Ormay és Társa pszichiátriai és pszichoterápiás magánrendelés

02/10/2022

Hamarosan megszűnünk. No nem rendelésként, "csak" mint egy 1996 óta működő Betéti Társaság.
Sajnos a közelmúlt eseményei miatt meg kell változtassuk a rendelésünk jogi hátterét.
Minden szolgáltatásunkal, változatlan színvonalon várjuk a hozzánk fordulókat! Köszönjük mindazoknak, akik az elmúlt 26 évben megtiszteltek a bizalmukkal, így segitve minket abban, hogy fejlődhessünk.

23/10/2021

Köszönjük az esethozást!

Legutóbb kicsit nehézkesen indult a csoport, valahogy nem akaródzott esetet hozni. Talán azért, mert három új résztvevő is volt, ez a nyílt csoport előnye, de hátránya is… Végül egyik kolléga azt a kérdést t***e fel, hogy vajon ő miért nem tapasztal negatív áttételt? Hogy a szupervízió kereteiben maradjunk, ragaszkodtunk hozzá, hogy próbáljon olyan konkrét esetet hozni, amely kapcsán ez a hiányérzete megjelenik.
Hamar elő is került egy fiatal nő páciense, aki szélsőséges hangulati ingadozásoktól (is) szenved, de valahogy ebben a terápiában a negatív áttétel (és viszontáttétel) helyett inkább azt érzi a terapeuta, mintha „üvegfal” választaná el a páciensét tőle. Az eset további kifejtésekor ráláthattunk a páciens azon állapotaira, amikor szinte a pszichotikus dezorganizáltság szintjére fragmentáltan jelenik meg csak a szelfje, és ezek a helyzetek a szó szoros értelmében lefagyasztják a terapeutát. Az egyébként mélyen empatizáló terapeutában ilyenkor a megszokott „gondoskodó anyai” érzések helyett a kiüresedés jelenik meg, mert megfogalmazatlanul, de biztosan érzi, hogy páciensét „ebbe a világba” követni már nem képes – de nem is szeretné. Az interakciók és a terapeuta érzéseinek részletesebb elemzésekor kiderült, hogy ilyenkor valójában a páciens a terapeutát szinte ízekre szedve devalválja, és az olykor enactmentben megjelenített helyzetekben szimbolikusan közli, hogy ő egy érzéketlen, rossz terapeutának tartja kezelőjét, hiszen tehetetlen, nem képes segíteni a betegén… Ez a felismerés aztán megnyitotta a terapeuta emlékezetét azokra a „neurotikus szinten” történő interakciókra, amikor a páciense pl. egy történet elmesélésével fejezte ki negatív áttételét (elmesélte, hogy anyja szerint a „terápia” nem halad – értsd: rossz a terapeuta, stb.).
A szupervíziós munka hozzásegít***e az esethozót a negatív áttételi-viszontáttételi folyamatok felismeréséhez, amelyet szupervízió nélkül lehetetlenné tett az, hogy a beteg a projektív identifikációval a terapeutát kizökkent***e, „megsemmisít***e”. Mint egy traumát átélő, a terapeuta ilyenkor disszociál, csak a procedurális memóriája működik, a deklaratív viszont leáll („megáll az ész”, mondjuk), így az átéltek in situ reflektálása majd fogalmi szintre emelése, vagyis a negatív áttétel felismerése és a terápiában való felhasználása gyakorlatilag lehetetlen.
Régi pszichiáterek azt tanították, hogy vannak homonóm – azaz átérezhető, empatizálható, és vannak heteronóm, vagyis "valahogyan" idegen, a „másság” érzését keltő, kellemetlen élményei a terapeutának. Ezek egészleges, nehezen verbalizálható benyomások, sejtések, megérzések, ám a heteronóm élmények legtöbbször a pszichotikus állapotú betegnél jelennek meg. Itt konkrétan ez az "üvegfal" szimbolikus megfogalmazásban jelent meg. Érdemes hallgatni az ilyen megérzéseinkre, amelyek sokszor testi szinten, pl. lefagyás, ledermedés formájában jelentkeznek. Megjelenik tehát az a negatív áttétel, csak nem mindig úgy, ahogy azt várjuk és szeretnénk…

07/10/2021

Nagyszerű munka és élmény volt!

