Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely, Budapest (2025)

29/11/2025

Sokáig csak azt tudtam, hogy nem akarok tovább menekülni. Nem tudtam még, hogyan kell szembenézni magammal. Csak eldöntöttem, hogy többé nem fogok kitérni. Nem akartam, hogy az a dühös, sértődött köd, ami láthatatlanul körbevett, irányítson. Sokszor buktam el nappal, és éjjel tértem magamhoz. Reggel megint felálltam.

És közben megéltem, hogy amennyire felfedezetlen a belső világom, legalább annyira türelmes. Addig ébreszt, amíg meg nem hallom. És egy ponton már nem akartam elhallgattatni. Ki akartam élesedni.

A valóságot sokáig a nappalokból tanultam kiolvasni: a feladatokból, a szerepekből, abból, amit mások szerint „én vagyok”. De amit nappal meg tudtam játszani, éjjel már nem ment. A tudattalan nem kérdezi meg, készen állok-e. Kiteszi elém mindazt, amit letoltam magamról.

Jung azt mondja: az árnyékunk az, amit nem vállalunk fel, amit kisebbrendűnek gondolunk, pedig hozzánk tartozik. És én sokáig azt hittem, ha elég gyorsan mozgok, nem ér utol. Aztán rájöttem, hogy nem üldöz. Elválaszthatatlanul jön utánam, hogy visszaadja, amit elfojtottam vagy magamból eltagadok.

A nappali világ egy forma. Az éjjeli egy tartalom. Amit nappal kimagyarázok, éjjel visszakérdez. Amit nappal eltolok magamtól, az éjjel szembeállít vele. És nem azért, hogy bántson, hanem hogy ne maradjak félkész. Az álom nem idegen világ. Az én hangom, csak más nyelven. Pontosabban mondja meg, ki vagyok vagy hol vagyok elakadva, mint bármelyik nappali mondatom.

Több ébredés után megtanultam, hogy nem az a bátorság, ha nem félek, hanem ha nem fordulok el attól, ami megszólít, ami sugallatként megvillan bennem. Hogy a bennem élő árnyék nem ellenség, hanem a részem. Hogy amikor valami éjjel dörömböl, akkor nem büntet, hanem figyelmeztet és emlékeztet.

A belső világ nem ellentéte a külsőnek, hanem a mélysége. Ha csak kívül élek, az árnyékom újra meg újra utánam jön. A belső nem ijesztgetni akar, hanem vezetni. És én megyek utána - magamért és másokért.

kép: pinterest.com

23/11/2025

Morális radar – Az idealizált nő és férfi

Az “igazi nő” és “igazi férfi” narratívája. Ez az új „ideáltest”, csak most nem a derékméretet, hanem a lelket szabják át. A mechanizmus hasonló, mint amit a média, a fitnesz-és divatipar a testképünkkel művel: egy külső kép, amihez igazítani kellene magunkat, miközben egyre jobban elveszítjük a saját realitásunkat.
A szerepkövetések hátterében társadalmi és kulturális rétegek, transzgenerációs és kollektív minták, kapcsolati dinamikák és mély identitásformáló folyamatok működnek. A világot rendező törvények szervezik, nem pedig “igazi női” vagy “igazi férfi” attribútumok. A női-férfi pólusok nem férnek bele sablonokba.

Amikor valaki azt mondja: “Az igazi férfi útja.” “A modern férfi születése.” “Az igazi nő befogadó és lágy.” “Az igazi férfi tartja a teret.” “Útikalauz a nőiességhez.” – ott érdemes megállni és feltenni egy kérdést: mi ennek a kijelentésnek a forrása?

Az ilyen leosztások legkevésbé állnak tudományos vagy valódi spirituális alapokon. Gyakran drogos múlt, rendezetlen apa- vagy anyaügy, szégyen alapú idealizált önkép vagy kötődési zavar áll mögöttük.
Ha valakinek az anyja hideg, kritikus vagy bizonytalan volt: idealizálhat egy “szakrális női esszenciát”.
Ha az apja gyenge, hiányzó vagy agresszív volt: megalkothatja magában a “hős és gyógyító férfi” alakját.

Amikor egy segítő a saját megküzdését gyártja le normaként, és kezdi igazságként tanítani, az elvakít és veszélyes. Mert észrevétlenül termeli az újabb szorongást, a szégyent és az irreális elvárásokat. Felelőtlenül nyúlhat bele a legérzékenyebb rétegekbe, és könnyen kialakulhat az a dinamika, ahol a kliens kapaszkodik a segítőbe - kialakul a függés, és megreked a fejlődés.

