15/10/2025
Ma van a Perinatális gyász világnapja. 🤍
Szeret***el osztom meg az alábbi gyógyító mesét 🖤
Lélekgyógyító felnőttmese egy babavesztés traumájáról és a feldolgozás, felépülés mesei útjáról.
🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛🌱 💛
A TÜNDÉREK NÉHA LOPNAK ...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal asszony, aki messzi vidéken, egy kerek erdő szélén lakott szerető párjával egy takaros kis házban. Fiatal lány kora óta szövéssel foglalkozott, szebbnél szebb kendőket készített, messzi földről is jártak hozzá az asszonyok főkötőt, vállkendőt vásárolni. Minden darabja más és más volt, a kendők szövése közben színes történeteket is szőtt magában tele jókívánsággal, de soha egyetlen kendője sem lett annyira szép, mint amit legelőször készített, és amit nem is adott oda senkinek. A csodakendőt a leendő gyermekének tartogatta, a kislánynak, akire mindig is vágyott, őt díszítse, őt melegítse, ha majd eladó sorba kerül.
Sokáig nem született gyermeke, de minden éjjel, mielőtt álomba szenderült, hittel, sóvárgással azért imádkozott, hogy mihamarabb kopogtasson az ő kis tündére, töltse meg kacagásával, csengő hangocskájával csendes hajlékukat.
Aztán egy téli éjjelen, mikor a fák már elfelejtették lomb-díszük tarkaságát, amikor a nyirkos zúzmarában hideglelősen maradni hívtak a kályhák melegei; álmot látott:
Az ágyuk mellett, aranyló nyári fényben megjelent egy gyönyörűséges gyermekarcú tündér. A kezében ezerszínű vadvirágcsokrot tartott, csillogó gyémántszemével az asszony tekintetét kereste és ragyogó mosolya mintha azt üzente volna: itt vagyok.
Az asszony szívében szeret***el ébredt, a hasára t***e a kezét és a zsigereiben is megszólalt a bizonyosság. Áldott állapotban volt. Lassan átengedte magát a régen várt boldogságnak, és az álom aranyló fényével melengette magát a hosszú téli estéken. Gyakran elővette a régi csodakendőt, a hasára terít***e, és egy ősi dallamot dúdolgatott, miközben a kályhában szelíden ropogtak a fahasábok, elnyomva a hideg téli szél süvítésének hangját az ablak alatt.
Így telt el a karácsony és az újév is; boldog várakozásban. Aztán egyszer csak jött egy januári éj, ami tán még sötétebb és nyirkosabb volt, a fák csontváz kezükkel hajladoztak az ablak előtt, kósza árnyakként integettek, tán vihar is kerekedett és a jég kérlelhetetlenül verte az ablakokat. Ezen az éjen az asszony megint álmot látott:
A gyermekarcú tündért pillantotta meg megint az ágyuk mellett, de most furcsa félhomály volt és pont olyan hideg, mint a valóságban odakint. A tündér most is az asszony tekintetét kereste, de most nem mosolygott. A kezében a nő csodakendőjét tartotta, batyut formált belőle, a batyu tömve volt, mint egy nehéz csomag lógott a kezében.
- Most mennem kell. - szólalt meg súlyos egyszerűséggel. Még tán egy percig szótlanul nézték egymást, miközben az asszony szívében dübörögtek a kétségbeesett miértek, de mintha megnémult volna, mégsem jött ki hang a torkán. Szemével és minden energiájával csak itta magába a tündérien tökéletes gyermekarc minden vonását, hogy soha ne feledhesse el. Aztán a tündér lassan megfordult, távolodni kezdett és eltűnt a semmiben. Volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan, fájó nyugalom ebben.
Az asszony mégis levegőért kapkodva és összetörten ébredt. Értetlenül simított végig a hasán, ahol kimondhatatlan űrt érzett és valami olyan belső beszédes némaságot, amihez semmi sem volt fogható. Ahogy felkelt, rögtön a csodakendőt kereste, de az nem volt sehol. Felkutatta érte az egész házat, pincétől padlásig szaladt, aztán mikor minden ereje elszállt, lerogyott egy székre és átadta magát a testéből zuhatagként kiszakadó vöröslő fájdalomnak. Az áldott állapotból áldatlan üresség lett, a vadvirágos nyár ígéretéből jeges valóság. A tündér nem volt többé, az eltűnt kendő alatt a nem növögetett már semmi, a boldog jövő vágyképe helyén csak a fájdalom virágzott, mint a jég fura rejtjelei az ablak üvegén.