A tegnapi szupervízió során az esetből kiindulva nemvárt, de roppant fontos témába botlottunk: szóba került a pszichoterapeuta és a pszichiáter egymáshoz kapcsolódásának nehézsége.
Esethozó egy depressziós pácienséről beszélt, akinek korai szülői elhanyagolása, majd felnőttként ismétlődő párkapcsolati elhagyásos élményei jól érthetővé tették depressziós állapotainak pszichodinamikáját. Tovább beszélve az esetről azonban felmerült egy újabb lehetőség: mi van akkor, ha pont fordítva van: az ismétlődő depressziós állapotai miatt hagyták el már többször is, és emiatt akadt el életvitelében, szakmai fejlődésében is?
Milyen fontos ilyenkor a gondos biográfiai és kapcsolati analízis, valamint az alapos pszichopatológiai vizsgálat ismételt elvégzése!
A kérdés már "csak" az, hogy ezt ki végezze el? A szuicid ideákat is említő pácienst feltétlenül kell látnia pszichiáternek is? És ki vigye ekkor a terápiát, kié a felelőség?
De vajon miért gondolkozunk ennyire vagy-vagy módon? Ezt a - ahogy valamelyikünk mondta - rendszerhibát, a hasításon alapuló "te beteged - én betegem" dichotómiát vajon miért vigyük mi is tovább? Minden terapeutának és pszichiáternek egyik nagyon fontos feladata, hogy a társszakmákkal jó munkakapcsolatot építsen ki, hogy megvalósulhasson az egyenrangúságon alapuló közös betegvezetés.
Mennyire kell bevonódni a terápiába, hiszen bevonódás nélkül nincs is igazi terápia! A segítséget kereső depressziós páciens még könnyebben aktiválja a bennünk lévő segítő szándékot, a gondoskodást, akár a túlvédést is, és még valamit, ami paradox helyzetet teremt: nagyon szeretnénk, ha a "inaktív" páciensünk végre teljesítene! No pont ez az, ami nem megy, és ebben áll a helyzet paradoxona. A páciens így a terápiában is megélheti, amit máshonnan már egyébként pontosan tud magáról: milyen nehéz egy depressziós emberrel boldogulni, pláne együtt élni...
Az eset kapcsán felmerült kérdéseket befejezni nem, csak lezárni tudtuk. A zárókör alapján a témák sokasága mindenkiben folytatódik majd tovább. Az esethozónak jelentős megkönnyebbülést adott a csoportfolyamat, de elhatározta, hogy , egyéni szupervízióba is elviszi ezt a páciensét. Köszönjük a bátor és remekül megjelenített esethozást, és a csoport kollegiális segítő munkáját!
Két hét múlva folytatjuk :-)

28/09/2021

De jó.... Pont 499 kedvelőnk lett mára! Kb ennyien vagytok :-)

14/03/2021

Öröm volt ez az este is!

Az utolsó szerdán egy vonat száguldott át a csoporton, ott keringett egy ideig, majd lóvasúttá alakulva távozott…

Komolyra fordítva: az esethozó egy két éve folyó terápiában való elakadását hozta szupervízióba. Azt hiszem, sokak számára ismerős a 23 éves, mindent halogató „fiú” páciens, aki ugyan tanul valahol, de az sem különösebb baj, ha kibukik, vagy szakot, egyetemet vált, a szülői házban él, és kipereg az idő az ujjai közt…
A helyzetet azonban a terapeuta nem ilyen lagymatagnak látta, hiszen egy elég intenzív képet is megfogalmazott: a páciense mintha egy sinen üldögélne annak ellenére, hogy látja, fenyegetően közeledik feléje a vonat…
Ez a „vonat” aztán elszabadult a csoportban, előbb szorongást keltve keringett: micsoda önsorsrontás, mi lesz a srác jövőjével, miért is nem mozdul ez a fiú, miért nem szerzi meg a diplomáját, vagy menne végre dolgozni, vagy egyáltalán: miért nem kezd már valami értelmeset az életével? A további megmunkálásban a „vonat” energiája az amorf szorongásból egyre jobban a terapeuta haragjává formálódott: miért nem mozdul már végre ez a két éve tartó önismereti terápia?
Nézzünk rá a „vonatos” képre úgy, mint egy álomra: lehet, hogy a terapeuta lenne a vonat? De miért akarná a terapeuta ennyire, hogy a diploma megszerzése felé mozduljon a páciense? A terápiás változást, a lélektani fejlődést valóban ez jelentené?
A csoport segítségével ekkor fogalmazódott meg a terapeutában a két éves munka lassan érő gyümölcse: egy súlyos traumáktól terhes, patológiás egyensúlyba merevedett családi mintázatban parentifikálódott szerepből lassan-lassan kinővő, fiatal férfivá formálódó páciens fejlődéstörténete. Ekkor már a lélektani fejlődés számtalan apró jele is felszínre került, rímelve Bálint Mihály egyik fontos tanítására, miszerint a terápia kicsiny, de nem elhanyagolható léptékű változások sorozatából áll. Ahogyan itt is: az életvitelben még nincs látványos, harsány változás, de a terapeuta biztonságot, személyes figyelmet és jó tükrözést adó terápiás munkája a páciens élményvilágában, mentalizációs és önreflektív funkcióiban komoly fejlődést indított meg.
A terapeutában és a csoportban „vonatként” lecsapódott, jelentős destruktív családi (a klienst kettős kötésben tartó anyai) dinamika ekkorra már a „sínen vagyunk”, (tehát jó úton) nyugalmává szelídült, egyik csoporttagunk összegzésében: lóvasúttá alakult, amely lassan ugyan, de veszélyt már nem jelentve viszi a terapeuta-kliens párost a terápiás célkitűzés felé.
Köszönjük a terapeutát is megmutató bátor esethozást, és a kollegiális, intuitív, segítő csoportmunkát!

