Lélekfrissítés

13/10/2025

13/10/2025

09/10/2025

08/10/2025

Na, ma megint hallottam valami kócsot, aki nagy bölcsen kijelentette, hogy „a spirituálisan legfejlettebb ember mindent képes megbocsátani.”
Áh, bazdmeg. Nem.
Ez nem így működik. És nem, ettől nem leszel „fejlett”, legfeljebb naiv, vagy önpusztítóan jószívű.

Mert ha valaki tényleg bántott, vagy pláne a szeretteidet bántotta, akkor nem az a „legmagasabb szint”, ha mosolyogva megbocsátasz, hanem az, ha elismered: ez megbocsáthatatlan. Pont.
Vannak dolgok, amik után nem kell békét kötni, nem kell „elengedni”, nem kell „feldolgozni”. Vannak emberek, akikre életed végéig jogod van haragudni, és az teljesen rendben van.

Nem attól vagy fantasztikus ember, hogy mindent lenyelsz, mindent elviselsz, és közben a megbocsátás szentjét játszod.
Attól vagy fantasztikus, hogy mersz határt húzni.
Mert ez a „megbocsátás mindenek felett” duma nem spirituális – ez önbecsapás. Ez az, amikor a fájdalmat szőnyeg alá söpröd, és közben magadat győzködöd, hogy „én már meghaladtam ezt”.
A francokat haladtad meg.

Szóval hagyjuk már az ilyen kamuspirituális bu****it dumát, hogy a megbocsátás a kulcs mindenhez.
Nem, barátom. A határ a kulcs. A gerinc. Az, hogy kimondod: „nem bocsátok meg, mert nem érdemli meg.”
És ebben semmi szégyellnivaló nincs.

07/10/2025

:)

Az anyaság nem verseny! Ha te is túlélő módban nyomod, tudd, hogy nem vagy egyedül! 🤗

07/10/2025

A kodependencia félreértelmezése

Sokszor halljuk azt a kijelentést, hogy “Ne légy kodependens, mert az nem egészséges kapcsolódás!”

Ennek következtében az, aki érzelmi függőséget érez a párkapcsolatában, bűntudatot kezd érezni, mert hogy vele valami nincs rendben. Holott a valóság az, hogy társas lények vagyunk, és természetes dolog az, hogy érzelmileg támaszkodunk egymásra a párkapcsolatban. Valóban van az érzelmi függésnek egy olyan mértéke, amikor a párunkat tesszük felelőssé az érzelmi jóllétünkért, holott ebben nekünk magunknak van a legtöbb felelősségünk. De a kodependencia elleni “harc” abba az irányba tolja az idegrendszerünket, hogy érzelmileg vagy spirituálisan elkerülővé válunk, és végső soron disszociálunk a saját tényleges természetünktől is. Olyan téves elképzelések fejlődnek ki, hogy ha szükségünk van egymásra, az egészségtelen; ha felelősséget vállalunk egymásra, vagy törődünk egymással, az veszélyes. A trauma-kutatás, az idegrendszer és a kötődés tudománya viszont mást mond. Az ember a kötődésre van tervezve. Együtt sokkal eredményesebben tudunk megküzdeni az idegrendszerünket érő kihívásokkal. Az egészséges párkapcsolatban nem két magányos farkas él együtt, hanem két ember, aki azt választja, hogy rábízza magát a másikra. Két ember, aki számíthat egymásra, aki közös felelősséget vállal, és támogatja egymás idegrendszerét. Ezt a felelősséget persze nem lehet elvárások és hibáztatások formájában egymásra terhelni. Saját felelősségünk is van. Az egymástól függés egy szent ösvény. Másokra támaszkodsz, ők pedig rád. Kölcsönösen és önként. Ez a természetes, és ez nem azt jelenti, hogy önmagadban nem teljesedhetsz ki. De elfogadod, hogy a szeretet ösvényén nem egyedül kell járni. Ne győzködd magadat arról, hogy nincs szükséged senkire! Ne zárkózz el a spirituális “elkülönülés” elefántcsont-tornyába, mert a lelked ki fog száradni! És ne ítélkezz mások felett azért, mert “túlzottan ragaszkodnak”!

