27/12/2025
AGRESSZÍV A GYEREK!
Sok oka van a gyermeki agressziónak, mindenféle frusztrációk, fájdalmak, szorongások lehetnek mögötte. Az alábbiakban a fókuszt a szülő elkerülő vagy helytelenítő reakciójára helyezem, erről lesz szó. Általános, mindennapi helyzeteket, és nem súlyos nehézségekkel küzdő gyerekek nevelési problémáit járom körül.
Agresszión azt a velünk született, a Földi létben minden élőlény túléléséhez nélkülözhetetlen erőt értem, ami sok millió év alatt került a génjeinkbe, és ami a nyers erőszaktól a bölcs erőig ezerszínű árnyalatban mutatkozik meg. Ez az erő az egyik pillére annak, hogy autonóm individuumok lehetünk, választásaink lehetnek, és akár áldozatot is hozhatunk (altruizmus). Az erős egó belépő a transzcendens fejlődéshez is, csak ezt lehet elengedni, különben menekülés lesz a spirituális út. Enélkül az erő nélkül valódi szeretet sincs, csak áldozatiság, vagy összeolvadás.
Sok családban (a középosztály és az értelmiség különösen érintett) szörnyülködünk, és áldozatai leszünk a gyermek akaratos dühének, vagy indulatosan letörjük azt. Mindkét eset arra figyelmeztethet minket, hogy mi magunk sem vagyunk jóban az agressziónkkal. Ennek több oka is lehet: autokrata/nárcisztikus/bántalmazó vagy szimbiotikus szüleink voltak, esetleg a családban transzgenerációs (családi, társadalmi, történelmi) traumák örökítik a félelmet az agressziótól, ebből következően gyakran áldozati szülői mintáink vannak. Ha a családi rendszerben az agresszió tiltott, vagy szégyen tapad hozzá, akkor valakinek fel kell vállalnia, képviselnie kell azt. Ez lesz a gyerek. Azért teszi ezt, mert ösztönösen tudja, hogy enélkül nincs élet: nincs erő, nincs akarat, nincs önvédelem. Van viszont szorongás, depresszió (önmagunk ellen fordított agresszó), szégyen, bűntudat és az önbántalmazás egyéb formái (önmagunk leértékelésétől, háttérbe helyezésétől az önsebzésig, akár önmagunk elpusztításáig).
A gyermek és dühének története már csecsemő korban elkezdődik. A szoptatásnál, amikor megharapja az anyja mellét, és fájdalmat okoz. Amikor olyan hullámokban önti el a dühe különböző kudarcok miatt, hogy nem tudja magát megnyugtatni. Amikor 2-3 évesen ismerkedik a nemet mondással, próbálgatja egóját és a hatalmát, egészen a kamaszkori nagy lázadásokig, a leválásig. Mivel az elsődleges cél a túlélés, a gyermek folyamatosan monitorozza a szülőket, és megpróbál megfelelni az elvárásoknak. Ezek gyakran nem kimondott elvárások, legtöbbször a szülő nem is tud róluk, de a kisbaba mindent érzékel, gyakorlatilag összekapcsolódik a szülő tudattalanjával, és abból olvassa ki, milyen is lehet ő. Mit bír el az anya? Miben kell tehermentesíteni? Milyenek a körülmények, mi fér bele? Ha nagyok a családi terhek, ha a szülő érzelmileg instabil, ha fájdalmas történelmi tapasztalatokat hordoz a család, a gyermek elnyomja azokat az érzelmeit, amiket nem tudnak tartalmazni a szülők.
Aztán jönnek idők, amikor több a lehetőség, nagyobb a jólét, megengedőbb a kulturális keret, felvilágosult nevelési elvek lesznek divatosak. És a gyerek meg meri mutatni a haragját. A szülő azonban nem ebben nőtt fel, nem tud reagálni. Nem érti, hogy a demokratikus, kooperatív hozzáállása miért nem múködik. Miért lesz zsarnok a gyerek? Miért alakul ki dominancia harc? Sokáig próbálja kedvesen, aztán eldurran az agya, és leüvölti. A gyerek sír, a szülőnek bűntudata van. A legrosszabb, ha arra gondol, hogy fél tőle az, akit a legjobban szeret. Mindenféle praktikákkal próbálkozik: eltereli a figyelmét, lekenyerezi, hosszú, életkornak nem megfelelő komplikált magyarázatokba bocsátkozik, moralizálni kezd. Megpróbálja megúszni, hogy autoritásként kelljen fellépnie, mert nincs pozitív belső képe a tekintélyről, hierarchiáról, az autoritásról. Arról, amire a gyereknek valójában sokáig szüksége van. Racionalitásra apellál, hátha nem kell konfrontálódnia. Aztán az egész ráhúzódik a párkapcsolatra. Lesz a jó meg a rossz zsaru. Az apák nyelik a haragjukat, mert a feleségüket a saját bántalmazó apjukra emlékeztetik, és elfogadhatatlannak tartják az ilyen viselkedést. Ha az apát kasztrálják, akkor a gyerek ül az asztalfőre. De lehet fordítva is, és az anya lesz a határtartó, akinek az apa kényeztetéssel folyamatosan aláássa a tekintélyét és érvényteleníti a nevelési elveket.