16/01/2021

Pánikbetegség: barát, vagy ellenség?
avagy:
Amikor a tünet más megvilágításba kerül…

Egy kolleganőnk az egy éve egyre súlyosbodó pánikrohamoktól szenvedő, nagy felelősséggel járó, magas pozíciót betöltő fiatal férfi páciensét hozta szupervízióra. Az esethozónak kínzó elakadás érzése volt, tehetetlennek, rossz terapeutának élte meg magát, akinek még a szupervízió sem fog sikerülni…„nem is tudom, mit mondjak nektek”- mondta, rácsodálkozva, hogy ez a mondat szinte minden ülésükön elhangzott már a páciensétől…
A csoport megértéssel, támogatóan vette gondjába az esethozót, és elsősorban a rigid, érzelmileg alig igénybevehető pácienssel való kapcsolatépítés nehézségein igyekezett átsegíteni a terapeutát. E folyamatban lassanként a csoporton is úrrá lett a tehetetlenség érzése: nem tudunk segíteni a szupervizandnak abban, hogy belásson a szorongásos tünetek mögötti pszichodinamikai folyamatokba. „Mentő ötletként” merült fel (avagy inszufficienciánk csendes beismerése volt), hogy a terápiás intervenciókat szinte negligáló páciens tünetei már oly mértékben „kondícionálódtak”, hogy inkább farmakoterápiát kellene alkalmazni, ám ez a lehetőség még jobban erősít***e a „rossz terapeuta vagyok” érzését is. Ezzel párhuzamosan egyre nőtt a csoport szorongása: vajon mi lehet a tünetek mögött, mekkora feszültség lehet a „megfeszített íjhoz” hasonlító páciensben, és valójában mi történne, ha egyszer csak „megnyílna” a terapeuta előtt? A lappangó pszichózis lehetősége miatt csak tovább erősödött a pszichiáter felé delegálás gondolata.
Ahogyan egy terápiában is, ki tudja, hányszor kell elhangoznia valaminek, amíg egyszer csak ”meghallgatásra kerül”, az esethozó egy félmondatából hirtelen világossá vált, hogy a páciens tünetei és a munkahelyi magas pozíció betöltése időben és térben (a „kondícionálódott tünetek”) mennyire egybeesnek! A tünetek és az egész történet így új „gestalttá” szerveződtek: valójában a páciens az, aki folyamatosan az inkompetencia érzésével küszködik, és ennek annulálása (nem tudomásul vétele) csak óriási energiabefektetés árán lehetséges. E felismerést követően a kialakuló pánikbetegséget már mint „jogos”, reális szorongást látjuk, amelynek fontos „énvédő” szerepe van, és a magas pozíció betöltésére a végzettségei és a korábbi munkahelyei, tapasztalatai alapján nyilvánvalóan alkalmatlan páciens reflektálatlan inkompetenciájára hívja fel a figyelmet. A rálátás a betegség hasznára és valódi dinamikájára nagy megkönnyebbülést váltott ki az esethozóban és a csoportban is, és segít***e a szupervizandot egy új terápiás stratégia megalkotásában.
Köszönjük a bátor esetbemutatást és aszép csoportmunkát! Legközelebb 2 hét múlva lesz Szerdánként egy Társaság!

31/12/2020

Úton, 2021 felé.
Köszönjük, hogy 2020-ban találkozhatttunk veled, és az a jó hírünk, hogy 2021-ben is lesz egy csomó szerda... elsőként január 13-án 19 órakor találkozunk az éreklődőkkel!
Sok-sok nehéz, de megoldott esetet kívánva, szeret***el:
István, Andrea

26/11/2020

10/09/2020

Tájékoztatjuk a hozzánk fordulókat, hogy a személyesen nyújtott szolgáltatásainkat ismét folytatjuk!

Mindnyájunk biztonsága érdekében, az egyik legfőbb orvosi alapelv, a "Nil nocere" (ne árts) szellemében a következő szabályok szerint dolgozunk:

- folyamatosan követjük és betartjuk az aktuális járványügyi rendelkezéseket
- csak panasz- és tünetmentes állapotban dolgozunk, és ugyanezt kérjük klienseinktől is. Panaszok esetén online munkára van lehetőség.
- kérjük Önöket, hogy pontosan a megbeszélt időben érkezzenek, hogy a felesleges találkozásokat elkerülhessük, és a higiénés óvintézkedéseket megtehessük (szellőztetés, fertőtlenítés, stb).
- A rendelőben tartózkodás fő szabályai:
- kézfertőtlenítés az érintésmentes kézfertőtlenítőből
- maszk viselése a rendelőben
- ha elfelejtett maszkot hozni, mi adunk majd Önnek
- 4 kérdésből álló járványügyi kérdőív kitöltése
- megfelelő személyközi távolság tartása

A már bevált gyakorlat szerint, egyéni megbeszélést követően továbbra is lehetőség van a személyre szabott online munkára is.

Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra!

05/09/2020

Előadásomban a segítő célú kommunikálás folyamatát vizsgálom azzal a céllal, hogy felhívjam a figyelmet a segítő szakemberek pszichoszomatikus veszélyeztetettségére, a megelőzés, a védekezés fontos…