21/10/2025
„Senki nem fog történeteket mesélni rólad az asztalnál ülve, ha nem tudsz szeretni.” - ütötte meg a fülem egy mondat egy filmben tegnap. Milyen szépen összecseng ez a mondással: „Akkor hal meg valaki igazából, amikor már senki sem emlékszik rá, senki sem beszél róla.”
És úgy igaz ez a mondás, hogy akkor hal meg valaki, amikor már senki sem emlékszik arra, milyen is volt ő – VALÓJÁBAN.
Pár napja volt a hegymászó klubban a Megemlékezés napja. Az elhunyt klubtársainkról emlékeztünk meg, függetlenül attól, hogy mászás közben, balesetben, betegségben vagy öregkorukban, természetes módon haltak meg. A felhívás úgy szólt: kötetlen megemlékezés, inkább sztorizgatós, emlékeket felelevenítős, nevetős, mintsem szomorkodós.
Én még csak pár éve vagyok tagja az egyesületnek, ezalatt még nem halt meg senki, akit ismerek. Mégis elmentem. Meg akartam ismerni őket, akik a közösség tagjai voltak - azt akartam, hogy tovább élhessenek. A megemlékezésen vetítés volt: minden elhunyt társról egy dia, rajta egy kép, és pár sor róla, a legkiemelkedőbb mászásairól, és a sporton kívül elért eredményeiről is.
De ezeken valójában csak átsiklott a tekintetünk. A képeket néztük: a mosolygó, nyílt tekintetű arcokat. A többi – a nagy eredmények - csak adatok, számok. Nem ezekről beszélgettünk.
Hanem róluk, az emberekről magukról. „Ha ő ott volt, azt messziről lehetett tudni: zengett a hegy a nevetésétől. Attól az igazi, őszinte, ízes nevetéstől.” – mondták az egyik fiúról. És mindenki elmosolyodott, ahogy visszaemlékeztek rá, mintha megjelent volna a teremben. Anekdoták kerültek elő, vicces történetek, sok-sok éves kalandok. Közös élmények. Elmesélték, ki milyen volt, hogyan nevetett, mik voltak a bosszantó, de pont ezért egyedi és vicces rigolyái, mi volt a szavajárása, milyen kedves vagy épp feledékeny volt.
Csak ezek a dolgok számítanak, miután meghaltál. A nagy sikereid mennek a sírba.
Megelevenedtek az elhunytak, mintha ott lettek volna közöttünk, az asztalnál ülve. Azok, akik nagyon fiatalon mentek el, és az idősek is. Az élőknek pedig csillogott a szemük, olykor dőltünk a nevetéstől. Beleborzongósan szép volt átélni.
Volt, aki hazánk leghíresebb hegymászója volt, elképesztő eredményekkel – mégsem beszéltünk ezekről egy szót sem, csak arról, milyen konok, önfejű volt néha. Arról, hogy milyen volt ő.
Nem számít, milyen sikeres voltál, milyen szép, milyen vagyonod, céged vagy autód volt, de még az sem, hogy hány milliót adományoztál karitatív célokra. Ezek csak adatok, számok – ezekhez nem lehet kapcsolódni. Fennmarad talán ezek miatt a neved, s ezek a számok – de Te magad nem, rád nem fog emlékezni senki ezektől. Volt, aki a sport mellett a csontritkulás kezelésére fejlesztett gyógyszert, s világszerte szabadalmaztatták – de ez is csak adat, amire elismerően, udvariasan bólintunk. Ám sokkal többet beszélgettünk egy másik „öregről”, aki nem vitt véghez ilyen nagy dolgot, ám igazi felejthetetlen egyéniség volt a hóbortjaival, aluszékonyságával.
Az egyetlen, ami számít, azok a valódi emberi pillanatok. Amikor minden tervezés, tudatos viselkedés, szervezés és benyomáskeltés szándéka nélkül csak igazán Te vagy, minden jó és rossz tulajdonságoddal együtt, spontán a pillanatban. Nevetsz, hibázol, bukdácsolsz, szeretsz, játszol, félsz – Te vagy.
Ezek az emberi pillanatok, ahol az igazi valódat látják – ezekhez lehet kapcsolódni, ezek maradnak meg, ezekről mesélnek a halálod után akár évtizedekkel is. Úgy, hogy még egy ismeretlennek is megelevenedsz.
Minden más csak adat, ami ha olyan nagyszerű, akár felkerülhet egy táblára, vagy szobor alá, s a járókelők hümmögve nézik – s rád nem emlékszik senki.
S ez már most, az életben is így van: ha azokra gondolsz, akiket szeretsz, nem a munkájuk, pozíciójuk, elért eredményeik jutnak eszedbe… hanem az, amikor önfeledten bolondoznak, szégyenlősen mosolyognak, vagy épp rájuk jellemző módon ügyetlenkednek.
Valódi, őszinte emberi pillanatokat, kapcsolódásokat, élményeket gyűjts, ne tárgyakat. Emlékezzenek majd a nevetésedre, a szemed csillogására, a gyengeségeidre, a vicces rigolyáidra!
Engedd, hogy valóban Téged lássanak, halljanak, kapcsolódjanak hozzád, hogy még az unokáiknak is meséljenek rólad.
Engedd meg magadnak, hogy szeress.
Zengjen a nevetésedtől a hegy!
