19/10/2023
Október 15. a perinatális gyász világnapja, amikor azokra a babákra emlékezünk, akik születésük előtt vagy röviddel a születésüket követően hunytak el. Minden gyászfolyamat nehéz, ám azt gondolom, e veszteség feldolgozása a legnehezebb. Lipcsei Márta pszichológust, anya-magzat kapcsolatanalitikust, gyászcsoport vezetőt kérdeztem a perinatális gyászhoz kapcsolódó tapasztalatairól, annak feldolgozásának fontosságáról és módjairól.
Mit javasolnál perinatális veszteséget átélt párok számára?
Sajnos, azt tapasztalom munkám során, hogy a halálról, gyászról még mindig nagyon nehezen tudunk beszélni. Tabu. Sokan inkább azt választják, hogy egyedül küzdenek meg a fájdalmukkal. Úgy gondolják, majd az idő begyógyítja a sebeket, idővel enyhülni fog a szomorúság, a hiány, csak várni kell, leginkább úgy, hogy közben nem beszélünk arról, mit érzünk, hogy mennyire hiányzik az, aki elment. Ha így állunk hozzá olyan szerettünk halálához is, akivel hosszú éveken keresztül együtt éltünk, akkor hogyan is lehetne beszélni arról a fájdalomról, amit azok a szülők élnek át, akik gyermeküket, magzatjukat a várandósság alatt vagy rövid idővel a születés után vesztették el?
A perinatális gyásznak van egy speciális jellege, hiszen a gyermekünkhöz teljesen más, mélyebb szálak fűznek, mint más szerettünkhöz, emellett megnehezíti a gyászmunkát az is, hogy nincsenek konkrét emlékek a babával, inkább fantáziaképek vannak. A jövőképünk, hitünk, kompetencia- és biztonságérzetünk is sérül ilyenkor.
A gyász és fájdalom mellett pedig rengeteg kérdés is felmerül, amelyek tisztázása és nyílt kommunikációja párunk és szociális környezetünk felé nagyon fontos lenne.
Megérintett, amit mondtál, hogy a fájdalom mellett sok-sok kérdés is felmerül a pár mindkét tagjában. Mondanál pár példát?
A nőknek megrendül a bizalmuk saját magukban, a testükben, megjelenik az önvád, harag, düh, irigység. Ezekkel az érzésekkel nem szeretünk szembenézni, ezeket nem szívesen kommunikáljuk, pedig erősen uralják ilyenkor a pszichét. Ha merjük vállalni és megfogalmazni a gondolatainkat, érzéseinket, ilyen mondatokkal találkozhatunk:
„Miért velünk történik? Igazságtalan a világ, hogy ez velünk történt meg.”
„Lehet, hogy nem is tudok kihordani egy gyermeket? Lehet, hogy a testem nem képes rá?”
„Lehet, hogy nem illünk össze, ezért ment el a babánk?”
„Lehet, hogy nem is vagyunk felkészülve?”
„Neki miért nem fáj? Neki nem is volt olyan fontos ez a gyermek.”
„Biztos nem kellek már neki, hiszen még gyereket sem tudok szülni.”
„Miért nem beszél róla? Lehet, hogy a másik nem is akar gyereket? Nem tőlem akar?”
Ez csak néhány gondolat azok közül, amelyek ilyenkor felmerülnek a párokban.
Mi a tapasztalatod, e kérdések elrejtése, majd a fel nem dolgozott veszteség milyen hatással van a párkapcsolatra? Hogyan lehet ezt a folyamatot közösen elkezdeni?
Gyakran előfordul, hogy az érzelmek és a gyász elfojtása miatt a párok egyre messzebb kerülnek egymástól. Ezt a krízist, veszteséget mindkét fél átélte, mindketten elvesztettek valakit, mégsem tudnak erről őszintén beszélni egymással.
Amit én minden párnak javasolnék: nézzenek szembe saját érzelmeikkel, kérdéseikkel, fájdalmukkal, és azt kendőzetlenül merjék elmondani párjuknak. Nem kell egyedül gyászolni, nem kell erősnek lenni, nem kell csak előre nézni és menni tovább. Meg kell állni, engedni kell, hogy fájjon, hogy ezt el tudjam mondani, meg tudjam osztani a másikkal, egymásba tudjunk kapaszkodni, érezzem, hogy a másik ért és én is őt, hogy ez mindkettőnknek fáj, de mi itt vagyunk egymásnak, nem vagyunk egyedül. Véleményem szerint csak ennek megélése után lehet együtt tovább menni egy perinatális veszteség után. Ez a mély őszinteség, együttérzés viszont a kapcsolatot stabilizálhatja, szorosabbá is tudja fűzni.