26/10/2025
"Ha valakibe gyermekkorában mélyen beleégették a kisebbrendűségi érzést, a szégyenérzetet, akkor önmagában nem lesz elég az, hogy felnőttként mások megdicsérik őt és kedvesek hozzá. Ezek a visszajelzések esetleg adnak valami pillanatnyi jó érzést, de ahhoz, hogy az önmagáról alkotott kép gyökeresen megváltozzon, ennél több kell. Amíg lyukas az a zsák, bármennyit töltünk bele, alul kifolyik, és végül megint üres lesz. Számos nagy művész is abban a cipőben jár, hogy amíg szól a vastaps, el tudja hinni magáról, hogy valaki, de amint lejön a színpadról, ismét nyomorúságos senkinek érzi magát. Az önmagunkról alkotott alaphiedelmek módosítása adott esetben évekig tartó kemény önismereti munkát jelent. Ha ennél egyszerűbb volna, akkor az emberek csak beugranának ebédszünetben a pszichológushoz (ahogy egyesek kiszaladnak a munkahelyükről 'egy kis feltöltésre'), a szakember megveregetné a vállukat, hogy higgye el, ön nagyszerű, értékes ember – és máris minden elrendeződne. Sajnos ez nem így működik – ha igazán mély sebződésről van szó, akkor a torz alaphiedelmek eredetéig kell visszanyúlni, és azokat szép lassan, fokozatosan visszabontani, átírni. Ez elsősorban belső munka – a környezet ugyan adhat kívülről pozitív megerősítéseket (és jó is, ha ad), de pusztán más emberek visszajelzései alapján nem lehet másmilyenné válni. Ezt azoknak is érdemes tudniuk, akik a szerelmüktől várnák azt, hogy törölje el minden sérelmüket, építsen fel bennük egy teljesen új világot, és hitesse el velük, hogy ők jók. Egy másik ember erre nem képes – ő ahhoz tud kapcsolódni, ami bennünk már megvan, amilyenek már vagyunk. Noha valóban biztathat minket, bátorságot önthet belénk, megerősítheti az önbizalmunkat, a küzdőszellemünket – de csak akkor, ha ezekből valami már létezik bennünk! Kívülről nem tudja megteremteni, ami belül nincs kidolgozva."
Dr. Almási Kitti: Bátran élni
