Cacirasz

24/01/2026

A férfi magába temetkezve ült az asztalnál. Üresen bámult maga elé. Úgy érezte, hogy meg akar szűnni, ki akar lépni a létezéséből. Legszívesebben kiabált volna, hogy Miért? Miért ő van leghátul? Miért ő az, akit állandóan kihagynak? Miért ő az, aki a legtöbbet dolgozik, aki a legjobb eredményeket hozza, amikor előléptetésre kerül sor mégsem jut eszébe senkinek? Még akkor sem, ha előre jelzi az igényét. Mintha nem is látszana.
Akkor meg minek ez az egész? Otthon is ő áll a sor végén. Mindenkire odafigyel. A gyerekeire, a feleségére, a szüleire, de még az anyósáékra is. Igyekszik mindenkinek megteremteni mindent, amire szükségük van. Közben sokszor, egyre többször azt érzi, hogy nem boldog. Hogy is lehetne az, amikor az ő álmainak még a közelébe sem ér. Amikor az álmairól mesél, senkit sem érdekel, mintha ott sem lenne. Amikor a fájdalmairól beszél, a válasz, hogy a másiknak is mi minden problémája van. Mintha az övé nem is lenne fontos, nem is létezne.
Pedig pontosan tudja, hogy sok mindennek kéne örülnie. Ott vannak a csodás gyerekei, a gyönyörű felesége, a szép, napsütötte háza a dombtetőn, az erdő szélén, jó munkája van, egészségesek és persze sorolhatná napestig. Mégsem azt érzi, hogy a léte nem fontos, sőt nem is szükséges.
Ott ül az asztalnál, az arcát a kezébe temetve, magába roskadva, miközben a gyerekei zsibongva ugrálnak az asztal körül, reggeliznek, teáznak, a felesége a kávéját issza. Ő pedig mintha ott sem lenne. Láthatatlanul ül közöttük és senkinek sem tűnik fel, hogy nincs rendben, hogy gondjai vannak, hogy egyáltalán ott van.
Ez a férfi, amikor még csecsemő volt, ahogy egy csecsemő szokta, sírással jelezte, hogy éhes. Ott feküdt a kiságyában és várta, hogy a szülei figyeljenek rá és kielégítsék az éhségét. Anya megjelent. Igen izgatottan, felkapta az ágyból és idegesen, zaklatottan rázta. Nem ringatta, rázta, hogy már nem csak a pocija, de a feje is fájt és egyre keservesebben sírt, miközben anya kiabált, hogy neki mi minden baja és mennyi dolga van. Hogy ki kell mosni, pont a főzés közepén van, hogy fáj a dereka, a keze, a feje és egyébként is apa is tisztába tudná tenni. Átadta apának, aki durván, dühösen, szinte visszadobta a kiságyba és elkezdtek fölötte egymással veszekedni és szinte versenyeztek, hogy kinek mi a dolga, kinek mennyi problémája van.
A kisbaba azt tapasztalta, hogy éhes, hogy fáj a pocija, hogy sír, és bár a szülei ott vannak, senki sem foglalkozik vele, mintha nem is létezne. Mintha láthatatlan lenne. Arról nem is beszélve, hogy az ő problémáik az elsők, míg a sajátja senkit sem érdekel.
Később ezért olyan társakat, olyan munkakörnyezetet vonzott be az életébe, akik ugyanezt a mintát mutatják neki.
Amikor rájön, hogy ez zavarja és belső képes oldás során ezt a képet helyreállítjuk, ennek e férfinak ez a minta eltűnik az életéből. Már nem az lesz fontos, hogy mások mennyire tartják őt fontosnak, hanem, hogy önmagát mennyire tartja értékesnek. Ettől aztán a világ is egy másik arcával fordul felé és észreveszi az igényeit, az értékeit. Végre megérkezhet a saját, boldog életéhez.
Cacirasz B2U módszer. A megoldás!