Nyisd meg a szívedet, és fogadd el, hogy embernek lenni azt jelenti, hogy törékeny vagy, sebezhető, és néha bizonytalan. Nem tudsz csak adni, kell, hogy kapj is! Ez a szeretet útja, a hazavezető út. Szükséged van azokra, akik szeretnek, szükséged van arra, akivel otthon érezheted magadat!

(Lorin Krenn posztja alapján)

07/10/2025

📍Október 7. Az állami gondoskodásban élő gyerekek napja.

Nézem ezt a képet, és rajta a kislányt.
Becsülöm, hogy tud még mosolyogni.
Pedig nem sokkal ez előtt hagyta el az édesanyja a szeme láttára.
Az apukája részegen hordta oviba, és részegen hozta el.
Aztán rendőrök kíséretében elvitték, és megjárta az intézetet, utána pedig egy családhoz került hivatásos nevelőszülőkhöz, csupa ismeretlen, megtört gyerek közé.

A szemében még mindig remény csillog.
Pedig már elsős korára többet élt meg lelkileg, mint a legtöbb felnőtt.
Aztán persze az élet hozta neki a többi eseményt, a többi leckét.

Szeretett, csalódott, remélt, nyert és elbukott újra meg újra meg újra.

De mindig felállt.

Ha beszélhetnék ezzel a kislánnyal- aki persze én vagyok- elmondanám neki, hogy sokkal erősebb, mint gondolja. Hogy ne féljen semmitől, mert a hite mindig vinni fogja előre.
Hogy nem számít a múltad, csak az, hogy ki vagy, és hogy állsz ehhez az élet nevezetű túlélő show-hoz.
Elmondanám, hogy nem az számít, ki nincs mellette, hanem hogy ki az, aki igen, és az pont elég.
Hogy nem lesz mindig minden kerek egész, de ő megérdemel mindent, amire vágyik, és meg is fogja kapni.
Mert az élet nem csak azok oldalán áll, akik jól indultak az életben, hanem azokén is, akik megtanulják, hogy önmagunkat megbecsülni minden siker kulcsa.

Egy főnix él bennem. Egy reménnyel teli főnix madár.
És ahogy Fodor Ákos mondta: sose nő be a szívem lágya.

De nem is akarom. Mert pont így vagyok jó.

És ezt elmondanám minden gyereknek, aki hasonlóan nő fel. Hogy pont így jók. Hogy értékesek. Hogy az élet az övék is.
Az élet mindenkié.

Nézem ezt a képet és rajta a kislányt.
Hány év eltelt azóta... és mennyi minden történt. És ő mindent kibírt.

07/10/2025

"Tudod...nem életkor függő. Nincs előírva, hogy mikor jön el. A nap, amikor betelik a poharad. És túlcsordul. Nem kell ahhoz semminek történnie. Elég egy apró bosszúság ami kibillent a komfortzónádból - vagy még az sem kell. Csak valahogy más lesz a levegő körülötted. Elfogy. És levegőhöz akarsz jutni. Megállsz, és kimondod hangosan: elég. Nincs kedved tovább szocio és pszichopatákkal harcolni, és akkor hirtelen felnősz. Berúgod a félig nyitott ajtókat, és rányomod a lakatot. Nem kellenek semmiféle csiki-csuki ajtók, nyitott lapokkal, tiszta játékot szeretnél játszani. És akkor rájössz: NEM kell játszani. Mert az élet nem játszma. Hanem egy ajándék, amit kaptál. Amit kár lenne idiótákra pazarolni. Rájöttem. Én mondjuk elmúltam negyven. De nem életkor függő, hogy nem hagyod magad basztatni, megalázni, irányítani. Körülnéztem, és megláttam magam körül a világot, ami addig olyan volt, mintha egy filmet néznék. Egy filmet, ami a másé. Amiben mellékszereplő vagyok. A saját elb....ott életemben, hallod? Ahol kritizálják a hajad, a viselkedésed, a munkád, a gyereked, a kocsid, az órádat, a kutyádat macskádat, felmenőidet. Mindent ami te vagy, mindent ami a tiéd. Öreg nagyikám mindig azt mondta: Rázd meg magad te lány, hát nem adjuk meg az örömöt ennek a sok raklaparcúnak, hogy sírni lásson. Mondjuk azt is mondta, hogy egy szingli férfinak a melegszendvics is főtt étel-mindkettőben igaza volt. Az utóbbi örök igazság 😃
De ettől még maradtam volna mellékszereplő. De nem így lett. Ott álltam tanácstalanul, mint egy kisközség és csak azt tudtam, ezt már nem akarom így tovább. De a jövő olyan kilátástalan volt, mint egy sport Mustang hátsó ablaka. És akkor elkezdődött az átszervezés. Hamis barátok lapátra, életmódváltás, ami leginkább abban merült ki, hogy olyan magasról szartam le mások véleményét, mint a kerületi kilátó. És bejött...nekem bejött. Jó volt a forgatókönyv. Remélem annak a filmnek nem lesz második része...Ha őszinte szeretnék lenni, el kellett mennem messzire egy kicsit gondolkodni. Nem sokáig, csak egy kicsit. De az kellett, hogy tisztán lássak. Kifújta a fejemből a tengeri szél a hülyéket. Három dolog kell ahhoz, hogy jól legyek a bőrömben: hogy békében legyek önmagammal, hogy békében legyek másokkal, és hogy tudjam, hol a helyem a világban. De ehhez meg kell húzni a demarkációs vonalat-és a határok kijelölése veszteségekkel jár. Valamit valamiért. Értesz most már engem? ...."
Forrás: A Vaslady Szupertitkos Naplója