Az én munkám megértésen alapul. Nem épül függőségre. Nem kínálok kész sablonokat. Lehet, hogy ezzel veszítek hírnevet, és nincs látványos követőtáborom. Amit őrzök, és ami megtart, az a morális radar: egy belső iránytű, amit nem a piaci trendek diktálnak, hanem a becsület, a pontos figyelem gyakorlása és a tudás felelőssége. És azt hiszem, erre ma nagyobb szükség van, mint bármikor.

kép: pinterest.com

21/11/2025

A gyengeség elzárása – lassú önmérgezés

Sokan keresik a praktikus eszközöket, azt a mesterkulcsot, amely áthúz egy elakadáson, ami megspórolja a valódi belső munkát. Mások megjárt önismereti és spirituális utakról beszélnek. De amikor odaérünk egy fájdalmas és még formátlan ponthoz - hirtelen elhallgatnak. A biztosnak hitt önkép egyszerre válik vékony hanggá és szerepjátékká, miközben lassan kifarolnak a helyzetből.

A csoportjaimban is újra és újra előjön: sokan nem tudják megfogalmazni, mi is a problémájuk. Nem azért, mert nincs. Hanem mert a védekezés gyorsabb, mint a gyengeség tudatosítása. Várnak egy külső mondatra, egy tökéletes magyarázatra. Meghallgatnak tízet, százat - mind építő is lehetne -, de valahogy egyik sem pont az. Így könnyebb kimondani: “biztos nem velem van a baj.”

A visszatartott erő gyakran olyan lelkiállapot, ahol elfojtott fájdalom van. Vagy ahol még mindig a birtokló anya vagy a rideg apa intenzitása uralkodik rajtunk. Pedig nekünk egy másik intenzitásra lenne szükségünk: arra, amelyben meghalljuk a kritikát, és ki tudjuk mondani: „Itt valami nem működik. Itt hibáztam. Itt bántanak. Itt piszkos lesz a lelkem.”

A gyengeség elfojtása halk, lassú, mégis állandó mérgezés - elsőnek önmagunkat, majd a környezetünket. Aki elzárt, az könnyen felismerhető: ellenáll az új információnak, gyanakvó, túl kritikus, cinikus, vagy éppen a dacos racionalitás mögé menekül - mert így tudja védeni azt a részt, amit még nem bírna megmutatni.

Elfogadni saját tökéletlenségünket - ez az első lépés az erő visszaszerzéséhez. A kérdés ezért nem az, hogy ki erős és ki gyenge. A kérdés az, hogy merjük-e körvonalazni azt, ami fáj. Hogy meg tudjuk-e szólítani azt, ami zavart okoz bennünk, mielőtt újabb réteg önigazoló vakolatot húzunk rá.

A gyengeség felvállalása az önazonosság kapuja, egy individuáltabb, valóságosabb élet felé. A nyitáshoz a mesterkulcs mi vagyunk. Csak vannak állapotok, amikor ehhez a kulcshoz és erőhöz nem tudunk hozzáférni segítség nélkül.

kép: pinterest.com

12/11/2025

A túszmentalitás – a szabadság elfelejtett arca

A túszmentalitás egy tudatállapot – a psziché önvédelme a valósággal szemben, a félelem, a kontrollvesztés és a bizalmatlanság által beszűkült gondolkodás formájában. Nem azért élünk túszként, mert fizikailag fogva tartanak. Túszai vagyunk saját múltbéli tehetetlenségünknek, lelki megrázkódtatásainknak. Túszai vagyunk az előttünk élők fájdalmas hagyatékának, az ismeretlentől való félelemnek.

Az elme magyarázatokat gyárt, amelyek kitöltik az ismeretlent, miközben észrevétlenül túszul ejti azt, aki hisz bennük. A társadalomnak létezik egy mélyen hordozott kollektív félelme, amit a hatalom formává szervez: elnyomó intézménnyé, ideológiává, gazdasági modellé, mániává. Sötét időszak ez, ahol már az emberi méltóság is célponttá válik.

Isten nem azt akarja, hogy templomba járjunk, tekintélyek és politikusok előtt hajbókoljunk, hanem hogy képesek legyünk élni: örülni, alkotni, és egymást is felemelni – boldoggá tenni.

