05/11/2025
„Talán megjavíthatatlan vagyok” – ezzel a mondattal indította a találkozásunkat József, az a hatvan körüli férfi, aki, mint egy fáradt vándor, egy hosszú, küzdelmes út után megérkezett a konzultációra.
Évek óta pániktünetek gyötrik, szorong a magasban, tériszonya van, élettere egyre inkább beszűkült. Úgy éreztem, számára ez a találkozás nemcsak egy újabb próbálkozás, hanem talán egy utolsó szalmaszál lehet, amibe végre belekapaszkodhat.
Lassan nyílt meg, de ahogy beszélni kezdett, kibontakozott előttem egy szorongó, állandó készültségben és feszültségben élő kisgyermeknek a sorsa. Édesapja orvos volt, egy olyan tekintélyszemély, akihez soha nem tudott közel kerülni, aki éjjel-nappal dolgozott, aki nem adott visszajelzéseket, és akinek – József szerint – nagy elvárásai voltak a gyerekeivel szemben. Édesanyja túlóvó, túlaggódó volt, s ezért ezt József úgy élte meg, hogy ezzel az attitűddel anyja korlátozta őt, megfosztotta a személyes szabadságától. Nem engedte, hogy abba a középiskolába menjen, ahová szeretett volna, és azt sem, hogy egyesületben focizhasson. Őt magát soha nem kérdezték meg, mit szeretne valójában. József nem lázadt, nem ellenkezett, inkább alkalmazkodott, szót fogadott. Mert félt.
Felnőttként ma is engedelmes „jófiúként” él: a rábízott feladatokat maximálisan elvégzi, igazodik akkor is, amikor már a lelke nem szeretné, vagy nem bírja. Saját vágyait háttérbe szorítja, nem tanulta meg képviselni magát és kiállni önmagáért. Belül azonban lázad –a teste jelzi, hogy valami nincs ott legbelül a lelke mélyén elrendezve benne.
Az UT-konzultációban képzeletben újra találkozott a szüleivel. Nagyon félt, többszöri bátorításra, de végre kimondta nekik, amit soha nem mert: hogy hiányzott neki az apai szeretet, a törődés, az elismerés. Anyját soha nem akarta bántani, de végre megfogalmazta, hogy gyermekként sokszor félelmet, dühöt és korlátozottságot élt át vele kapcsolatban. Nehéz volt még most is őszinte kritikát megfogalmaznia a szüleivel szemben, akik szerinte még mindig onnan fentről irányítják és vigyáznak rá.
Ezután „találkozott” gyermeki énjével is, azzal a kisfiúval, aki sosem mondhatta ki, mit szeretne, aki nem dönthetett önállóan, nem szárnyalhatott, csak hallgatott és megfelelni próbált, aki félt, ha ellenáll, elveszíti egy életre szülei szeretetét.
A párna, mely a kiskamasz Józsefet szimbolizálta, először nagyon távol volt tőle. Szép lassan barátkoztak meg egymással, majd kigurult az első könnycsepp József szeme sarkából. Megérintődött. Hosszú csend következett. Majd magához ölelte egykori önmagát. Elmondta neki, hogy sajnálja, hogy eddig nem vette észre, nem figyelt rá, s nem érezte meg a valós igényeit, szükségleteit. Megígérte a belső gyermekének, hogy nem fogja soha többé magára hagyni és nem fogja cserbenhagyni.
József ráébredt, hogy szorongása abból fakad, hogy még mindig a régi minták irányítják. Még mindig a tanult és ismert minták, amik nem szolgálják már a felnőtt életét. És akkor ott, megérkezett abba a pillanatba, amikor először bízni kezdett abban, hogy szabad lehet. Hogy erről ő dönthet. Hisz joga van jól lenni. Mert már “nagyfiú. És a szülei is annak örülnének, ha végre szabadon élné az életét. Ha hegyet mászna, világot látna és kiszabadulhatna végre a saját maga korlátozta börtönből.
Egy hét múlva üzenetet kaptam tőle:
A hegyekkel még nem próbálkozom, de a dombokkal már jóban vagyok.”
Szeretettel,
Ibus
