https://pszichologuskereso.hu/pszichologus/pataki-eva

Pataki Éva pszichológus, sportpszichológus, Baross Utca 19, Budapest (2025)

03/11/2025

Vannak egészen könnyű napok... Hát, ez a mai, ez nem volt az. Nehéz érzésekkel telt, egészen a reggeli ébredés óta.
Délelőtt mentem a cudar szélben, arrébb is tolt engem párszor. Fáztam, és tudtam, hogy délután 5-kor már sötét lesz. Rosszkedvűen szaladtam a rendelő felé.
A téren felkapott egy tonnányi levelet a szél, és felvitte egészen az ötemeletes házak fölé, ott pörgette-forgatta őket, de tényleg rengeteget.
Erre jött egy óriási madárraj, és belerepültek a kavargó levelek közé, ott örvénylettek ők is. Talán játszottak?
Néztem az eget, tele könnyedén kavargó-forgó kis dolgokkal, és nem lehetett megkülönböztetni, hogy melyik a madár, melyik a levél.
Varázslatos egy perc volt.
A nap szép perce.
Ennyi mindig jut, ennyit mindig észre kell venni - a természet mindig gyönyörű körülöttünk.

21/10/2025

„Senki nem fog történeteket mesélni rólad az asztalnál ülve, ha nem tudsz szeretni.” - ütötte meg a fülem egy mondat egy filmben tegnap. Milyen szépen összecseng ez a mondással: „Akkor hal meg valaki igazából, amikor már senki sem emlékszik rá, senki sem beszél róla.”

És úgy igaz ez a mondás, hogy akkor hal meg valaki, amikor már senki sem emlékszik arra, milyen is volt ő – VALÓJÁBAN.

Pár napja volt a hegymászó klubban a Megemlékezés napja. Az elhunyt klubtársainkról emlékeztünk meg, függetlenül attól, hogy mászás közben, balesetben, betegségben vagy öregkorukban, természetes módon haltak meg. A felhívás úgy szólt: kötetlen megemlékezés, inkább sztorizgatós, emlékeket felelevenítős, nevetős, mintsem szomorkodós.

Én még csak pár éve vagyok tagja az egyesületnek, ezalatt még nem halt meg senki, akit ismerek. Mégis elmentem. Meg akartam ismerni őket, akik a közösség tagjai voltak - azt akartam, hogy tovább élhessenek. A megemlékezésen vetítés volt: minden elhunyt társról egy dia, rajta egy kép, és pár sor róla, a legkiemelkedőbb mászásairól, és a sporton kívül elért eredményeiről is.

De ezeken valójában csak átsiklott a tekintetünk. A képeket néztük: a mosolygó, nyílt tekintetű arcokat. A többi – a nagy eredmények - csak adatok, számok. Nem ezekről beszélgettünk.

Hanem róluk, az emberekről magukról. „Ha ő ott volt, azt messziről lehetett tudni: zengett a hegy a nevetésétől. Attól az igazi, őszinte, ízes nevetéstől.” – mondták az egyik fiúról. És mindenki elmosolyodott, ahogy visszaemlékeztek rá, mintha megjelent volna a teremben. Anekdoták kerültek elő, vicces történetek, sok-sok éves kalandok. Közös élmények. Elmesélték, ki milyen volt, hogyan nevetett, mik voltak a bosszantó, de pont ezért egyedi és vicces rigolyái, mi volt a szavajárása, milyen kedves vagy épp feledékeny volt.
Csak ezek a dolgok számítanak, miután meghaltál. A nagy sikereid mennek a sírba.

Megelevenedtek az elhunytak, mintha ott lettek volna közöttünk, az asztalnál ülve. Azok, akik nagyon fiatalon mentek el, és az idősek is. Az élőknek pedig csillogott a szemük, olykor dőltünk a nevetéstől. Beleborzongósan szép volt átélni.

Volt, aki hazánk leghíresebb hegymászója volt, elképesztő eredményekkel – mégsem beszéltünk ezekről egy szót sem, csak arról, milyen konok, önfejű volt néha. Arról, hogy milyen volt ő.