A túszmentalitásban élő ember már nem ismeri fel, hogy a falakat „józan gondolkodásnak” hívja, a kivezető utat pedig „veszélynek”. A zárakat gyűlöletnek, a láncokat pedig sorsnak éli meg. A túsz ilyenkor már nem a rendszer áldozata, hanem annak része. Hisz benne, mert egy eszmény mindig megnyugtatóbb, mint a szabadság maga.

A túszhelyzet véget ér, amikor már nem hiszünk a túszejtőben. Egy társadalom addig marad túszállapotban, amíg tagjai félnek a saját ébredésüktől. És az ébredés nem forradalom, hanem kijózanodás abból a kollektív álomból, hogy valaki más tart fogva bennünket – hogy az ellenség kívül van.

A túszmentalitásból nem lehet kitörni, csak felébredni lehet belőle.

kép: pinterest.com

22/10/2025

Ha elégszer megkérdőjelezlek, akkor én határozom meg, ki vagy

Az elnyomás nem mindig látványos. Sokszor csak annyi, hogy a másik többször mondja el a saját értelmezését, mint ahányszor te ki mered mondani a tiédet. Az elnyomás ilyenkor nem támadás, hanem inkább párafelhő: bevon, körülvesz, és mire észrevennéd, már nem látsz tisztán. A kérdések, a megjegyzések, a „jóindulatú” korrekciók lassan elkezdenek új valóságot építeni benned.

Az elfogadásra, a figyelemre éhes lélek könnyű táptalaj. Ilyenkor nincs szükség kiabálásra vagy fizikai agresszióra, elég néhány apró kétely: „Biztos, hogy jól emlékszel?”, „Nem gondolod, hogy túlreagálod?”, „Én ilyet sosem mondtam.” És te elkezdesz magadban kételkedni. Már nem vagy biztos abban, ki vagy. Amikor megkérdőjelez a másik, nem a lehetőségeid, hanem az ő elvárásai lesznek a mérce.

Kibontakozás helyett a lényeged halványul tovább. Miközben bizonyítani szeretnél, hogy jól láttad, jól érezted, jól értelmezted, észrevétlenül átadod a valóságod kulcsait. Ez az elnyomás finom verziója: nem vesz el tőled semmit, csak arra késztet, hogy te add oda. Először a bizonyosságodat, aztán a hangodat, végül önmagadat.

Ha valaki elégszer kérdőjelez meg, előbb-utóbb már nem fogsz magadban bízni. Ő lesz az, aki eldönti, mi igaz, mi túlzás, mi jogos érzés, mi hiszti. Ő lesz a „racionális”, te pedig az „érzékeny”. Ő a „nyugodt”, te a „nehezen kezelhető”. Ő az, aki „csak segíteni próbál”, te az, aki „mindenen megsértődsz”.

Egyetlen ellenszer létezik: visszaszerezni az autonómiánkat. Ha újra látni kezdjük, hogy a megkérdőjelezésünk mögött nem az igazság, hanem a kontroll és a hatalomvágy áll, akkor visszatalálhatunk. Nem másokhoz, hanem önmagunkhoz.
---
Ha most éppen abban vagy, hogy szeretnéd visszaszerezni az autonómiádat – azt, amit valahol útközben elhagytál magadból –, várlak konzultációra. Ott kezdjük, ahol most tartasz.

fotó: pinterst.com

11/10/2025

Ami a legjobban megtéveszt minket: az idő

Sokszor azt hisszük, majd eljön a megfelelő pillanat, már ezt a keveset kibírom. Hogy ráér, majd bepótolom. Hogy az idő megoldja és begyógyítja a sebeket. De az idő uralása veszélyes emberi tévedés. Illúziót kelt: hogy van idő. Pedig nincs.

A tudattalanban nincs idő. A kimondatlan szavak, a meg nem lépett lépések, a lehasított részek, az elfojtott fájdalmak és a visszatartott indulások mind ott rezegnek. Nem vesznek el – csak várnak. És amikor túl sok marad el, a test kezd beszélni helyettünk: betegségként, kimerültségként, ürességként, szétszórtságként. A test lázadása nem hazudik – csak megmutatja a valóságot, amibe nem álltunk bele, ahogy visszatartjuk az erőnket.

