06/01/2026
„40 felett ez már normális, nem?”
Gyakran teszik fel nekem ezt a kérdést, és sokat gondolkodtam rajta, mi lehet a hátterében. A válaszom egyértelmű: nem, nem normális.
☝️Nem normális, ha nem tudsz leülni a talajra és onnan könnyedén felállni.
☝️Nem normális, ha nem tudsz fájdalommentesen lehajolni.
És még sorolhatnám.
A kérdés mögött talán sokszor nem is valódi kíváncsiság van, hanem önigazolás: „eddig nem tettem magamért” — vagy éppen egy segélykérés: „segíts, mit tegyek?”
Én inkább az utóbbira gondolok. Mert aki eljön egy találkozóra, egy állapotfelmérésre, vagy elkezd tájékozódni az interneten, az már tenni akar. Már változtatni szeretne.
A probléma gyökere szerintem mélyebben van. Nem tanítottak meg minket arra, hogy időt szánjunk magunkra, és hogy az énidőt, a saját egészségünkre fordított időt valódi értékként kezeljük.
Amikor látunk valakit futni, sokszor azt mondjuk: „ennél biztosan hasznosabb dolga is lenne”.
Pedig mondhatnánk inkább azt: „ez igen, milyen példaértékű, hogy ma is tesz magáért.”
🏃♀️➡️Nemrég autóval mentünk bevásárolni, és szóvá tettem a páromnak, hogy egy idősebb hölgyet már többször láttam kocogni a járdán, és mennyire jó érzés ezt látni. Ő is felismerte, lassított, lehúzta az ablakot, és odakiáltott neki, hogy fantasztikus, amit csinál, és gratulál a kitartásához.👌
A hölgynek láthatóan nagyon jól esett.
És talán ez a poszt másik fontos üzenete is:
NE TARTSUK MAGUNKBAN A DÍCSÉRETET!!!