07/10/2025

Teljesen mindegy, hogy egy gyermek BTMN, SNI, ADHD, AUTISTA „címkével” rendelkezik – ő akkor is tehetséges… 🤍

És talán a legnagyobb tanítást éppen ezek, a sokszor „problémásnak” nevezett gyerekek hordozzák a társadalom számára: az elfogadást.

Az előző posztunkban egy sportoló kislány történetéről írtam, és arról, mennyire fontos, hogy a szülő ne erőltesse rá a gyerekére a saját akaratát, a saját gyerekkori élményei által vezérelve, hanem inkább szeretettel kísérje, finoman terelgesse az útján.

Érkezett olyan vélemény, hogy a versenysport soha nem a gyerek döntése. A tapasztalataink mégis azt mutatják, hogy rengeteg céltudatos gyerekben olyan erős belső hajtóerő él, hogy még a szüleik is rácsodálkoznak. Ők nem kényszer alatt állnak, hanem a saját szívük viszi őket előre. Nem lehet tehát kijelenteni, hogy minden sportoló gyerek mögött szülői nyomás húzódik.

Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a teljesítménykényszer nem mindig abból fakad, hogy a szülő nyíltan elvár valamit. Láttam szülőt, aki kedvesen, türelmesen beszélt a gyermekéhez, kívülről szinte idilli képet mutatva, s közben folyamatosan más gyerekeket minősített előtte. Mit üzen vajon ez a saját gyermekének?

És láttam gyereket is, aki sírva vallotta be:
„Anyáék nem engedik, mert azt mondják, ebből nem lehet megélni…”,
„Úgyis eltaposnak.”

❣️Egyik véglet sem jó. Jól csinálni nehéz, de a lényeg: ne általánosítsunk. Egyetlen történetből ne vonjunk le végső következtetést, ne bélyegezzünk meg családokat vagy gyerekeket anélkül, hogy látnánk a teljes képet.❣️

Az egyik komment így szólt az előző poszt alatt:

„Ha ilyen gazdagok, hogy válogathat a kis hercegnő, akkor ez van 🤷 Más meg tehetséges, de nincs szülői támogatása, pénze, semmije. 🤦”

Ez a hozzászóló nem ismeri sem a kislányt, sem a családját, mégis ítélkezik, ráadásul bántó hangnemben. Sokan gondolják úgy, hogy vakon állítani valamit rendben van – de ez valójában piszkosul nincs rendben.

Ahogy az sem, ha egyetlen rossz példából ítélünk meg egy egész szakmát. Nem minden edző rossz, nem minden sportegyesület hajszolja végletekig a gyerekeket. Láttam csodálatos edzői munkát, ahol a legfontosabb az volt, hogy a gyerek örömét lelje a mozgásban. És igen, volt, hogy ki kellett állnom egy edző magatartása ellen – de ettől még nem feketítem be a nagy egészet.