Amikor nem cselekszünk, mert félünk. Amikor nem szólunk, mert meg akarunk felelni. Amikor meghajolunk egy tekintély előtt, akiről azt hisszük, nagyobb nálunk. Amikor azt gondoljuk, majd helyre lehet hozni, intellektuálisan mindent meg lehet magyarázni. Pedig a pillanat, amelyben cselekedhettünk volna, egyszeri. Ami később jön, már nem ugyanaz a tett – abban kevesebb az erő, a lélek lendülete. Mert nem a lélek, hanem a visszatartott erő az, ami megbetegít.

Nem az idő gyógyít, hanem a belátás. Amikor végre megtesszük, amit addig csak halogattunk. Amikor együttműködünk azzal, ami időtlen bennünk – a tudattalannal, a lélek mozgásával, a bennünk élő igazsággal.
Egyetlen valódi hatalmunk van: a döntés.

kép: pinterest.com

28/08/2025

Az ellenállás ára: eltérít és leválaszt a valóságról

Nem a múlt negatív vagy pozitív dolgai a meghatározóak, hanem azok, amelyek megpendítik a lelkünk húrjait. Ellenállni lehet, de az eltérít és leválaszt a valóságról.

Az ellenállás hosszú távon rugalmatlanná tesz, leválasztja az életünket külön részekre. Külön kezeljük azt, ami egyben tartozna – és ezzel könnyű megteremteni az illúziót, hogy kézben tartjuk az ügyeinket.

A leválasztás kimerít, mintha folyamatosan egy gátat tartanánk vissza. A figyelmünket teljesen leköti a védekezés. Olyan, mintha egy láthatatlan szívócső szívná el az energiát, a figyelmet, a türelmet.

Ahol ellenállás van, ott a tér beszűkül, elakad az áramlás. Az ellenálló nemcsak a saját, hanem a közös lehetőségeket is gyengíti. Együttműködési helyzetekben ez különösen romboló: szűkíti a megoldások mozgásterét. Az ellenállás a szembesülés elkerülése – miközben pontosan ez a szembesülés lenne a kulcs a továbblépéshez.

A segítői munkámban, csoportokban is látom: amikor valaki képes megszakítani az ellenállást, ott erő szabadul fel. Aki viszont nem enged, az gyakran beleragad a pszichológiai vagy spirituális magyarázatokba, körbe-körbe forgatja ugyanazt – miközben a valódi lépést kerüli. Ugyanaz ismétlődik, csak más díszletben.

Mert a változás nem pusztán szándék kérdése, hanem az akaraté. Az akarat felelősséget hoz: azt jelenti, hogy döntök és vállalom a következményeket, és nem választom le egymásról az életem részeit, hanem egyben, egységben kezelem.

kép: pinterest.com

23/08/2025

Az elengedés engedély a megújulásra…

Olykor eljutunk kritikus pontokra: amikor a megszokott működés, a „régi önkép” már nem fenntartható (például egy életszakasz-váltásnál, veszteségnél, párkapcsolati törésnél). Ha válság, krízis jelenik meg, ami addig biztonságot adott, az könnyen széthullik, és kaotikus állapotban találjuk magunkat.

Ám nagyobb képben nézve a kaotikus állapot egy láthatatlan vonzási zóna. Ilyenkor vagy elnyel minket a zűrzavar, és sodródunk, vagy képesek vagyunk egy új, másik szinten rendezni magunkat. A személyiségünket elevenen meghatározó válság elérhet egy káoszpontba, ahol már nem képes a rendszer visszatérni az előző állapotaiba. Ahogy László Ervin fogalmaz: a káoszpont mindig választás elé állít – teljes összeomlás vagy megújulás.

Az életünket alapvetően általunk nem megváltoztatható rendek, szabályok mozgatják – azok az univerzális és spirituális törvények és szabályok, amelyek szervezik a kapcsolatainkat, a világot és a tudatot. Ezek működnek, akár tudunk róluk, akár nem. Nem a tudatosság mozgatja a dolgokat, hanem a szabályok.

Az elengedés momentuma a döntő. Az elengedés nem törli el a régit, nem oltja el a vihar erejét, nem állítja meg a folyó sodrát, de kinyithat valami mást. Megmutatja, hogy merre van a part, hol nyílik új meder, merre lehet továbblépni. A megújulás valódi vágya nélkül a káosz eláraszt. Az elengedés engedély a megújulásra, olyan ugrópont, ahol az életünk új irányokba rendeződhet.