Az asszony innentől mindennél jobban vágyta az álmot és mindennél jobban rettegett is elaludni. Éberen hánykolódott éj-éj után, szemösszeszorítva hívta egyre az álmok ködét, hogy újra találkozhassanak. Szerető párja hiába nyugtatta, becézte, simogatta, semmi sem segített.
Ki tudja, hány nap telt el így, aztán egy éjen a sok sírástól, vagy tán a végtelen fáradtságtól végre mégis álomba szenderült.
Az álma mélyén egy sötét barlangban találta magát, fogalma sem volt róla, hogy hogyan került oda. Sem bejáratot, sem kijáratot nem érzékelt, mintha örökre rázárult volna a világ, mintha megvakult volna, kezével csak a nyirkos és élettelen falakat tapogatta mindenütt. Teljes elveszettséget élt meg és kétségbeesést. Bár újra és újra falakba ütközött és a sötétben lehet, hogy csak önmaga körül keringett, nem adta fel, hogy megtalálja a gyermekét, a tündért az ő batyujával és angyalarcával, az éteri tökéletest, akit - úgy tűnt-, egyszer neki szánt az ég. De a kietlen mélységben nem volt semmi, csak néhol némi vörös fény pislákolt és mintha távolról a tenger hullámzása hallatszott volna, de leginkább a halált lehetett érezni a maga kérlelhetetlen igazságával.
Zihálva, levegőért kapkodva ébredt. A következő napjaiban a nyirkos barlang magányának emléke is kísérte, keveset szólt, hiába vigasztalták és legszívesebben mindenkitől elzárta volna magát. Néha felsejlett benne a tenger morajlásának hangja, amit a föld mélyén hallani vélt, tán az adott némi reményt, hogy egy következő éjen megint érdemes legyen alámerülni az álom ködében:
Megint a barlang mélyén találta magát, ugyanolyan kietlen nyirkos és sötét világban, mint annak előtte, de most össze tudta szedni maradék erejét, nem hagyta, hogy érzékelését eltorzítsa a rettegés. Erősen figyelt a morajlásra, kutatni kezdte a hang forrását. Ahogy haladt előre, a barlang járatai egyre szűkültek, már csak lehajolva tudott előre jutni, aztán már csak kúszva. A kemény falak horzsolták a bőrét, az ereje is fogytán volt már, mire meglelte a pici, szűk kijáratot, ahol épp csak átpréselni tudta magát.
A barlangon túl valóban ott volt a tenger; végtelenül, hullámzón. A tágassága és mélysége egyszerre volt félelmetes és egyszerre felszabadító. Érezte a hívást, hogy belevesse magát, kívánta a sós, hűvös vizet, vágyta, hogy megtisztítsa bepiszkolódott, felsebzett testét és átmossa meggyötört lelkét. A parton talált egy uszadékfát, belekapaszkodott, elrugaszkodott, aztán hagyta, hogy a hullámok sodorják bármerre és bárhová. Hosszan sodródott. Hol hánykolódott, hol ringatózott a habokban. Ki tudja, meddig tartott, amíg csak a tengert érzékelte maga körül, mintha megállt volna az idő. Aztán egy pillanatra talán egy sziget jelent meg a látóterében, homályosan, épp csak rajzolódtak a körvonalai. A távolból csilingelő hangokat hozott a víz, mintha kacagásokra eszmélt volna.
Izgatottan ébredt, de most kipihentebbnek érezte magát, végre jólesett átölelni a párját és a férfi vállába rejteni a szeméből feltört sós ízű könnyeket. A következő napokban képzeletével egyre csak rajzolta a kis sziget körvonalait. Fantáziájával színeket adott az álombéli látomásnak, pont úgy, ahogy régi legjobb napjain a kendőit szövögette.
Aztán, ahogy odakint enyhülőbe fordult a tél, amikor a teliholdat már nem rejtették el a vastag felhők az égen, megint álmot látott:
Álmában az uszadékfába kapaszkodva a hullámok egyre közelebb és közelebb sodorták a szigethez. Ahogy közeledett, egyre több szín jelent meg a parton, soha nem látott, mindennél élénkebb, földöntúli színvarázslatok. A korábban hallott csilingelő, nevető hangok is egyre valóságosabbak lettek. A partra kormányozta hát magát.
Ahogy partot ért, egy a vadvirág-ruhába öltözött angyali hölgy sietett a fogadására.
- Tudom, miért jöttél - suttogta az asszony fülébe, átkarolta és ettől mintha egy varázslat ragadta volna el, forogni kezdett minden körülötte, a csodás színek, a vidám hangok, az életre kelt formák. A tenger eltűnt és a következő pillanatban a sziget már a felhőkön úszott.
