12/02/2026
Ez a szöveg nem válaszokat ad, hanem egy belső állapotot ír le. Ha olvasás közben megállnál, az rendben van. Ez a poszt nem megoldás, hanem megérkezés egy tapasztalathoz. Olvasd csak addig, ameddig biztonságos.
⸻
Csendben vagyok, és szilánkokra tört emlékeimből próbálom összerakni, mi is történt velem az elmúlt években. Mert minden olyan tökéletesnek indult. Engem még soha, senki nem szeretett ennyire – legalábbis ezt láttam, és ezt elhittem. Sokáig elhittem. Aztán idővel valami megváltozott, de nem tudtam megmondani, mi az, csak azt éreztem, hogy semmi nem olyan, mint régen. Nem volt egy pont, amire rá lehetett volna mutatni, nem volt egy mondat, amit fel lehetett volna idézni, csak az a bizonytalan, nyugtalanító érzés, hogy eltűnt az a közelség, amihez ragaszkodtam. Sötétben tapogatóztam, kerestem az okokat, mert nem akartam elveszíteni azt az idilli állapotot, a kedvességet, az ölelést, a figyelmességet, és bár érzékeltem, hogy valami más van, nem tudtam, mi az. Nem volt mihez viszonyítanom.
Nem vert meg senki. Nem ordított folyamatosan. Nem voltak látványos jelenetek. Voltak viszont helyzetek, amelyekben úgy álltam, mint egy kívülálló, dermedten, és azon gondolkodtam, hogy ez most valóban velem történik-e, vagy hirtelen belecsúsztam valaki más életébe. Például amikor megsértődött, és napokig nem szólt hozzám. Nem mondta ki, mi a baj, hiába kérdeztem, hiába próbáltam beszélni vele, lerázott, kikerült, mintha egyszerűen megszűntem volna létezni a számára. Csak azt éreztem, hogy valamit nagyon elrontottam, és elkezdtem visszafelé gondolkodni: mit mondtam, hogyan néztem, hol hibáztam.
Amikor szóvá t***em, hogy fájt valami, amikor az érzéseimről beszéltem, az lett a válasz, hogy túlérzékeny vagyok, vagy hogy ezt csak én látom így, és egy idő után már meg sem próbáltam elmagyarázni. Inkább rászóltam magamra, hogy látod, megint túltoltad a lelkizést. Voltak időszakok, amikor kedves volt, figyelmes, udvarolt, ajándékot hozott, és ilyenkor újra én voltam neki a legfontosabb, újra olyan lett, mint régen, majd egyik pillanatról a másikra, ugyanolyan természetességgel megalázott, akár kettesben, akár mások előtt. Soha nem tudtam, melyik verzióval találkozom, és emiatt folyamatos készenlétben éltem.
Ha nem vettem fel azonnal a telefont, később számonkérés jött: kivel voltál, hogy nem tudtalak elérni, annyira sem méltatsz, hogy visszajelezz? Ha elmondtam, hova megyek, kérdések követték, ha nem mondtam el, gyanús lettem. Lassan leszűkült az életem, mert mindenkit „ellenőrzött” körülöttem, és mindenkiben volt kivetnivaló. A családom buta volt, a barátnőim irigyek, a munkatársaim rosszindulatúak. Nem ért***em, csak azt láttam, hogy elfogynak az emberi kapcsolataim, és én engedtem ennek. Nem tiltásból, hanem mert nem érte meg magyarázkodni.
A döntések egy idő után nélkülem születtek meg, nagy dolgokban is: pénzben, tervekben, jövőben. Ha szóvá t***em, azt hallottam, hogy túlreagálom, vagy hogy ez így praktikusabb, és megint én lettem az, aki alkalmazkodik. A legnehezebb az volt, amikor elkezdtem kételkedni magamban, abban, amit láttam, amit hallottam, amit éreztem, mert amikor azt mondta, nem úgy történt, nem azt mondta, nem úgy ért***e, egy ponton már nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem-e, vagy hogy egyáltalán bízhatok-e magamban.
Ettől nem dühös lettem, hanem csendes és szomorú. Olyan végtelen mély volt ez a szomorúság bennem, hogy sokszor éjszakánként forgolódtam álmatlanul, mert nem hagyott nyugodni az a belső hang, amely újra és újra azt mondta, hogy mindent tönkret***em, ezt a csodálatos életet, amit neki köszönhetek. Rettenetesen féltem attól, hogy elveszítem a szerelmét, hogy nem fogok kelleni neki, és miközben kapaszkodtam, bennem volt az a másik, kimondhatatlan félelem is: ha maradok, belehalok, lassan eltűnök, és semmi nem marad belőlem.
Amikor végül kiléptem, azt hittem, vége van, hogy ami történt, ott marad mögöttem. Csak később vettem észre, hogy a helyzetek tovább élnek bennem, hogy ugyanúgy megkérdőjelezem magam, ugyanúgy visszafogom a reakcióimat, ugyanúgy előbb magamat hibáztatom. Mintha a kapcsolat nem kívül ért volna véget, hanem belül folytatódna tovább.
Itt már nem lehet továbbmenni úgy, mintha semmi nem történt volna. Nem kényszerből kell megállni, hanem azért, mert elfogynak a magyarázatok, amelyekkel eddig fenntartható volt mindez. A felismerések ilyenkor nem hangosak, nem kérnek azonnali döntést, csak lassan összeállnak, és megmutatják, hogy ami most bennem szól, az nem gyengeség, hanem egy régi alkalmazkodás lenyomata. Ezt nem elhallgattatni kell, hanem újraértelmezni, és nem erővel, hanem azzal, hogy helyreállítom a kapcsolódást önmagam felé.
Ez már nem a múlt boncolása, hanem annak a pontja, ahol a jelenem válik láthatóvá: hol tartok most, és milyen belső feltételek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán irányról lehessen gondolkodni. Nem kell sietnem, és nem kell mindent értenem. Elég annyi, hogy most nem lépek tovább automatikusan, és nem fordulok el attól, ami bennem történik.
Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor, geronto coach
🔐 Saját tartalom.
Marketing-, promóciós vagy üzleti célú felhasználása nem engedélyezett.
Másolás kizárólag forrásmegjelöléssel lehetséges.