Nem számít, milyen sikeres voltál, milyen szép, milyen vagyonod, céged vagy autód volt, de még az sem, hogy hány milliót adományoztál karitatív célokra. Ezek csak adatok, számok – ezekhez nem lehet kapcsolódni. Fennmarad talán ezek miatt a neved, s ezek a számok – de Te magad nem, rád nem fog emlékezni senki ezektől. Volt, aki a sport mellett a csontritkulás kezelésére fejlesztett gyógyszert, s világszerte szabadalmaztatták – de ez is csak adat, amire elismerően, udvariasan bólintunk. Ám sokkal többet beszélgettünk egy másik „öregről”, aki nem vitt véghez ilyen nagy dolgot, ám igazi felejthetetlen egyéniség volt a hóbortjaival, aluszékonyságával.

Az egyetlen, ami számít, azok a valódi emberi pillanatok. Amikor minden tervezés, tudatos viselkedés, szervezés és benyomáskeltés szándéka nélkül csak igazán Te vagy, minden jó és rossz tulajdonságoddal együtt, spontán a pillanatban. Nevetsz, hibázol, bukdácsolsz, szeretsz, játszol, félsz – Te vagy.

Ezek az emberi pillanatok, ahol az igazi valódat látják – ezekhez lehet kapcsolódni, ezek maradnak meg, ezekről mesélnek a halálod után akár évtizedekkel is. Úgy, hogy még egy ismeretlennek is megelevenedsz.

Minden más csak adat, ami ha olyan nagyszerű, akár felkerülhet egy táblára, vagy szobor alá, s a járókelők hümmögve nézik – s rád nem emlékszik senki.

S ez már most, az életben is így van: ha azokra gondolsz, akiket szeretsz, nem a munkájuk, pozíciójuk, elért eredményeik jutnak eszedbe… hanem az, amikor önfeledten bolondoznak, szégyenlősen mosolyognak, vagy épp rájuk jellemző módon ügyetlenkednek.

Valódi, őszinte emberi pillanatokat, kapcsolódásokat, élményeket gyűjts, ne tárgyakat. Emlékezzenek majd a nevetésedre, a szemed csillogására, a gyengeségeidre, a vicces rigolyáidra!

Engedd, hogy valóban Téged lássanak, halljanak, kapcsolódjanak hozzád, hogy még az unokáiknak is meséljenek rólad.

Engedd meg magadnak, hogy szeress.

Zengjen a nevetésedtől a hegy!

20/10/2025

Ha víz vagy, hát víz vagy - nem kell másnak lenned.
De ha azt szeretnéd, hogy megbecsüljenek, arra igenis törekedned kell, hogy tiszta víz legyél. S ha te beleteszed a munkát, hogy a legjobb önmagad legyél, akkor elvárhatod, hogy a környezeted is eszerint bánjon veled.

S ha nem így bánik veled, akkor valóban környezetet kell váltani - hiszen nem várhatod el mindenkitől, hogy értékelje a tiszta és minőségi vizet, de mondhatod azt, hogy te csak olyannak adod oda magad (a társaságod, a munkád, a figyelmed), aki értékel.

18/10/2025

Pár tény:
Attól még nem lesz valaki nárcisztikus, mert csalódtál benne, és/vagy mert szakítottatok. Akkor se, ha elutasító veled. Attól még nem nárcisztikus valaki, mert veszekedtek, és ő nem ért egyet veled.
Attól még nem kötődési problémás valaki, mert nem akar komoly párkapcsolatot veled.
Attól még nem "enyhén autisztikus" valaki, mert nem akar veled beszélgetni, vagy egyedül akar lenni.
Attól még, hogy nehezen hagyod abba a telópörgetést és videónézést az unalmasabb, kötelező feladatokért, még nem vagy ADHD-s.
Attól még, hogy egyik nap jó kedved van, másik nap meg rossz, még nem vagy bipoláris.
Attól még, hogy szomorú és kedvetlen vagy, még nem vagy depressziós.

Örülök, hogy van érdeklődés a pszichológia iránt, de gyakran visszasírom a régi időket, amikor még nem dobálózott mindenki komoly diagnosztikai kategóriákkal.

15/10/2025

Képzeld el, hogy ma éjjel, amikor már alszol, meglátogat a csodatévő tündérkeresztanya, varázspálcástul.
Suhint a pálcájával, és egyetlen dolgot változtat... megoldja A Problémádat. Nem a világot, nem a körülményeidet vagy a körülötted lévő embereket változtatja meg, hanem benned, rajtad valamit. Mi lenne ez az egy dolog?
Elvenne vagy adna? Elvenné a szorongásod? Önbizalmat adna? Kreativitást? Extrovertálttá tenne? Elvenné a bizonytalan, szorongó-ambivalens kötődési stílusod? Merészebbé vagy spontánabbá tenne? Széppé tenne, vonzóvá? Erőssé? Mi lenne az az egy dolog?