A tudatosság navigál. Sokszor elég, ha megtanulunk bízni abban, hogy a nagyobb rend nem ellenünk, hanem értünk dolgozik. És ha engedjük, hogy vezessen, akkor a káoszból lassan kibomlik az új irány. Ilyenkor sokat jelenthet egy hiteles külső segítő, aki nem átveszi az irányítást, hanem segít ráhangolódni arra a rendre, amely nemcsak a túlpartra, hanem egy új életmederbe vezet.

kép: pinterest.com

17/08/2025

A segítők sokszor nem kivezetnek, hanem benne tartanak…

A segítői piac sokszor úgy működik, mint a reklám vagy a politikai kampány: nem a valóságból indulnak ki, hanem abból, mi könnyen fogyasztható a célcsoportnak és mi nem. Ami kényelmes, eladható, azt felerősítik. Ami nehéz, kényelmetlen, lassú – azt elengedik.

Sok segítő nem megoldást, hanem trendi csomagokat és panel gondolatokat kínál. Egyik nap a „belső gyerek” a jelszó, máskor az „anyaseb” vagy „apaseb”. Transzgenerációs mintákat vagy traumát diagnosztizálnak abban is, ami kicsit is szokatlan. És manapság már az is nárcisztikus, aki nem viszi le a szemetet.

A címkékkel az a gond az, hogy sokszor nem a kliensből indulnak ki, hanem a segítőből. Ő gyártja le a „problémaprofilt”, majd fogyasztható csomagként kínálja. Így a fejlődés égisze alatt valójában a valóság lesz megnyesve: nem a tényleges kérdések kerülnek asztalra, hanem a kényelmesen eladhatóak.

És a kliens? Megkönnyebbül. Úgy érzi, információhoz jutott, hatalma lett valami felett. De ez gyakran csak egy gonosz illúzió. Nem kell konfrontálódnia, nem kell szembenéznie az árnyékával – elég egy csoportban katarzist átélni, elég egy trendi címkére ráismerni, és megnyugodni: „igen, ez az én bajom”.

A változás, a gyógyulás ott kezdődik, hogy visszaszerezzük az erőt ahhoz, hogy elbírjuk a kényelmetlen felismeréseket, a konfrontációt önmagunkkal. Mert bármilyen üzenetet kiabáljon is a világ, rajtunk múlik, mit engedünk be, mit erősítünk, és mit vágunk le magunkból.

A valódi változás sokszor nem kényelmes. Nem trendi. Nem tapsolják meg azonnal. Fájdalommal jár, szembenézéssel, kockázattal. Mert kifelé a valódi belátás vezet.

kép: pinterest.com

27/07/2025

Menedék

Van, amikor a szorongás az egyetlen kapcsolatunk ahhoz, ami mélyen bennünk él. A test nem „rosszul működik”, csak üvölt valamit, amit már rég nem merünk kimondani.
Egy álmatlanság, egy indokolatlan pánik sokszor annyit jelent: valami bennünk nem hajlandó elaludni. Jel, hogy van valami, ami már nem hajlandó tovább hallgatni. Ami már nem akar többé alkalmazkodni ahhoz, amit rég kinőttünk.

Van, hogy a szorongás nem feloldandó probléma - hanem ébresztő. Csak éppen fájdalmasan hangos.
Az ébredés az egyetlen út, ami kifelé vezet a szorításból.

Aztán jön egy esemény vagy élethelyzet, amikor már nem elég, hogy „működünk”. Nem elég a rutin, az elterelt figyelem, a kötelességek.

Sokszor nem megoldásra van szükségünk, hanem menedékre. Egy belső térre. Egy tudatállapotra, ahol nem kell jól lenni. Ahol nem kell megfelelni. Ahol nem kell megérteni mindent. Csak lenni – azzal, ami van. Jelen lenni az igazunkkal. Nem szerepekben, nem elvárásokként, nem teljesítményként – hanem egyszerűen: önmagunként.

És a belső menedék mellé kell egy külső is. Egy hely, egy közeg, egy kapcsolat – ahol ezt a belső teret nem kell titkolni. Ahol nem kérdezik, hogy „mikor múlik már el”. Ahol nem ijednek meg az érzékenységtől.
Csak jelen vannak. Csak velünk vannak.
Van, amikor ez a legtöbb, amit kaphatunk. És talán a legtöbb, amit mi is adhatunk másnak.

kép: pinterest.com

13/07/2025

Van, hogy túl késő…

Olykor a valóságot úgy tagadjuk, hogy annak egy fontos aspektusát elfojtjuk, egy jóval kisebbet pedig kihangsúlyozunk. Oda fordítjuk a figyelmünket, ahol még irányíthatónak tűnik a helyzet. Ott kapaszkodunk meg, ahol még van némi mozgásterünk. És közben valami lényeges kimarad – de túl nehéz, túl bizonytalan, vagy túl fenyegető ahhoz, hogy közel engedjük.

A hangsúlyeltolás ilyenkor nem pusztán értelmezési hiba, hanem túlélési stratégia. Az elviselhetetlen háttérbe szorul, a kezelhető pedig felnagyítódik. Így jön létre egy torzított kép, ami adhat védelmet, egyensúlyt – egy darabig. Mert a valóság nem szűnik meg attól, hogy nem eszmélünk rá. Csak vár. Azonban mindig visszatér, és van, amikor már nem figyelmeztet, nem enged alkudozni, nem ad újabb haladékot.

Egyszerűen csak becsapódik, megmutatja magát. De mire egy mély belátás megszületik, gyakran már nincs mit vele kezdeni abban a formában, amire korábban lehetőség lett volna. Egy kapcsolat lehet, hogy már véget ért – de talán épp ennek kellett megtörténnie. És ilyenkor nemcsak az a veszteség, amit elveszítettünk, hanem az is, amit nem tudtunk elérni, mert nem léptünk időben.

És mégis: mindig van súlya a belátásnak. Erőt ad, amikor végre nem kell fenntartani a torz verziót. Már nem kell védekezni, magyarázni, eltolni.

Van, hogy a belátás már nem ad új lehetőséget – de adhat békét. És van, amikor ez a legtöbb, amit kaphatunk. Mert a valóság nem mindig nyújt új fejezetet. Nem lesz belőle fordulat, javítás. De ha már eljött, és megmutatta magát, többé nem kell hazudni. Sem magunknak, sem másnak.

És van, amikor ez is gyógyulás.

(Ha van olyan dolog az életedben, amit most még nehéz közel engedni, de már nem akarod tovább halogatni — várlak.)

kép: Claudia Giraudo

09/07/2025

A változás szabadsága

II. rész – Ami mélyen van, sosem hallgat. Mi vagyunk azok, akik nem figyelünk rá.

Nem azért, mert nem akarunk – hanem mert túl korán megtanultunk másra figyelni: megfelelni, túlélni, szerethetőnek látszani.
Közben lehet, hogy olyanná tettük magunkat, akik valójában nem vagyunk.
Ez az egyik legerősebb stresszforrás: állandó belső nyomás, ami szorongásban tart, és idővel depresszióban vagy önsértő életformákban tör felszínre.

Selye János szerint az élet csak összehangoltságban működik.
Csak úgy élhetünk, ha a különálló szerveink együttműködnek – ezt pedig egy központi rendszer hangolja össze.
De Selye azt is tudta: a legnagyobb stressz abból fakad, ha nem azt éljük, akik valójában vagyunk.
Ha megtagadjuk önmagunkat.

A változáshoz is összehangoltság kell. A személyiségen keresztül történik, ami nem egységes tömb, hanem töredezett, dinamikusan szerveződő rendszer.
Vannak részeink, amelyek a világ felé mutatnak: egyik karrierben teljesítene, másik szülőként szeretne gondoskodni, vagy nőként, férfiként kapcsolódni.
Van egy árnyékos oldalunk is – a rejtett rész, ahol mindaz megbújik, amit elfojtottunk, eltagadtunk, vagy nem tudtunk megoldani.

Az „én”, amit egységnek érzünk, gyakran csak egy domináns rész pillanatnyi uralma.
A megfelelni vágyó mond igent, amikor nemet kellene.
A sérült gyerek kapaszkodik, amikor tovább kellene lépni.
Az érzelmi ügyekben megakadt kritikus fojtja meg a lelkesedést, még mielőtt bármi elindulhatna.

A szabadság nem könnyed, határtalan létállapot. Nem könnyebb, mint nem szabadnak lenni. Nem okoz kevesebb szenvedést – de más.
És talán épp ez a más az, ami hordozza a változást. Mégis, szabadnak igazán csak szabad ember mellett lehet lenni.

kép: pinterest.com

Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely

29/11/2025

23/11/2025

21/11/2025

12/11/2025

22/10/2025

11/10/2025

28/08/2025

23/08/2025

17/08/2025

27/07/2025

13/07/2025

09/07/2025

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória