07/12/2025
Az első Életem közepe eventen, a beszélgetés végén volt lehetőség kérdéseket is feltenni, nekem pedig megválaszolni.
És hát én ezekben nagyon béna vagyok.
Nem elég, hogy mire befejezem a választ, rég nem tudom, mi volt a kérdés, de az is nehéz, hogy sokszor a kérdések túl konkrétak, a kontextust viszont nem ismerem. Lózungokat és közhelyeket nem szívesen mondok, meg aztán miért is lenne igazam, szóval próbálok tágan, inkább csak kereteket adva válaszolni.
És mivel szorongtam, izgultam, ezért megkérdeztem a végén, hogy válaszoltam-e.
„25%-ban” – mondta a kérdező.
No, és ettől aztán kapott egy gyomrost a nárcizmusom.
De aztán – biztos azért is, hogy helyre rakjam az önérzetemet – rájöttem, hogy igazából a 25% nemhogy rendben van, de kívánatos is.
A konkrét, pszichológiai helyzetet úgysem tudom megoldani, pláne nem közönség előtt és pláne nem néhány percben. Amit viszont megtehetek, hogy annak, amit kérdeznek, szakmai kontextust adok.
És valami ilyesmi történik a terápiás térben is.
Ott sem oldom meg a kliens problémáit, ott sem mondom meg, hogy mit kell tenni, ott sem veszem el a másiktól a saját megoldásának lehetőségét. Nem mondom meg, hogy mi a helyes, mi a tuti.
Mert nem tudom, mert nem vagyok ő.
Nem feladatom megoldani a helyzetet. A feladatom, hogy mindent megtegyek azért, hogy a kliens megtalálja a saját megoldását. Ehhez pedig gondolatot ébresztek, perspektívát adok, elfogadok, érzéseket érvényesítek. És persze kérdezek, figyelek, reflektálok.
Munkaköri kötelezettségem, hogy 100%-ot produkáljak a terápiás térben, a klienst pedig szintén 100% körüli értékre viszi a szenvedésnyomása, a 25-75%-os arány nem az elhivatottságról és nem is a képességekről szól.
Hanem arról, hogy a pszichológus a megoldáshoz vezető utat csak megmutatja a kliensnek, de végigmenni rajta csak a kliens tud.
Ez a 25-75%.*