Te nem ébrednél fel a látogatásra. Másnap reggel miből, mikor és mitől éreznéd, hogy csoda történt? Mi lenne az első a napi rutinban, ami más lenne emiatt? Mit csinálnál másképp? Mi lenne más a munkában? Ki venné észre először a változást? Az emberek miből, hogyan vennék észre? Mit tennél vagy nem tennél meg?
Hogy nézne ki a teljes holnapi napod?

Gondold végig ezt alaposan, részletesen.
..és aztán gondold át: mi az, amit mindenbből igazából akkor is meg tudsz tenni holnap, ha nem látogat ma meg a tündér? 😀

09/10/2025

5 apai gyilkos mondat

Férfikörön ülünk. Tízen vagyunk. Csend van…
Felteszem a kérdést: "Apád melyik mondata égett beléd?"
Először senki nem szól. Aztán valaki elkezdi:
"Hogy egy férfi nem sír."
Másik bólint: "Hogy ne panaszkodj."
Harmadik: "Hogy belőlem úgysem lesz semmi."
És abban a pillanatban mindannyian ráismerünk: nem vagyunk egyedül.

Mindannyian ugyanazokat a mondatokat hallottuk. Generációról generációra öröklődtek. És mindannyian hordozzuk a sebeket, amiket ezek a mondatok okoztak.

Nem azért, mert apáink rosszak voltak, hanem, mert ők sem kaptak mást. Ők sem tudták, hogyan kell másképp. Ebben hittek, és lehet, hogy még a mai napig is ebben hisznek. Hogy így lesz belőlünk "FÉRFI".
De most itt az idő, hogy megtörjük a láncot.

Szeretnék veletek megosztani pár sztorit, a nevek nem valósak, a történetek igen:

1. "Egy férfi nem sír."
Márk, 38 éves, két gyerek apja

"Hatéves voltam, amikor elestem a bicikliről. Vérzett a térdem, sírtam. Apám odalépett, lerántotta rólam a kezét: "Egy férfi nem sír. Állj fel." "Katona dolog!"

Azóta nem sírtam. Húsz évig. Még anyám temetésén sem. Csak álltam ott, kővé meredve, miközben belül összetörtem.
A feleségem egyszer megkérdezte: "Te sosem érzel semmit?" És én azt hittem, ez a normális. Azt hittem, így kell."

Mit tanít ez a mondat?
Hogy az érzelmeid nem számítanak. Hogy sebezhetőnek lenni szégyen. Hogy a férfiasság = érzelmi zárva tartás.

Az eredmény?
Férfiak, akik nem tudják kimondani, hogy fáj. Akik évtizedekig hordják magukban a feldolgozatlan fájdalmat. Akik nem tudnak kapcsolódni az érzéseikhez, ezért nem tudnak kapcsolódni az emberekhez sem.

A feleségük azt mondja: "Soha nem beszélsz velem."
És ők nem értik, miért.
Mert megtanították őket: a férfi nem érez. Vagy ha mégis, lenyeli.

Mit kellene helyette mondani?
"Látom, hogy fáj. Itt vagyok."
"Rendben van, ha sírsz. Attól még erős vagy."
"Mit érzel most?"
Mert a valódi erő nem abban van, hogy elfojtod az érzéseidet, hanem hogy tudod, mi zajlik benned, és képes vagy egészségesen kezelni.

2. "Belőled nem lesz semmi."
Péter, 42 éves, vállalkozó

"Sosem voltam elég jó apámnak. Bármit csináltam, mindig volt valami kifogása.
Elvittem neki a bizonyítványt: "Miért nem ötös mindenhol?"
Megnyertem a versenyt: "Ja, és hányan indultak?"
Bekerültem az egyetemre: "Na, majd meglátjuk, meddig bírod."
Soha, egyetlen egyszer nem mondta: "Büszke vagyok rád."

Ma már sikeres vagyok. Van cégem, van pénzem, van családom. De tudod, mi van belül?
Még mindig az a kisfiú, aki várja, hogy apja egyszer rá nézzen és azt mondja: "Jól csináltad, fiam."
És apám már nincs is. De én még mindig bizonyítok neki."

Mit tanít ez a mondat?
Hogy sosem leszel elég. Hogy bármit is érsz el, az nem számít. Hogy az apád elismerése elérhetetlen.

Az eredmény?
Férfiak, akik örökké bizonyítanak. Dolgoznak. Teljesítenek. Futják a versenyt.
De belül mindig ott van: "Talán most már elég vagyok?"
És amikor a saját gyerekük odajön egy rajzzal, vagy egy jó jeggyel, ők is csak félvállról odavetik: "Ügyes. Tedd le az asztalra."

Mert nem tanulták meg, hogyan kell elismerni.
Mit kellene helyette mondani?
"Büszke vagyok rád."
vagy még jobb "Legyél nagyon büszke magadra."
"Látom, mennyit dolgoztál vele."
"Érdekel, amit csinálsz. Mesélj róla."
Mert a fiúnak nem kell tökéletesnek lennie. Csak látva lennie.

3. "Úgy viselkedsz mint egy kislány!"
Gábor, 35 éves, két fia van

"Gyerekként szerettem rajzolni. Színezni. Apám egyszer rajtakapott, ahogy épp egy virágot festek.
"Mi ez? Ne légy már lány! Menj ki focizni a többiekkel!"
Soha többé nem rajzoltam.

Ma a fiam szeret énekelni. És tudod, mit mondtam neki első reakcióból? "Jó, de azért sportolni is kell, ne csak énekeljél."
Ugyanazt csináltam. Ugyanazt a mintát adtam tovább.
Mert azt tanultam: ha valami "nőies", az rossz. Ha egy férfi érzékeny, az gyenge."

Mit tanít ez a mondat?
Hogy a férfiasság ellentéte a nőiesség. És a nőiesség = gyengeség.
Az eredmény?
Férfiak, akik nem tudják tisztelni a női energiát. Akik nem értik a feleségüket. Akik nem tudnak sebezhetők lenni, mert az "lányos dolog".
És fiúk, akik elfojtják azt, ami igazán érdekli őket, mert nem "férfias" elég.

Mit kellene helyette mondani?
"Az érzékenység erő."
"A jó férfi képes szeretni, érezni, gondoskodni."
"Nem attól vagy férfi, hogy kemény vagy, hanem hogy tudod, mikor kell erősnek lenni, és mikor engedned."

4. "Bírd ki! Oldd meg egyedül!"
Zoli, 40 éves, mérnök

"Apám kedvenc mondata volt: "Bírd ki!"
Fájt a lábam edzés után: "És?! Ez a cél!"
Túl sok volt a feladat: "Ne magyarázz."
Nem értettem valamit az iskolában: "Oldd meg."
Megtanultam: ha nehéz, hallgass. Ha fáj, nyeld le. Ha nem megy, ne kérj segítséget.
Ma 40 éves vagyok. Van feleségem, két gyerekem. És tudod, mikor kértem utoljára segítséget?
Soha.
Mindent egyedül próbálok megoldani. És belül érzem, hogy szétesek. De nem tudom kimondani: "Segítsetek."
Mert azt tanultam: a férfi nem panaszkodik, azaz nem kér segítséget."

Mit tanít ez a mondat?
Hogy egyedül kell megoldanod mindent. Hogy segítséget kérni gyengeség. Hogy senki nem fog meghallgatni.

Az eredmény?
Magányos férfiak. Akik nem tudnak megnyílni. Akik mindent magukban hordanak, amíg szét nem esnek.
Akik kiégnek. Akik válnak. Akik elvesztik magukat, mert sosem mertek segítséget kérni.

Mit kellene helyette mondani?
"Mesélj róla. Mi a nehéz?"
"Segítsek?"
"Az erős ember az, aki képes segítséget kérni."
Mert az igazi férfiasság nem a magányos hősködés. Hanem az, hogy tudod: nem vagy egyedül.

5. "Majd egyszer büszke leszek rád."
András, 45 éves, ügyvéd, ezt mesélte, és közben könnyek csordultak végig az arcán:

"Apám sosem mondta ki: "Büszke vagyok rád."
Mindig volt egy "majd ha…".
Majd ha jobb jegyet hozol.
Majd ha bekerülsz az egyetemre.
Majd ha lesz állásod.
Majd ha sikeres lesz a céged.
És én futottam. Bizonyítottam. Építettem.

Ma sikeres ügyvéd vagyok. Jól keresek. Van házam, kocsim, családom.
És apám tavaly meghalt.
És sosem mondta.
Sosem mondta, hogy büszke rám.
És most már soha nem fogja."
Csend volt. Mindannyian éreztük.

Mit tanít ez a mondat?
Hogy sosem vagy elég. Hogy az elismerés mindig távolabb van. Hogy csak akkor vagy értékes, ha teljesítesz.

Az eredmény?
Férfiak, akik örökké futnak egy elismerés után, ami sosem jön el.
Akik belül üresek, mert minden sikerük ellenére sem érzik magukat értékesnek.
Akik nem tudják elismerni magukat, mert soha nem kapták meg apjuktól.

Mit kellene helyette mondani?
"Büszke vagyok rád. Most. Így, ahogy vagy."
"Nem kell bizonyítanod. Elég vagy."
"Látlak. Tisztellek."

Mit tehetsz, ha te ezt hallottad?
Férfikörön mindig ugyanez a kérdés jön fel: "De mit csináljak most? Apám már nincs. Már nem lehet megváltoztatni."
És ez az igazság: nem tudod megváltoztatni, amit kaptál.
De meg tudod változtatni, amit továbbadsz.

Három dolog, amit tehetsz:
1. Ismerd fel a mintát
Amikor legközelebb azt mondod a gyerekednek: "Ne sírj már!", állj meg.
Ismerd fel: ezt te is hallottad. És nem működött.

2. Mondd ki neki az igazat
"Bocsi, fiam. Rosszul reagáltam. Rendben van, hogy sírsz. Mesélj róla, mi fáj."
Ez nem gyengeség. Ez bátorság.

3. Dolgozz magadon
Férfiközösség. Terápia. Önismeret. Bármi, ahol megtanulod: nem kell tökéletesnek lenned.
Csak jelenlévőnek.

Mit tehetsz, ha te vagy az apa?
Nézz a fiadra. És kérdezd meg magadtól:
Mit hall tőlem?
Mit lát rajtam?
Milyen férfit nevelek?
Mert nem attól lesz jó férfi, hogy kemény.
Hanem attól, hogy látva van. Hallva van. Szeretve van.

A Warrior Tribe férfiközösségben pontosan ezért dolgozunk.
Hogy megtörjük azt, amit kaptunk, és újat adjunk tovább.
Mert a gyermekeink nem a szavainkat követik.
Hanem az életünket.
És ha mi nem gyógyulunk meg, ők sem fognak.

Mit hallottál te gyerekként? És mit mondasz ma a gyerekednek?
Írd meg kommentben. Nem vagy egyedül.

Kiss Gergely
Fiú gyermek - Apa- Férj - Férfi

08/10/2025

Emlékszem, sokáig nehéz volt hallgatni ezt a kedves szemű, intelligens, csupaszív nőt, már ha rá tudtam venni, hogy megszólaljon: szinte minden mondata arról szólt, hogy mennyire kilátástalannak, reménytelennek érzi az életet, ő maga pedig mennyire buta, csúnya és értéktelen, aki nem érdemel jót. Napi szinten gondolt arra, hogy meg kellene halnia. Hiszen már gyerekkorában azt hallgatta a szüleitől, hogy intézetbe kellene adni őt, kár, hogy nem kutyát fogadtak be helyette...
Fájt érte a szívem.
Néha Don Quijote-nak éreztem magam, mintha szélmalomharcot vívnék, olyan makacsul állította, hogy ő értéktelen.

És most, sok munka után, itt tartunk.
Ezen a lapon jelenítette meg a múltat, amikor elkezdtünk együtt dolgozni, és a jelent.
Végtelenül büszke vagyok rá, és a legnagyobb öröm látni a mosolyát, a csillogó szemét, ahogy a terveiről mesél.
Már el-elhiszi, hogy lehet boldog.
Én pedig biztosan tudom.

30/09/2025

"Elégedett vagyok."
Mikor mondtad, érezted ezt utoljára?
Pedig ez a legjobb, amit megélhetünk. A boldogság csúcsélmény, eufória, ami nem tartható fent folyamatosan. Az elégedettség az, amitől szép lehet minden egyszerű hétköznap is.

https://www.facebook.com/share/r/16W6rRJ4s3/

26/09/2025

Online konzultáció, mentál tréning a ketrecharcosokkal.
- Évi, bocsi, hogy megint akadékoskodok, de mielőtt relaxálunk... Szerinted sem azonos a képek közötti távolság? Így elég nehéz koncentrálni.

25/09/2025

Évekkel ezelőtt történt.
87 éves nő jelentkezett be hozzám.
Ő volt eddig a legidősebb kliensem.
Kicsi, törékeny özvegy volt, egyedül élt, a férje nehéz, gyötrelmes betegségben halt meg pár éve. A gyerekei külföldön élnek.

Szépen felöltözött, pontosan érkezett. Egyenes háttal ült a nagy, öblös fotelban.

"Nem is tudom, pontosan miért jöttem. Gyenge vagyok, nem érzem jól magam, sokat szédülök, és azt mondta az orvos, érdemes pszichológushoz is menni, mert ő nem tud már mit csinálni velem, nincs semmi komoly bajom."

Idegen volt számára a helyzet.
Lassan vettem csak rá, hogy nyugodtan dőljön hátra a fotelban, helyezkedjen el kényelmesen.
Meséljen, kezdjen el beszélni az életéről.
Óvatosan pislogott rám, kicsit hitetlenkedve: engem tényleg érdekel az ő kislánykora?
"Nem untatom?" - kérdezte újra és újra.
Nem untatott.

A második alkalom során mesélt a férjéről. Arról, milyen nehéz volt látni a haldoklását. Milyen nehéz volt elfogadni, hogy a férje makacsul nem volt hajlandó orvoshoz menni, hiába könyörgött neki.

A harmadik héten sápadtan, még inkább lefogyva lépett be az ajtón. Nagyon kicsinek tűnt.
"Nehéz már jönnöm.... Nem tudom, tudok-e jönni jövő héten is. Szeretnék, de azt hiszem, nem biztos már, hogy tudok. Pedig jó lett volna, ha egyszer tényleg végig elmondhattam volna a történetem. Butaság, ugye, de az ember öregségében néha buta lesz." - így kezdte, ahogy leült.
Az lett volna aznap az utolsó ülésem, egy barátommal mentem volna utána vacsorázni.
Kimentem egy percre, smst írtam: lemondtam a baráti találkozómat.

A mindig szigorúan betartott 50 perces ülésből 180 perc lett. Nem néztem közben az órára: tudtam, hogy ez a találkozó most addig tart, amíg a történet végére érünk. Ha kell, órákig. Akármeddig.
Három órán át beszélgettünk.
Pontosabban én inkább hallgattam. Hallgattam, és csak néha kérdeztem. Nem volt ott helye technikáknak, modszereknek. Néha együtt hallgattunk.
Végre megengedte magának a könnyeket, dühöt, szomorúságot, haragot, mosolyt, panaszt, dicsekvést, büszkeséget.
Annyi minden történt 87 év alatt. Egy emberélet alatt.
S végül csak csendben ültünk.
Béke volt.

Nem felejtem el a tekintetét, ahogy kilépett az ajtón, és még egyszer visszanézett és elmosolyodott.
"Akkor hát... Elindulok."

Én még sokáig ültem az akkor már rég üres rendelőben, már minden kolléga hazament.

A következő héten nem jött.
A fia telefonált, és mondta el, hogy az anyja két nappal a beszélgetésünk után elhunyt.

15/09/2025

"Két szerzetes a város felé menvén egy folyóhoz ért. A sekély gázló mellett ott állt egy gyönyörű lány, aki hosszú, fodros szoknyája miatt nem tudott átkelni, ezért megkérte a szerzeteseket, hogy vigyék át őt. Az egyik szerzetes nem tudta mitévő legyen, de a másik gyorsan karjába vette a lányt, és átvitte a túlpartra. A lány kedvesen megköszönte, és távozott.
Estére, mire a város határához értek, a másik szerzetes nem bírta tovább, és megkérdezte: - Testvér, az elveink nem engedik, hogy nőkkel kerüljünk kapcsolatba,vagy megérintsük őket, hiszen kísértésbe vihetnek minket. De te felvettél egyet és a karjaidban hordoztad!
- Testvér - válaszolta a másik - Én letettem azt a lányt a parton.Te még mindig cipeled?"

11/09/2025

"Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: 'Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!'
Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott: 'Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.' Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: 'Igen, apu, ez is jó, de…'
Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: 'igen, de'. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. 'Tessék! Ennyit érnek az ősök!'

És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy csak egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni.
Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk."

(Ranschburg Jenő, forrás: Nyitott Akadémia)

Pataki Éva pszichológus, sportpszichológus