáljon, és erre nem támadás érkezik, nem fal, nem lezárás az, hogy „én ilyen vagyok, tetszik vagy sem”. Amikor mégis ezt kapom, bennem megáll valami, és felmerül a kérdés:
miben vagyok én ebben benne, és mibe mentem bele úgy, hogy közben lassan eltűnök magam elől?
Ezt én is sokáig nem mertem kimondani.

Ez a dinamika nem egyszerre rombol. Először csak a hitem kezd el kopni abban, hogy szerethető vagyok. Aztán az önbizalmam, az önbecsülésem. A határaim elmosódnak, és közben régi sebek aktiválódnak bennem, amikről azt hittem, már begyógyultak. Közben én dolgozom magamon, türelmesebb lettem, tudatosabb, bátrabban beszélek az érzéseimről, és a másik mintha ebbe belerúgna. Durván.

Én pedig keresem a felmentéseket. Fáradt. Rossz napja volt. Túl sok minden jött össze neki. Felmentem, mert ezt tanultam meg: hogy akkor vagyok elfogadható, ha alkalmazkodom, ha halkabb leszek, ha kevesebbet kérek. De közben egyre hangosabb bennem a kérdés, hogy kit érdekel az, amit én akarok, rajtam kívül?

Lehet, hogy egyszer-kétszer még igazak ezek a felmentések, de amikor újra és újra megtörténik, már nem kifogásról van szó, hanem mintáról. Én beleteszem a türelmemet, ő a rossz napját. Ez nem kölcsönösség, hanem játszma. Szerepekbe csúszom: megmentővé válok, vagy áldozattá, és ha eldurvul, akár üldözővé is. Ez nem az a tér, ahol két ember egymás által épül.

Közben azt is hallom, hogy legyek őszinte, és próbálok is, de itt az őszinteség fegyverré válik. A nyers szavak sebeznek, tapintat nélkül, mintha nem számítana, hol találnak el. Pedig a tisztelet és a bizalom lassan épül, idő kell hozzájuk, tér és odafigyelés. Ha nem vigyáznak rájuk, eltörnek.

Ilyenkor a kapcsolat már nem kapcsolódás, hanem harc. Szavakkal, hallgatással, félelemmel. Ebbe a dinamikába ijesztően gyors belecsúszni, és amikor már benne vagyok, nehéz eldönteni, hogy maradni fáj jobban, vagy lépni.

És ekkor felteszem magamnak azt a kérdést, amit eddig kerültem. Nem azt, hogy mi lesz vele, hanem azt, hogy mi történik velem, ha maradok. Mi lesz azzal a részemmel, amelyik még emlékszik arra, milyen volt bátran megszólalni? Mi történik velem, ha továbbra is magyarázom azt, ami fáj, ahelyett hogy komolyan venném? Ha megszokom, hogy kevesebb vagyok, ha normalizálom a fájdalmat, ha a szeretet ára a hallgatás?

Lehet, hogy kívülről nem látszik majd semmi. De belül egyre kevesebb leszek. És ez az a pont, ahol már nem az a kérdés, hogy ő változik-e, hanem az, hogy én mennyit veszítek magamból, ha maradok.

Ha most az a kérdés maradt benned, hogy
„tényleg ekkora baj maradni?”
akkor ideje nem legyinteni.

Mert az érzelmi bántalmazás nem ott a legveszélyesebb, ahol hangos,
hanem ott, ahol megszokottá válik.
Írj nekem, ha nem szeretnéd megvárni, míg ez megtörténik.
Laza Ildikó coach, geronto coach, kapcsolatmentor

24/01/2026

két ember, akik először nem egymás ellen állnak, hanem egymás mellé a saját belső zajukkal együtt.
Ez lassú munka. Ijesztő. És nem látványos.

És ez az ajtó.

Mert amikor nem a másikat akarjuk megjavítani, hanem meghalljuk, mi zajlik bennünk, akkor elkezd összezsugorodni az a távolság,
amit eddig univerzumok választottak el.

