01/11/2025
Mindenszentek és Halottak napja
Ilyenkor kimegyünk a temetőbe, vagy gyertyát gyújtunk azokért, akiket elveszítettünk.
Van, amikor gyászolunk ugyan, de nincs hova virágot vinni. Gyakran fel sem ismerjük, hogy amit érzünk, az GYÁSZ.
Gyászoljuk a munkahelyünket, ami évekig biztonságot adott.
A vezetői széket, amit valaki más kapott meg, pedig mi számítottunk rá.
Egy kapcsolatot, amiben már nem találjuk önmagunkat, pedig egykor felhőtlen és boldog volt.
Egy életformát, ami már nem a miénk.
Ezekhez a veszteségeinkhez nem jár gyászszertartás.
Nincs fekete ruha, nincs búcsúbeszéd, nincs ravatal, ahol kimondhatnánk: „Egy korszak lezárult.”
A lelkünk érzi, hogy valamit el kell engedni.
Ez az elengedés azonban nem történhet meg, ha nem tudjuk elsiratni.
A gyász fontos eleme, hogy megéljük a fájdalmat, és csak ezután jöhet a továbblépés, az elengedés.
A fájdalmat, a gyászt nem elfelejteni, vagy eltolni kell magunktól, hanem megtanulni együtt élni vele.
Ez az, ami elvezet az egészséges feldolgozáshoz.
Ez segíthet, hogy megtaláljuk a módját annak, hogyan élhetünk tovább anélkül, akit/amit elvesztettünk.
És lassan, ahogy a veszteség fájdalma enyhül, megnyílik bennünk a tér arra, hogy valami új megszülessen.
Egy el nem gyászolt munkahely, el nem búcsúztatott szerep, egy kimondatlan veszteség éppúgy nehezedhet ránk,
mint egy befejezetlen búcsú.
Időnként tehát nem temetésre, hanem belső szertartásra van szükségünk.
Egy pillanatra, amikor megállunk, és kimondjuk: „Ezt most elengedem, mert megdolgoztam. Hálás vagyok azért, ami volt.”
Gyászolni nem csak halál esetén lehet.
A veszteség minden formája megköveteli a búcsút — akár csendben, egy gyertya fényében, akár csak önmagunkban.
Te hogy látod? Be kell engedni a gyász fájdalmát, vagy jobb ha nem is gondolsz a veszteségre?
Írd meg kommentben, vagy privát!
A gyászról, szóló blogcikkemet elolvashatod a honlapomon, sőt a cikk végén egy podcastet is találsz, amiben a mindennapi veszteségeinkről beszélgetett velem Metz Edina. A cikk linkjét kommentbe teszem.
