Mindig is pszichológus szerettem volna lenni, azonban az ide vezető út nem volt egyszerű. Hadd meséljem el a történetemet, hogy hogyan is jutottam el ide.
Középiskolában az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy pszichológia szakra felvételizünk. Mivel pszichológiát külön nem tanultunk a gimnáziumban, ezért megkérdeztük az akkori iskolapszichológust, hogy hajlandó lenne-e segíteni nekünk és különórákat adni pszichológiából.
"Természetesen" - válaszolta. "5000 forintért óránként."
Mindketten ott álltunk leforrázva, hiszen ennyit akkor (majd' húsz éve!) nem tudtunk kifizetni gimnazista diákként. Mi történt ezután?
Ekkor a vágyam sajnos annyiban maradt, de három év múlva, önerőből, tanár nélkül végül bejutottam pszichológia szakra. Végre! Azt tanulom, amit igazán szeretek, ami a vágyam volt. De a történet itt nem áll meg.
Az egyetem negyedik évében egyre többet fájt a fejem, rosszulléteim voltak és volt, hogy az egyetemi épület második emeletére csak fulladva jutottam fel, tíz perc alatt.
Hat hét kórház. Végstádiumú veseelégtelenség. Az orvosok pedig közölték velem, hogy nincs mit tenni, dialízisre kell járnom, a valós megoldást pedig a veseátültetés fogja jelenteni.
Az iskolából ki kellett hagynom két évet, de nem adtam fel. Megküzdöttem a vesebetegséggel, kaptam egy donorvesét és most itt vagyok annyi akadály után - pszichológusként azt csinálom, amit szeretek és amire nagyon régóta vágytam.
Nem volt egyszerű, de megcsináltam.
Most önön van a sor, hogy megküzdjön a nehézségeivel
Várom szeretettel Budapest belvárosi rendelőmben.
Üdvözlettel,
Szekeres Kristóf
pszichológus