15/02/2026
Van az a fajta magány, amiről senki nem beszél az elején.
Amikor egész nap a babáddal vagy. Tényleg egész nap. És mégis azt érzed, hogy valahogy egyedül maradtál.
Nem fizikailag. Hanem fejben.
Minden róla szól. Mikor evett. Mikor aludt. Hányszor kelt. Te közben csinálod a dolgokat, mész előre. És egyszer csak feltűnik, hogy napok óta nem beszéltél senkivel normálisan. Nem a „minden oké”. Hanem igazi beszélgetés.
A barátaid élnek tovább. Nekik nem állt meg élet. Neked meg teljesen megváltozott az időérzéked, a napirended, a tested, minden.
És igen, szereted a babádat. Nagyon.De attól még lehet rohadt magányos.
Főleg amikor fáradt vagy. Amikor már a saját gondolataidat sincs energiád végiggondolni. Amikor jól esne, ha valaki nem csak a babát nézné, hanem téged is.
Terapeutaként ezt újra és újra hallom. Anyaként meg pontosan tudom, miről van szó.
Ha most azt érzed, hogy „basszus, igen, ez én vagyok”, akkor nem veled van a baj. Ez az a része az anyaságnak, amit valahogy mindenki túlél, de kevesen mondanak ki.
És attól, hogy természetes, még nem könnyű.