század közepéig a hagyományos orvoslás fő eszköze a fitoterápia volt, vagyis a gyógynövényeken alapuló készítmények használata. Már a történelem előtti időkben maradtak bizonyítékok arról, hogy növényeket használtak a betegségek gyógyítására. A gyógynövények felhasználásáról az egyik legrégebbi írásos emlék az egyiptomi Ebers-féle papirusztekercs, amely Kr.e. 1534-ben készült, és egy múmia lába között találták (Az eredeti példányt az érdeklődők a lipcsei egyetem könyvtárában tekinthetik meg). A papiruszon 877 leírás található betegségekről és tünetekről, továbbá több száz gyógynövényt és a természetben fellelhető anyagot említ.) műveikben a gyógynövények felhasználásáról szóló ismereteiket közölték. A rómaiak gyógyhatású szerei túlnyomórészt növényi eredetűek voltak. A kenőcsöket és gyógyszereket főleg fokhagymából, rozmaringból, édesköményből és más gyógynövényekből állították elő. Idősebb Plinius, római természettudós igen komoly műve a 37 kötetes Naturalis historia (A természet históriája). E páratlan enciklopédia több száz gyógynövényt ír le, és emellett betekintést kaphatunk az ókori görögök és a római hétköznapok életébe és táplálkozási szokásaiba. A későbbi időkből ránkmaradt "füveskönyvek" is mind azt bizonyítják, hogy az orvoslás fő eszközét a gyógynövények képezték. Nagyanyáink még jól tudták, hogy megfázásra, fejfájásra, lázra, köhögésre, sérülésekre milyen természetadta gyógyírhez nyúljanak a bajok enyhítésére. Nekik még megvoltak a jól bevált házi-receptjeik (példáula a kamilla, a borsmenta vagy a hársfa virágzata mind a mai napig elismert háziszerek), amelyek valósággal féltve őrzött kincsek voltak. Alkalmazásuk, ismeretük apáról fiúra szállt. A természetes anyagokkal történő gyógyítást, kezelést ezt követően felváltották és kiszorították a törzskönyvezett, szintetikus úton előállított kémiai vegyületek, a gyógyszerek. Az utóbbi időben azonban ismét visszanyeri létjogosultságát a tudományos alapokra helyezett fitoterápia (gyógynövénygyógyászat), és egyre többen fordulnak a természet kincsei felé.