Ez a kötődés valódi munkája.
Nem a szorongás vagy az elkerülés eltörlése.
Hanem annak felismerése,
hogy a legbántóbb hang gyakran belülről jön –
és mégis együtt maradunk.

Amikor megismertelek, nem történt semmi drámai. Nem hullottak csillagok az égből, nem volt szivárvány körülöttünk. Nem volt nagy felismerés, inkább egy halk elcsendesedés bennem. Olyan volt, mintha a testem egy pillanatra nem akart volna sehová sem menni. Ez ritka nálam. Általában figyelek, elemzek, tartom a távolságot, most viszont egyszerűen csak ott voltam. Melletted. Könnyűnek tűnt minden közöttünk, és ez megnyugtatott.

Beszélgettünk, és közben azt vettem észre, hogy nem keresem a kijáratot. Meghallgattál, mikor meséltem arról, hogy milyen vagyok …
“Nem vagyok érzelgős típus, nem szeretem a drámákat. Őszintén, ki szereti?
Akkor sem szakítottál félbe, mikor arról beszéltünk, hogy lehet egy konfliktust megoldani úgy általában. Bár nem értettél velem egyet, abban, hogy “jobb, nem túl bonyolítani a dolgokat”…Mikor említettem, hogy nekem kell a tér, azt válaszoltad, hogy egy kapcsolatban is szüksége van mindkettőnknek énidőre, térre, autonómiára. Te nem úgy reagáltál, mint mások.
Melletted nem számoltam a perceket, nem figyeltem arra, mikor lesz vége a találkozásunknak. Tetszett, hogy nem akartál belőlem semmit elvenni. Nem kérdeztél túl sokat, nem próbáltál közelebb kerülni, csak jelen voltál. Teszett, ahogy visszamosolyogsz rám. Azt gondoltam, talán ezért érzem magam biztonságban. Gyorsan hozzátettem magamban, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Csak találkozgatunk. Csak beszélgetünk.

Ahogy telt az idő, és újra meg újra eszembe jutottál, észrevettem, hogy várlak. Nem izgatott várakozás volt ez, inkább csendes. A testem mintha megszokta volna a gondolatodat. Randizunk, fesztelenül… jól érezzük magunkat. Vagy nekem.
És ekkor történt valami, amit nehéz megfogalmazni. Amikor közelebb ültél, a mellkasomban enyhe nyomás jelent meg, mintha a levegő sűrűbb lett volna. Nem fájt, csak emlékeztetett valamire régről, aminek nincs neve. A fejem azt mondta, minden rendben van, a testem viszont figyelni kezdett.

Elkezdtem számolni. Nem tudatosan, inkább ösztönösen. Mennyi időt töltünk együtt, mit várhatsz tőlem, hol lehet a határ. Mikor lesz túl sok? Éreztem, hogy feszül a nyakam, és azt is, hogy később válaszolok az üzeneteidre. Nem azért, mert nem érdekeltek, hanem mert kellett egy kis tér, ahol újra levegőt vehetek. Azt mondtam magamnak, hogy nem akarok túl gyorsan haladni. Valójában attól féltem, hogy túl közel kerülsz.

Amikor megérintetted a karom, a testem megfeszült. Nem a rossz érzés miatt, hanem éppen ellenkezőleg. A jó érzések nálam mindig kérdéseket hoznak, a kérdések pedig veszélyt jelentenek. A gyomrom összeszorult, a légzésem felületesebb lett, a gondolataim felgyorsultak. Akkor tudatosult bennem először, hogy ennek már tétje van. Nem csak neked, nekem is.

Finoman elkezdtem visszahúzódni. Nem látványosan, inkább észrevétlenül. Kevesebb kérdés, kevesebb érintés, több racionalitás. Azt mondtam, fáradt vagyok, sok a dolgom. A testem közben azt jelezte, hogy túl sok az érzés, túl közel van valami, amire nem készültem fel. Nem tudtam volna megmondani, mit érzek, csak azt, hogy nyomás van bennem, mintha valaki közeledne egy ajtóhoz, amit rég bezártam.

