15/03/2026
Hiedelmek között élünk
(Hosszabb szöveg, okkal.)
A változás folyamata inkább emlékeztet egy hullámvasútra: emelkedések, visszaesések, csendes szakaszok és hirtelen fordulatok váltják egymást. A folyamat dinamikus. Ami negatívnak tűnik benne, ugyanúgy jelzés, mint ami pozitív. Állapotokat mutat. Visszajelzéseket ad arról, hol tartunk.
Ami azonban igazán meghatározza, hogy végig tudunk-e menni a transzformatív úton, az a változáshoz való viszonyunk. Azok a hiedelmek, amelyekből a világot és a saját történetünket értelmezzük. Ami szélsőséges, az mágikus. A veszélye nemcsak az, hogy újabb sebeket hoz létre, hanem az is, hogy a megélt katarzisok ellenére benne tart a rosszban.
Van, aki teljesen kívülre helyezi a változás forrását. Úgy gondolja, majd valaki vagy valami más oldja meg: egy orvos, egy módszer vagy csoport, egy tanító, az Univerzum vagy Isten. De a másik véglet sem működik. Amikor valaki azt hiszi, hogy minden kizárólag rajta múlik, hogy csak az ő belső világa számít, és a külső tényezőket – a tudományt, a valódi segítőt, a realitást – kizárja.
Ilyenkor a saját életünkkel való kapcsolat halványul el, és gyakran kivérzünk abban a folyamatban, amelyről azt hittük, hogy segíteni vagy gyógyítani fog.
A változás valójában együttműködés. Az élet adottságaival, a kultúrával és a társadalmi viszonyokkal. A test jelzéseivel. Az elmével, amelyet finomhangolni kell, hogy a teljes rendszerünket szolgálja. Ami csak önkényes részleteket emel ki, az torzítás.
A változás ezért mindig aktív részvétel a saját életünkben. Nem lehet belőle kiválogatni a kényelmesebb részeket. Nem lehet szelektálni, hogy bizonyos dolgokkal foglalkozunk, másokkal pedig nem. Ha a meghatározóval nem nézünk szembe, ugyanúgy mérgezzük magunkat, miközben kifelé a rend látszatát tartjuk fenn.
Ez az egyik legnehezebb teher: tudni, hogy hordozunk valamit, miközben azt mondjuk a világnak – és sokszor magunknak is –, hogy minden rendben van.
A test közben betegszik. A párkapcsolat, amelyben élünk, inkább méltatlan játszótér – meghunyászkodások sorozata. De megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy az élet nem kívánságműsor, vagy hogy mások is így élnek.
A transzformáció útján van egy másik csapda is: a túl gyors felismerések. Az új hiedelmek, a pszichológiai kategóriák és klisék, amelyek hirtelen érkeznek, és azonnal megnyugtatják az elmét. Ilyenkor azt hisszük, már van hatalmunk vagy hatásunk valami felett. De ami túl gyorsan jön, az gyakran ugyanilyen gyorsan át is adja a helyét a következőnek. Egyik előadásról a másikra, egyik podcastról a következőre, egyik képzésről, csoportról vagy elvonulásról a másikra vándorolunk.
A kérdés nem az, hogy a hiedelmeink és az érzelmeink hatnak-e a változásra. Hatnak. Elkerülhetetlenül. A kérdés inkább az, hogy képesek vagyunk-e ezeket tudatosan irányítani, hogy a változás és a gyógyulás irányába dolgozzanak.
A közvetlen szükségleteinkre gyorsan reagálunk. De egy új életforma nem így alakul ki. Az csak fegyelmezett és helyes gyakorlásból születik.
Helyes és fegyelmezett gyakorlás van. De nincs legjobb vagy leghatékonyabb módszer. Aki ilyet állít, az többnyire a kétséggel vagy zavarral küzdőt akarja megnyugtatni – vagy megtéveszteni. Kétségtelen, hogy bizonyos helyzetekben egyes módszerek jobban működnek, de önmagukban nem oldanak meg semmit.
A transzformáció elsődleges feltétele, hogy azokkal a hiedelmeinkkel kezdjünk dolgozni, amelyek meghatározzák, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mit gondolunk életről és halálról. És hogy egyáltalán hajlandóak vagyunk-e részt venni a saját életünkben – vagy inkább valaki másét éljük.
kép: pinterest.com
Soltész Szilárd
