01/11/2025
Gyökereim mélyen kapaszkodnak az erdélyi hegyekbe. Vissza-vissza húznak, néha fojtogatnak, de mindig biztonságot adnak.
Tartás, erő, bátorság, életöröm áramlik belőlük és makacs székely módon nem engednek felejteni.
Sokáig úgy tettem, mintha nem léteznének, mert sajgott a lelkem az emlékek súlya alatt. Kellett pár évtized (önismereti munka), hogy a bilincsek leoldódjanak, és én végre szabadon szárnyalhassak.
Őseim minden tudását, bölcsességét hordozom a sejtjeimben, ahogyan a mintát is, hogy szeretni veszélyes, mert pokolian fáj a veszteség. De azt is tudom, hogy a szívem megnyitása nélkül üres, lélektelen bio robot lennék.
Ezért vállalom a kockázatot, hogy szeretek és szeretni is fogok, hogy bele engedem magam a kapcsolataimba, megmutatom a sebezhetőségem, hogy néha sok vagyok, máskor meg kevés.
Felvállalom, hogy időnként szégyent is érzek, de már felismerem, hogy a régi minták aktiválódnak bennem.
Tudom Anyu, hogy mit mondanál erre, de én már nem szeretnék többé bujkálni, félelemből élni. Sajnálom, hogy ennyire nehéz volt neked, tisztelem a sorsod, az életed, de én mást választok.
Édesapám, örök gyermek, akinek nem sikerült felnőni a feladathoz, a családhoz. Előttem van a csibészes mosolyod, ahogy gyakran poénnal próbálod oldani a helyzetet. Ezt is hordozom magamban, de már képes vagyok felelősséget vállani.
Nagyon szeretlek, köszönöm mindazt, amit kaptam tőletek és azt is amire tanítottatok. A lelkem titeket választott erre az utazásra és én boldog vagyok, hogy ti vagytok a szüleim.
Bár itt a földi síkon már nem tudlak megölelni benneteket, a testemben, a mozdulataimban, a nevetésemben őrzöm a létetek. Hiszem, hogy a szenvedéseteknek akkor volt értelme, ha engem boldognak láttok.
És tudjátok mit? Az vagyok. Nem mindig, nem folyamatosan, de rengeteg örömteli, boldog pillanatom van és remélem, hogy az út végén visszanézve azt tudom mondani, hogy: ejha, mennyi minden történt, de gyönyörű szép volt és megérte itt lenni.