És közben hiányoztál. Ez volt az, ami igazán összezavart. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egyszerre akarjak maradni és elmenni. A mellkasomban váltakozott a melegség és a feszültség, a fejem menekülési terveket gyártott, miközben a testem csendben azt súgta, hogy talán nem kellene eltűnni.

Ekkor jelent meg bennem először egy új gondolat.
Mi van, ha nem menekülnöm kell, csak lassítanom?
Mi van, ha a feszültség nem veszély, hanem ismeretlen terep?
Ez ijesztőbb volt, mint a távolság, mert a maradás nem begyakorolt mozdulat. Az eltűnés igen.

Most itt tartok. Még mindig feszült vagyok, amikor közel jössz, de már nem fordulok el azonnal. Próbálok benne maradni egy pillanattal tovább. Figyelni a légzésemre, a testem jelzéseire, és nem lezárni valamit csak azért, mert él.
Talán nálam így kezdődik a kapcsolódás.
Nem nagy vallomásokkal, hanem azzal, hogy nem futok el az első valódi közelség elől.
Laza Ildikó coach

24/01/2026

Hogyan ismerd fel, amikor az empatikusságod már nem téged szolgál, hanem árt neked?

Nem attól leszel értékes egy kapcsolatban, hogy mennyit áldozol fel magadból.

Mit jelent empatikus személyiségnek lenni?
Az empatikus személyiség különösen érzékeny mások érzelmeire. Könnyen ráhangolódik a környezetére, gyorsan észreveszi a kimondatlan érzéseket, feszültségeket, szükségleteket. Természetes számára az együttérzés, a megértés és az érzelmi kapcsolódás. Gyakran ösztönösen segít, alkalmazkodik, és igyekszik a másik jóllétét szem előtt tartani.

Az empátia önmagában érték és erőforrás. Ugyanakkor, ha nem társul megfelelő önismerettel és határtartással, könnyen átcsúszhat önfeladásba. Ilyenkor az empatikusság már nem támogat, hanem lassan kimerít és rombol.

Hogyan ismerheted fel, hogy ez már árt neked?
Az empatikusságod akkor válik önsértővé, amikor
– rendszeresen a másik érzései fontosabbak, mint a sajátjaid
– bűntudatot érzel, ha nemet mondasz
– alkalmazkodás címén lemondasz a határaidról
– többet adsz, mint amennyit biztonságosan elbírsz
– a kapcsolatban való maradás fontosabbá válik, mint az önazonosságod

Amikor az empátia önfeladásba fordul
Az empatikus személyiség gyakran képes arra, hogy szinte mindent odaadjon önmagából. Mélyen tud szeretni, erősen tud alkalmazkodni, és sokszor saját magát a szeretett személy mögé sorolja.

Amikor egy kapcsolatban azt kezded érezni, hogy lassan feladod önmagad, érdemes megállni és a saját működésedre ránézni. Itt jelenik meg az áldozati énkép, amely sokszor egy rosszul rögzült gyermekkori mintából ered.

Mivel ebben a szerepben te sem érzed jól magad, előbb-utóbb megjelenik az önsajnálat. Úgy érzed, rengeteget adsz, miközben kevés visszajelzést vagy viszonzást kapsz.

Ilyenkor fontos feltenni a kérdéseket:
miért teszed ezt?
mi az érdeked ebben?
a béke megőrzése? elismerés? szeretetéhség? a veszteségtől való félelem?

A kölcsönösség torzulásával az egyensúly megbillen. A másik fél jól jár, te pedig mindezt azért teszed, hogy megőrizd a kapcsolatot. Ennek mélyén gyakran a magánytól és az elvesztéstől való félelem húzódik meg.

Meddig éri meg alkalmazkodni a másik elvárásaihoz?
Hol van az a pont, ahol a saját személyiséged már feloldódik a párodért?
És mikor válik a másik számára is fojtogatóvá a magadra vállalt mártíromság?

Amíg az a mély meggyőződés él benned, hogy önmagad feláldozásával válhatsz igazán fontossá a másik számára, addig tévúton jársz. Ha önmagad ellenében válsz elfogadóvá, a kapcsolat egyoldalúvá válik, az önbizalmad fokozatosan leépül, és elhiszed, hogy nélküle nem vagy képes megállni az életben.

Két érzelmileg tudatos ember képes erről beszélgetni, és egy kapcsolat túlélheti ezt az időszakot. Egyoldalú „adás” esetén azonban az empatikus fél egyre mélyebbre csúszik, és idővel testi tünetek is megjelenhetnek: szédülés, hányinger, émelygés, fülzúgás. A tekintetben szomorúság, boldogtalanság és tehetetlenség tükröződik.

Ilyenkor érdemes őszintén megkérdezni magadtól:
meddig bünteted magad?
meddig hazudsz önmagadnak?

Egy empatikus személyiség még a saját méltóságát is képes „beáldozni” a kapcsolatáért. Éppen ezért az egyik legfontosabb tanulási feladata, hogy megtanulja felállítani a saját határait, és merjen nemet mondani azokra a helyzetekre, amelyek már ártanak neki.

Az empátia nem azt jelenti, hogy eltűnsz a másikért, hanem azt, hogy önmagad iránt is jelen maradsz.
Csak így válhat lehetővé egy valóban kiegyensúlyozott, minőségi kapcsolat.
Laza Ildikó coach

22/01/2026

Az érzelmi biztonság megtalálása a cél.
Mert ez az emberi kapcsolataink alapja.

Nem véletlenül keressük újra és újra.
Egy mély, elemi szükséglet mozdul bennünk:
tudni, hogy megtartanak akkor is, amikor sebezhetővé válunk.

Sebezhetőnek lenni láthatóság.
Látszani félelmet kelt, és a játszmák ebben a térben születnek.

A legtöbbször hallott mondat párkapcsolatokban mégis ez:
„Nem akarok már játszmákat az életemben. Belefáradtam.”

Teljesen érthető. Mert minden játszma kimerít. Energiát von el.
A távolságot növeli a két ember között. Paradoxon, hogy mégis csak a játszmákon keresztül tudnak kapcsolódni. Ezt ismerik, ezt tanulták meg.

A játszma nem az őszinteség hiányával kezdődik.
Lehet valaki kíméletlenül őszinte is. A szavak igazak. Milyen a szavak mögötti szándék?
A szándék félelemből fakad.

Ez az ellentmondás belső hasadást jelez.
Különböző nyelveken nevezték már.
A tapasztalat ugyanaz.
Minden játszma alapja a félelem.
-Félelem az elutasítástól.
-Félelem a szégyentől.
-Félelem attól, hogy ha megmutatom magam, nem tartanak meg.

Ezért vágyunk érzelmi biztonságra. Egy térre, ahol nem kell védekezni.
Nem kell taktikázni. Nem kell szerepeket tartani.
Az érzelmi biztonság érzése megtartottság.
Kifelé és befelé egyaránt.

Megtanulom megtartani magamat akkor is, amikor felfedem a sebezhetőségemet.
Nem hátrálok meg attól, ami bennem mozdul.
Nem árulom el magam a kapcsolódásért.
Nem hagyom el magam a közelségért.

Ez tanulható. Ez fejleszthető. Ez felelősség. És annak felvállalása.

A játszmák felismerése önismereti munka.
A játszmákból kilépés belső tartást igényel.
A biztonság nem technika.
Nem lista.
Nem gyors megoldás.

Az érzelmi biztonság nem kompromisszum kérdése.
Döntés.
Egy folyamat, amelyhez önismeret, felelősségvállalás és bátorság kell.
Jelen lenni akkor is, amikor nehéz.

A játszmák ott szűnnek meg,
ahol már van, aki megtart.
Belül.
Laza Ildikó coach

Választerápia

26/01/2026

26/01/2026

26/01/2026

26/01/2026

25/01/2026

25/01/2026

24/01/2026

24/01/2026

22/01/2026

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória