01/11/2025
Nem hiszek abban, hogy egy segítő szakembernek leegyszerűsített, a „többségre hangolt” szövegeket kellene írnia ahhoz, hogy minél többen olvassák vagy megértsék. A segítői munka számomra nem a gyors fogyaszthatóságról szól, hanem arról, hogy az emberi működés komplexitását a maga rétegzettségében tegyem átláthatóvá és megtapasztalhatóvá, hogy ezen a rendszeren belül meg lehessen ragadni a változtatás lehetőségét. A mentálhigiénés szakember edukációs feladata éppen ez: az egészséges elme – vagyis a test és az elme egységének – megerősítése, az egészséges kapcsolatok kialakításának támogatása, valamint a jól-lét előmozdítása a társadalmi rendszer dimenziójában. Mindez gyakorlatorientált folyamat, amelyben a pszichológia – az én esetemben neuropszichológiai szemléletű – elméletei és módszerei alkalmazva, a mindennapi tapasztalatba ágyazódva nyerhetnek értelmet. A komplexitás megértéséhez és ábrázolásához rendszerben kell gondolkodnunk, az összefüggéseket kell láthatóvá tennünk, mert csak a kapcsolatok dinamikájában érthető meg, mi az, ami valójában változtatható.
Abban sem hiszek, hogy az online jelenlétünket az algoritmusok kiszolgálására kellene építenünk. Az algoritmikus optimalizálás logikája – a kattinthatóság, a gyors érthetőség és az azonnali figyelemnyerés – hosszú távon a figyelmünk, az időnk és a hitelességünk fokozatos kizsákmányolásához vezet. Többnyire azt kommunikálom, amit éppen szenvedéllyel kutatok, mert hiszek az élethosszig tartó tanulásban, és önmagam is a kutatásaim írása során képződöm tovább. Többnyire sétálva írok – pontosabban diktálok –, ami még azokból az időkből maradt meg, amikor háromórás előadásokat tartottam, és élőben elemeztem a témákat. Ez a módszer egyrészt a szemem egészségét védi, másrészt lehetővé teszi, hogy megőrizzem a gondolatok épülésének organikus folyamatát: ahogy az összefüggések bennem érnek - néha hónapokon át -, úgy formálódik a szöveg is. Így marad meg bennem a spontaneitás és a hitelesség, amik nélkül a segítői munka, akárcsak az írás, számomra értelmét veszítené.
Ugyanígy nem hiszek abban sem, hogy egy segítőnek érzelmileg túlfűtött tartalmakat kellene létrehoznia a közösségi felületeken azért, hogy „kapcsolódjon” vagy látható maradjon. Az efféle kommunikáció gyakran nem a valódi érzésekről, hanem a figyelem fenntartásáról szól, és hosszú távon elmoshatja a határt a hiteles jelenlét és az érzelmi manipuláció között. Ez ráadásul kultúrafüggő jelenség: míg az angolszász szakmai közegben inkább a tudományosan megalapozott tartalmak dominálnak, addig más kontextusokban az érzelmi kifejezés túlhangsúlyozása válhat normává. Az érzelmek azonban megérdemlik azt a dedikált, biztonságos teret, ahol tisztán visszatükröződhetnek a kapcsolódás megtartó közegében.
Mindez különösen lényegessé válik egy olyan korszakban, amikor a pszichológiai nyelv fokozatosan beépült a mindennapi kommunikációba, és a hétköznapi önreflexiót gyakran felváltotta a fogalmi önmeghatározás. A pszichologizálás - vagyis az a tendencia, amikor az emberi tapasztalat komplexitását leegyszerűsítő kategóriákba és címkékbe sűrítjük - azt a hamis biztonságot kelti, hogy ha elméletben megértünk valamit, azzal már dolgoztunk is rajta. Valójában azonban ez a megértés gyakran eltávolít a tényleges érzelmi élménytől, és megakadályozza, hogy végigmenjünk a feldolgozás folyamatán. Ilyenkor a tapasztalat élő alakulása statikussá válik: a fogalom megelőzi a megfigyelést, és a jelentés elszakad az élménytől. A nyelv így nem a tudatosítás, hanem a valóság leegyszerűsítésének eszközévé válik.
Pedig az ember nem írható le egyetlen konstrukcióval. Mintázataink, tapasztalataink és a környezeti hatások összefonódása egy élő, folyamatosan alakuló rendszerben szerveződik. Bennünk minden mozgásban van: a gondolat, az érzelem és a viselkedés, amik kölcsönhatásban formálják tapasztalatainkat és kapcsolatainkat. Sokszínűek vagyunk, és éppen ez a sokszínűség hordozza magában a lehetőséget, hogy önmagunkból és közösségeinkből is a “jobbat” hozzuk elő. Hogy fejlődjünk, kapcsolódjunk és tudatosabban éljünk azzal a komplexitással, ami mindannyiunkban jelen van.
Nem egyszerűsíthetjük le magunkat a biztonság illúziója vagy a vélt igazságaink védelme érdekében. A leegyszerűsítés átmeneti stabilitást ad, de hosszútávon a fejlődés gátjává válhat. Az emberi működés komplex, több szinten – neurobiológiai, pszichológiai, kapcsolati és társadalmi dimenzióban – szerveződő rendszer, amelyben a változás is csak integrált módon érthető meg.
Szerencsések vagyunk, mert a tudomány fejlődésével egyre több megbízható fogódzónk van e komplexitás megértéséhez. Ez a tudás új perspektívákat nyit mind a klinikai, mind a nem klinikai – mentálhigiénés, önismereti és közösségi – terekben, ahol a cél már nem a kategorizálás, hanem a dinamikus integráció támogatása: annak tanulása, hogyan kezelhetjük tudatosabban emberi működésünket egyénileg és közösségileg is.
Ebben a tanulási folyamatban szeretnélek támogatni írásaimmal, hogy tehess azért, hogy jobban érezd magad, jobb kapcsolatokat és életet építhess, tudatosan. Valamint abban is, és ezt most fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy tudatosabban reagálj világunkban zajló dinamikus változásra.