Szóval a szülőség hatalmas önismereti út. Ne bántsuk egymást ezen az úton – inkább tanuljunk együtt.

És ami a legfontosabb: nem minden tehetség mutatkozik meg rögtön, nem minden gyermeknél ugyanabban az életkorban. Nem minden tehetség keresi a rivaldafényt – de minden gyermek egy csiszolatlan gyémántként érkezik.

Az egyik legmélyebb önértékelési probléma gyökere sok felnőttnél az, hogy gyerekkorában nem erősítették meg abban, amiben valóban tehetséges. Ez kihathat a kapcsolataira, a munkájára, az egész életére. Nem másra tolom ezzel a felelősséget, csupán szeretném, ha tudnád: attól, hogy gyerekként nem volt aki megveregesse a vállad, attól még ma is van benned valami, amit úgy tudsz, ahogy senki más.🤍

Egy gyermek tehetségének felfedezése nem könnyű. A rendszer gyakran címkéz, és sokszor abba az irányba „terel”, hogy a gyerek legyen átlagos. Ha a szülő is ezt erősíti, főleg, mert aggódik, a valódi kincsek sokszor rejtve maradnak.
Előfordul, hogy amíg a logopédus az r hangot gyakoroltatja, senki nem veszi észre, milyen kivételes zenei érzéke van a gyermeknek. Ő pedig közben belül suttogja magának: „Nem vagyok elég jó.”

Pedig minden gyermekben ott van valami különleges. A mi dolgunk felnőttként az, hogy ne elnyomjuk, hanem támogassuk, felfedezzük és segítsük kibontani – úgy, ahogyan ő maga szeretné.

Egy hozzászóló azt írta: „Ha a szülő nem teszi oda magát, nem lenne most egy Szoboszlaink.”
Valóban, olykor kell a szülői noszogatás, de a határ érzékeny: meddig támogató bátorítás, és mikortól válik nyomássá?
S lehet, hogy Szoboszlai tehetsége bejárta a világot🙏🙏🤍🤍 – de vajon csak az a tehetség számít, amit az egész világ lát? 🤷‍♀️

Sok oldalát érintettem ennek a témának, de a lényeg egy: álljunk meg az általánosításban, és engedjük, hogy a szívünk mutassa az utat nekünk szülőként és edzőként is és engedjük ezt meg a gyerekeinknek is...

S ne felejtsük el a tehetség kibontakoztatásában ne csak a sikert keressük – a boldogság sokkal többet ér, hiszen a siker csupán pillanat, a boldogság viszont az, ami megtart...

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom

07/10/2025

Itt ült velem szemben egy 14 éves kislány a szüleivel. Élsportoló. Ismerjük egymást, hiszen régóta járok a sportegyesülethez, hogy mentálisan és lelkileg segítsem a gyerekeket felkészülni a versenyekre.
Most előrelépési lehetőséget kapott. Egy ugrás, ami mások szemében aranykapu, de ő nemet mondott rá.

A szülők értetlenül álltak a döntése előtt.
Az anyukája azt mondta: „Nekem sosem volt lehetőségem semmire, a szüleim sokat dolgoztak, tanyán laktunk…”
Az apa pedig: „Én profi egyesületnél játszottam. Nem akartam, de apám nem kérdezett, vitt. Nem volt nem. Aztán megszerettem, a szenvedélyemmé vált.

Szenvedély... hümmögtem...
És most, hol a sport az életedből? Kérdeztem...

"Szívprobléma miatt abba kellett hagynom.”

Értem… micsoda véletlen. 🤷‍♀️

Ott ült előttem két szerető szülő. Láttam a hitet a szemükben, láttam, mennyire jót akarnak. De azt a jót, amit ők jónak gondolnak. És láttam a kislányt, aki először gőggel, majd végtelen elkeseredettséggel próbált érvelni.

Két felnőtt, akik a saját gyerekkoruk sebeit hozzák magukkal, egyik így, a másik úgy és köztük a gyermek, aki tükör. Tükör arra, ami bennük fáj. Ilyenkor legtöbben a tükröt kezdik el piszkálni, ha nem tetszik, amit látnak benne… pedig nem a tükör tehet arról, ha kocosnak látom benne magam, nem igaz?