Amint megállt a forgás, az asszony egy hatalmas kaput pillantott meg. A kapu a semmiben állt, tárva nyitva volt és az oldalánál sem volt kerítés. A kapu tetejéről kendőkből készült színes batyuk lógtak lefelé; mint érett gyümölcsök szelíden himbálóztak a könnyű langyos szellőben, és szinte alig észrevehetően finom aranypor hullt belőlük. Az asszony a sok kendőbatyu között megrendüléssel ismerte fel a saját csodakendőjét.
Pár pillanattal később, mielőtt kérdezhetett volna, hirtelen rengeteg gyermekarcú tündér tűnt fel a semmiből.
- Születni sietnek, a földi életre, a valóságra ...- szólt a vadvirágos angyal.
A kis lények viháncolva szaladtak a kapu felé, egymást kicselezve igyekeztek mihamarabb átjutni rajta és tovafutni. Néhányan közülük nem bírták kivárni a sorukat és a kaput megkerülve próbáltak a többiek elé kerülni. Huncutok, játékosak és könnyedek voltak, tán még felhőtlenebbek, mint a többiek. Az asszony csodálkozva pillantott az angyalra.
- Vannak kis küldötteim, akik minden figyelmem mellett sem a kendőkapun át jutnak le a világba. - válaszolt a fel nem tett kérdésre az angyali hölgy.
- Nekik vissza kell jönniük, mert nem hullott rájuk a kendőkből az élet valóságának szeretetből és fájdalomból ülepedett aranypora. Így nincs, ami védené őket, így nem bírnának el a földi lét terheivel.
- Miért nem építesz kerítést a kapu mellé? - kérdezte az asszony, mikor kezdte megérteni, miért mutatja mindezt neki a vadvirágos angyal.
- Mert a mi csintalan és könnyed tündéreinknek is van feladata. Pont ők töltik meg örömmel és szomorúsággal, boldogsággal és a fájdalom könnyeivel az asszonyok kendőit a földön. Mikor visszatérnek, ők hozzák magukkal a batyukat, amiket felkötünk az életre nyíló kapunkra, hogy a szellőben kibomolva aranyport, az élet valóságának erejét hullassák az épp indulni készülőkre. A tündérek is lopnak néha - mosolygott szeret***el az asszonyra a vadvirágos angyal.
- Akkor az én tündérem ezért hozta el a kendőmet ...Találkozhatok vele? Az én kis tündéremmel? - kérdezte eleredő könnyei közül az asszony.
- Nálunk minden és mindenki alakul, átalakul minden pillanatban. A találkozásotok és elválásotok erejéből az aranypor a kendődön keresztül aláhullva védi a most indulókat, a te tündéred és te magad is ott vagytok mindegyikükben; a szapora lépteikben, a csodás arcaikban, gyémánt szemeikben, csilingelő hangocskáikban és az élni akarásukban.
Az angyal szavai után az asszony hosszú perceken át csak figyelte a gyermekarcú tündérek vidám tolongását a varázskapuban. Szemével és minden energiájával csak itta magába a tündérien tökéletes gyermekarcok minden vonását, hogy soha ne feledhesse el ezt a képet. És tán ettől, vagy csak úgy magától, valami megmagyarázhatatlan nyugalom kezdett formálódni benne, és már azt is érzékelni tudta, amint a szellőben himbálózó kendőkből áldásként rá is bőven hull az aranypor.
Azon a reggelen lassan ébredt, maradni hívta még az álom, ernyedten újra és újra visszabóbiskolt. De lassan teret nyert benne az ébrenlét földi valósága. Kiszínesedtek a tárgyak is körülötte. A sok szép fonal, ami a műhelyében várakozott, újra szőni hívta. Lassan munkához látott. Keze nyomán szebbnél szebb kendők formálódtak, és kis idő után, ahogy a tavasz is megérkezett, maga is meglepődött, de az ablakuk alatt kinyíltak az ezerszínű vadvirágok.
Szerző:
Antall Gabriella
életvezetési tanácsadó, kineziológus,
sajátmese-író és meseszövő,
❗️ A mese és az illusztráció, logo részben vagy teljes egészében csak a szerző engedélyével és a CsillagKuckó - termékenységtámogató mentálhigiéné - új oldal, folytatás forrás megjelölésével használható, továbbvihető.
További témaspecifikus felnőttmeséink a mese-gyűjtőposztunkban:
https://www.facebook.com/share/p/15VLCDyNrS/