A gyereknek viszont tudnia kell, mi a valóság. Ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Ezért provokál, ezért indít dominancia harcot. Egy erős szülőt akar látni, mert anélkül szorongania kell. Azt akarja, hogy legyőzzék (anélkül, hogy megsemmisítenék és megaláznák), hogy segítsenek neki kívülről határokat adni, mert ehhez még kicsi. Hogy úgy adjanak keretet a viselkedésének, hogy közben elfogadják az érzéseit. Hogy kibírják, amikor sír, csalódott, dühös. És mivel nem vagyunk guruk, ilyenkor teljesen természetes, hogy sokszor mi szülők is mérgesek leszünk. A gyerek szeretné megtapasztalni a szülő haragját, mert akkor az övé is legális lehet. Nem rossz neki, ha időnként tart a szülőtől. Nem dumát akar, hanem tetteket. Le akarja hozni a szülőt a fejéből. Nem tud mit kezdeni ezzel a szélsőségesen intellektualizált kultúrával, ahol nem láthatja az apja erejét, mert az csak egy monitort bámul egész nap. A paraszti kultúrában (anélkül, hogy idealizálnánk), nem nagyon kellett egy apának a gyerek felé mutogatni az erejét. A gyerek látta, amikor lekaszálta a rétet, vagy rendet tett a több száz kilós állatok közt.
A szülő saját gyermekkori félelmeit vetíti a gyerekre, ezért minden érzelmi terheléstől meg akarja óvni. Sokan azt gondolják, hogy egy életre traumatizálták a gyermeküket, mert üvöltöztek vele, vagy ne adj’ isten, megütötték. Bántalmazó szülőként tekintenek magukra emiatt, félnek a környezetük ítéleteitől. A társadalmi közbeszéd sem könnyít ezen azzal, hogy vagy szélsőséges ítéleteket fogalmaz meg a szülői agresszióval kapcsolatban, és mindent bántalmazásnak hív, vagy az e mentén ellenáramlatként létrejövő, vagy akár a szokásos hatalmi beállítódáson alapuló, régi nevelési elveket támogató szlogenekre hivatkozva bagatelizálja a bántalmazást.
A trauma nem magából a túlterhelő eseményból fakad, hanem a feldolgozás, a róla való beszéd, és a feloldás hiányából. Az üvöltésből vagy a pofonból attól még nem lesz bántalmazás, hogy elkövették. Fontos a módja és a rendszeressége, a szülő utólagos reflexiója és hozzáállása, a tett motivációja. De ennél is fontosabb, hogy mi követi a bántást. Úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, vagy kimondjuk, és életkornak megfelelő szinten megbeszéljük? A gyereket okoljuk, vagy vállaljuk a felelősséget saját érzelmi túlterheltségünkért? Kibékülünk, helyreállítjuk a szeretet kapcsolatot, vagy hidegen visszavonulunk, akár napokra, tovább fokozva a szenvedést? Bűntudattal marcangoljuk magunkat, vagy elfogadjuk, hogy most így tudtuk megoldani? A gyerek önmagában nem sérül a szülői agressziótól (ha az nem durva és rendszeres), akkor, ha alapvetően szeretetteli, elfogadó és támogató a kapcsolata a szülővel, és a konfliktusoknak feloldása van. Nyilván valóan a bántalmazó kapcsolat kizárja ezt. Ott egy konvencionális hiedelem mondatja a szülővel, hogy szereti a gyerekét. Azonban a stabil, szeretetteli kapcsolatokban a gyereknek szüksége van konfliktusokra, ütközésekre, és azt is meg kell tanulja, hogy ez nem a világ vége, hogy a kapcsolat kibírja azt, hogy két ember között megmutatkozhat a harag és az felvállalható. Később sok párkapcsolat szenvedi meg ennek hiányát: a felek nyelnek és lassan eltávolodnak (indirekt harag kifejezés), ahelyett, hogy a konfliktusokkal és azok feloldásával mélyítenék a viszonyt, hiszen ez kell ahhoz, hogy valóban önmagunk lehessünk és a párunk ezt a valódi lényünket ismerje meg és fogadja el. Mert így vagyunk teljesek: az agressziónkkal. Nem az a cél, hogy a sarokba száműzzük a mérges kisfiút, vagy kislányt, akik egykor voltunk, hanem hogy integráljuk őt.
Az agresszió integrálásának útja hosszú és tekervényes, nem elég a belátás. Gyakorolnunk kell kiengedni először egyedül, pl. egy erdőben, ahol kiabálhatunk, csapkodhatunk, akár otthon, a kanapén, amikor jól beleboxolunk a párnákba. Az segít, ha közben megnevezzük azt, akire haragszunk. Minél korábbi ez a személy az életünkből, annál erősebb a hatás. Természetesen a szülők sem maradhatnak ki, bármennyire szeretjük is őket. Itt az agressziógátlás feloldásához sokszor terápiás segítség kell. Fontos, hogy nem valódi kapcsolatainkra engedjük ki ezt az erőteljes agressziót, hanem tárgyakra. A terápiás helyzet annyival ad többet, hogy ott lesz egy tanúnk, aki megnézi és elfogadja a haragunkat, validálja azt. A terapeuta segítsége gyakran ahhoz is kell, hogy egyáltalán meglássuk a velünk történtekben azt, ami bántó és fájdalmas volt, de nem haragudhattunk. Még többet adhat egy (önismereti) csoport, ahol végleg megszabadulhatunk a szégyentől. Meg kell tapasztaljuk, hogy azért, mert haragszunk valakire, még szerethetjük őt. Nem közvetlenül az indulat pillanataiban persze (mert a kettő általában kizárja egymást) de azt követően újra tudunk szeretni. A szüleinket sem vesztjük el, ha azt a részüket, amelyik bántott minket, el tudjuk utasítani.
Meg kell tanítsuk a testünket és az idegrendszerünket az indulat átélésére, áteresztésére. Meg kell ismerjük utána a megnyugvás, az önmegnyugtatás módját. Meg kell tapasztaljuk, hogy régi félelmünk, hogy haragunk kieresztése kontrollálatlan örjöngésbe és végletes pusztításba torkollik, nem valós alapokon nyugszik. El kell fogadjuk azt a kényelmetlen tényt, hogy nem lehet megúszni a csúnyáját, és nem lehet áldozatból az erősbe ugrani, nem lehetünk nyugodt harcművészek anélkül, hogy az agresszió népszerűtlen arcát el ne fogadnánk. Addig nem lesz sárkányunk (aki nem csak megvéd minket, hanem akkor és annyira bújik elő a vállaink mögül, amennyire mi akarjuk), amíg nem tudunk egy megalázó helyzetben nagyot kiabálni in public, anélkül, hogy elsüllyednénk a szégyentől, vagy utána bocsánatot ne tudnánk kérni, ha az ott jogosan elvárható. A higgadt határvédést (asszertivitás) általában ezeken az alapokon lehet felépíteni.
Külön téma a szimbiózis. Itt az egyszerűsített képlet: szeparációs szorongás = agressziógátlás. Vagyis ha határtvédünk, képviseljük magunkat, konfrontálódunk, akkor elvesztjük a fontos ember szeretetét. Ezért elkényeztetjük a gyereket, hagyjuk, hogy bántson minket, és ehhez mindenféle ideológiákat keresünk. És valóban, akár a bántalmazónk, akár a legjobb barátunk lesz, nem tud leválni rólunk, és a párkapcsolatai is e mentén alakulnak. Nem tehetünk róla, mi is így nőttünk fel. A terápiás munka felfedi, hogy a szülő ilyenkor saját megnyugtatására használja a gyereket azzal, hogy túlzott érzelmi (és gyakran fizikai) közelségben tartja, megakadályozza a személyiségfejlődést és a leválást. Mindez súlyos agresszió, akkor is, ha nem nyílt. Ennek tudatosítása mentén felébreszthető a harag, ami ahhoz is kell, hogy testben és lélekben is átélhessük, hogy felnőttünk és erősek vagyunk, megoldjuk a helyzeteket egyedül is, ellentétben azzal, amit a szülő sugallt nekünk, hogy vele maradjunk. Persze nem az egyedüllét a cél, de addig nem tudunk egyenrangúan kapcsolódni, míg ez a hitünk meg nem erősödik. És akkor bátran meg tudjuk húzni a határainkat a gyerekeink felé is, és még arra is megtaníthatjuk őket, hogy nem kell félni az egyedülmaradástól, és nem kell magunkat napra nap elárulni, mert úgy is lehetünk önmagunk, ha közben együtt élünk valakivel, aki fontos nekünk.