A szülők be nem gyógyult sebei, a feldolgozatlan múlt szelíden, de makacsul visszaköszönhet a jelenben.

Nagyon vékony jégen táncolunk, amikor egy gyermek tehetségét próbáljuk felfedni. Valljuk be, néha kell a noszogatás. A tehetség nem bontja ki magát pusztán attól, hogy létezik, gondozni, támogatni kell.
De erőszakkal, elvárással, félelemmel, aggodalommal telve nem lehet életre hívni.
Bizalommal, megértéssel, szeretettel, példával igen. Nem, nem motiválatlanok ezek a mai fiatalok, szósincs ilyenről. Fontos felismerni, hogy valójában nem a motiváció hiánya miatt nem cselekszünk, hanem mert nem született még meg bennünk a döntés. A motiváció mulandó, hullámzó, és gyakran éppen a cselekvés közben érkezik meg. Nem az a dolgunk, hogy „motiválttá tegyük” a gyermekünket, hanem hogy biztonságos teret adjunk, irányt mutassunk a saját döntéseihez. Hogy megtapasztalja: szabad igent és nemet mondania. Mert a belső elhatározás mindig erősebb és tartósabb, mint bármilyen külső ösztönzés. A külső nyomás lehet, hogy eredményeket hoz rövid távon, de gyakran sérülésekhez, kiégéshez vagy korai feladásához vezet.

Még a legtudatosabb szülőknek is nehéz megtalálni az aranyközéputat. Hiszen miközben mindent szeretnénk megadni a gyermekünknek, közben kendőzetlenül szembe kell néznünk önmagunkkal is. A szülőség nem egyetlen pillanatban kezdődik el, nem akkor, amikor megszületik a gyermek, hanem egy életen át tartó folyamat. Minden nap, minden helyzet új tanulságot hoz, és mi magunk is folyamatosan szülővé válunk.

E két szülőben is ott lüktetett a jószándék, csak épp leárnyékolva a saját múltjuk által.

Az életben a lehetőségek jönnek-mennek. Néha azért mondunk nemet egy kapura, mert valahol belül tudjuk, ezzel mondunk igent valami másra. És gyakran csak utólag értjük meg, hogy a döntésünk volt a valódi előrelépés.

És a történet szépsége?
Hogy ez a két szülő nem ragadt bele a sértettségbe, nem kezdte el még erősebben tolni a gyereket. Hanem csodálatos módon álltak bele a saját önismereti munkájukba...

Amikor a szülő elkezdi feloldani a múltjának terheit, az nemcsak saját életében hoz felszabadulást, hanem a gyermekében is. Hiszen a gyerek, akár egy érzékeny hangvilla, rezdül minden kimondatlan feszülésre és oldódik minden megengedett békében. Ha szülő szembenéz önmagával, és megengedi magának a gyógyulást, akkor megszűnik az a rejtett „nyomás”, amit a gyermek addig tükörként hordozott. A gyerek viselkedése könnyebbé válik, szorongásai oldódnak, belső szabadsága nő. A gyerek talán nem tudja megfogalmazni: „Anya, apa, most könnyebb nekem, mert ti is könnyebbek vagytok” , az egész lénye reagál. Megjelenik a játékosság, a derű, a saját út keresésének bátorsága.

***

Én azt mondom semmi ne válljon a szenvedélyeddé, egyszerűen csak szeresd...

Érdekes, hogy a „szenvedély” szóban ott lapul a „szenved” gyökere. Valahol mélyen emlékeztetve minket arra, hogy amit túlzottan hajszolunk, az könnyen fájdalmassá, küzdelmessé válhat, pedig a valódi lendület nem a szenvedésből fakad, hanem abból, hogy amit teszünk, összhangban van velünk.
A szenvedély szó gyökere a latin passio, amely Jézus szenvedéstörténetét is jelöli. Érdemes elgondolkodni rajta: vajon akarjuk-e, hogy gyermekeink élete ‘passióvá’ váljon? Vagy inkább megengedjük, hogy amit tesznek, az örömből, játékból, kíváncsiságból, belső szabadságból fakadjon, mint mondjuk rollerezni eső után a tócsában?🤷‍♀️

Poszt folytatása:
https://www.facebook.com/share/p/14KDkF98x5g/

Szerző: Léterő
Kép: Védett tartalom