01/01/2026

01/01/2026

27/12/2025

Tudod, hogy a konfliktusainkban nem a konfliktus az igazi probléma?
Amikor valami kizökkent a komfortzónádból, egy veszekedés anyukáddal, egy váratlan sorbanállás, hogy valaki elkésik a megbeszélt találkozóról, egy vita egy kollégáddal, hogy észreveszel egy füllentést, hogy bosszant az ügyintéző flegmasága és érdektelensége, hogy kiakaszt egy szakember totális hozzá nem értése, hogy felrobbansz egy idióta magabiztos okoskodásától, és tudom, hogy még millió helyzettel ki tudnád egészíteni, szóval amikor belekerülsz egy ilyen konfliktushelyzetbe, akkor igazából nem ezzel a helyzettel van problémád.
Ez a helyzet csak rámutat valamire, valami sokkal mélyebbre, ami az igazi probléma. Ami ott van mélyen a tudattalanod legaljára merülve a felderítetlen sötétben, amire e nélkül a látható és felkavaró konfliktus nélkül nem figyelnél fel. De mi ez? Mi az, amire a konfliktus fel akarja hívni a figyelmedet?
Amikor legközelebb egy konfliktusba bevonódsz azzal, hogy kilépsz a nyugalmadból, állj meg és kérdezd meg magadtól, hogy valójában mi zavar ebben? Nem biztos, hogy ezt ott és azonnal meg tudod tenni. Akkor tedd meg, amikor olyan körülmények között leszel, ahol le tudsz csendesedni és befelé tudsz figyelni. Nem kell lemenni zen-be, nem kell meditálni, csak feltenni egy kérdést önmagadnak: „Mi az, ami igazából zavar ebben?”
És hagyd, hogy megérkezzen a válasz. Ne kapkodj, ne légy türelmetlen, csak figyelj és tedd fel akár többször is a kérdést.
Amikor megérkezik, akkor látod, hogy az adott konfliktusban az zavarhat, hogy pl. tehetetlen vagy, hogy pl. magányos vagy, hogy pl. kiszolgáltatott vagy, azaz egy olyan érzelem, ami valamikor apró gyermekkorodban programmá alakult benned. És automatikus programként irányítja a viselkedési reakcióidat az életedben a tudattalanod mélyéről, ami – lássuk be – egy idő után nem igazán segíti az életedet.
Szóval a konfliktusok olyan mélyen gyökerező tudattalan érzelmi reakciókra hívják fel a figyelmünket, amikkel dolgunk van. Ha megvan a konfliktusban valóban zavaró tudattalan minta, akkor annak feloldásával többé már ilyen konfliktusaid nem lesznek. Nem találkozol velük és/vagy nem zavarnak, mert feloldottad az igazi problémát, a tudattalan programot és végre tettél egy valódi és tartós, elronthatatlan lépést a boldog életed felé. Hogy hogyan tudod ezt megtenni?
Ebben segít a B2U módszer.
Ha már sikerült választ kapnod arra, hogy egy konfliktusban igazán mi zavar, az már egy óriási lépés.
A B2U módszerrel pedig fel is lehet oldani. Képes vagy önmagad is megtenni, amikor felfigyelsz egy konfliktusra, ehhez át tudjuk adni a módszert, illetve egyéni konzultáción keresztül is tudunk neked segíteni.
Hasonló tartalmakért kövess be.
Tom
www.cacirasz.hu

24/12/2025

Boldog, nyugodt, szeretetben teljes Karácsonyt! 🌲🥰

23/12/2025

Mindig is furcsa érzése volt. Különösen, amikor még kiskorában a rokonok kibeszélték, mintha ott se lenne.
Olyanokat mondtak, hogy „kire ülhetett ez a gyerek!?”, meg, hogy „ilyen a mi családunkban nem volt, ahogy ez a gyerek viselkedik”. Ő meg hallgatta a megjegyzéseket, és nem értette. Mert úgy érezte nem is csinált semmi különöset. Csak azt akarta, hogy szeressék. Azt akarta, hogy elfogadják.
Azután, ahogy közeledett a felnőtt lét felé, olyanokat is mondtak neki, ekkor már szemtől szembe, hogy jó lesz, ha betölti a 18-at és elmegy otthonról és nem is látják többé. Ekkor már csak arra vágyott, hogy legyen egy kis sarok, egy kicsi zug, egy apró helye a családjában. Kívülállónak érezte magát, akiről nem akarnak tudni. Pedig ő csak arra vágyott, hogy szeressék, hogy elfogadják, hogy a létében elismerjék.
Aztán egy nap, úgy negyven felé elkezdte érezni, hogy ez így nem jó. Hogy tele van haraggal, nehezteléssel, elvárásokkal, félelemmel. Hogy a kapcsolataiban, legyen az pár-, vagy munkahelyi, vagy baráti kapcsolat, mindig és korlátok nélkül keresi az elismerést, meg akar felelni a vélt elvárásoknak, csak, hogy úgy érezze, elfogadják. Még ha csak egy pillanatra is.
E miatt aztán nem úgy reagál helyzetekre, ahogy kellene. Később, percek, órák, napok múlva, amikor egyedül van és tisztán tud gondolkodni már tudja, hogy másképp kellett volna, de akkor már mindegy. Akkor már az sem számít, ha bocsánatot kér, mert igazából azt sem tudja miért kéne. De érzi, hogy ez így nem jó. Nem működnek a párkapcsolatai, megakad a karrierjében, senki sem veszi észre, senki sem ismeri el. Mintha láthatatlan lenne.
Egy rendszerállítás során kiderül, hogy a felmenői között volt valaki, aki elütött a többiektől, az átlagtól. Akkoriban nagyon fontos volt, hogy mindenki beilleszkedjen az általánosan elfogadott norma keretekbe, különben családostul, mindenestül kiközösítik, ami abban az időben a halállal volt egyenlő. A családja pedig a túlélésük érdekében ezt az őst megtagadta, és soha többé nem is beszéltek róla. Majd ő, aki most itt van, szeretetből, a nélkül, hogy ismerte, tudta volna ezt a történetet, lojalitást vállalt a kitagadottal és felvállalta a sorsát, hogy most elfogadják.
Ahogy erre sikerül rálátni és a rendszerben mindenki el tudja foglalni a saját helyét, a problémák is megszűnhetnek és rendeződhet a párkapcsolat, ahol egyenlő félként szeretetre lel, és beindulhat a karrier, ahol végre észreveszik és elismerik a képességeit és a teljesítményét, és rátalálnak a barátok.
Mert a családi rendszerünk olyan, mint egy nagy és folyamatosan bővülő puzzle. Mindenkinek megvan a maga helye, és csak akkor működünk jól, ha mi is a helyükön vagyunk. Ehhez azonban a régi darabokat is szeretettel és tisztelettel el kell ismerni és vissza kell illeszteni a saját helyére.
Tom
www.cacirasz.hu

21/12/2025

Drezda karácsonyi vásár. Fantasztikus élmény. Ez az 591. Adventi vásár. ❄️🎉

11/12/2025

Az életünkben gyakran szenvedünk el olyan dolgokat, amiket nem lenne muszáj, ha időben észre tudnánk venni azokat a mintákat, amik akadályozzák a jóllétünket.

Van egy jó hírem: Sosem késő. Nincs olyan életkor, amikor már nem tudunk változni, vagy változtatni.

Ám, a saját hibáinkból tanulni is igen hatékony, ám keserves. Erről is szól ez a versem.

Ha mégis el akarod kerülni a felesleges utakat, tudod hol találsz.

Csodás napot, boldog életet kívánok!
Tom
www.cacirasz.hu

Boldog Tamás Gyula: Életébresztő
===================

Adjon az Isten jó napot,
talpam alá friss füvet, gyöngy harmatot!
Adjon szívet! Belé meleget!
Ölelő, ringató szeretetet.
Adjon szemet, hogy nézhessek,
hozzá fényt, hogy érezzek!
Adjon tüdőt a légnek,
s adjon levegőt a térnek!
Adjon hangot, hogy beszéljek,
és társat, kinek zenélek!
Teljesítse minden vágyamat,
hogy gyermek legyek védő szárny alatt.
S ha már megvan mindenem,
engedje elveszejtenem!
Csak nézze, hogy szenvedek!
Hagyjon kínlódni, hogy jó erős legyek!
Hagyjon gyűlölnöm, hogy szerethesselek!
Hagyja, hogy minden hegyre kínlódva felmásszak,
hogy megtudjam, mi a kitartás és az alázat!
Hagyja, hogy újra és újra alámerüljek,
hadd érezzem szabadnak iszapos tüdőmet!
Hagyja, csak hagyja, hogy létem gyalázzák,
hadd illatozzam a türelem rózsáját!
Hagyja, hogy öljek és ölve legyek!
Ne ejtsen értem soha könnyeket!
Csak egyet. Egy apró magot rejtsen el bennem,
hogy mikor már százszor megtagadtam,
el is felejtettem,
az első könnyemtől szárba szökkenjen!
S mikor szívemet hasítja,
s ott vonaglok atyám lába elé hullva,
ez ad nekem bizalmat, hogy bízhassak az útban,
ez ad nekem hitet, hogy hinni tudjak újra,
ez ad szeretetet, hogy én is adhassak.
És már vele lélegzem végtelen sóhaját,
vele táncolom lüktető ritmusát,
boldogan tudok szárnyalni, repülni,
mert megtanultam, megtanultam élni!
Adjon az Isten jó napot,
talpam alá friss füvet, gyöngy harmatot!
===================

Ennek a versnek is megvan a maga története és ahogy telik az idő úgy válik egyre mélyebbé bennem.
Tom

www.cacirasz.hu

09/12/2025

Sokan nagyon várják a Karácsonyt, mégis tele vannak szorongással, félelemmel.

Ennek az okát aztán különböző dolgokban azonosítják, de rendszerint kiderül, hogy gyermekként valami ilyesmi játszódott le az ünnepi készülődések alatt:
A kisgyermek játszik, izgatottan készül a Mikulásra, a Karácsonyra, és ebben az izgatottságban a játék kicsit hangosabb, kicsit az is izgatottabb. A szülők rászólnak, hogy csituljon és végül jön a jól bevált mondat:

-Ha nem hagyod ezt abba, szólok a Mikulásnak, meg a Jézuskának és nem hoz neked semmit, mert a rossz gyerekek még virgácsot sem kapnak!

Naná, hogy a gyermek leáll. Ezzel nem csak a játékot hagyja abba, de a nevetés, a csillogó szem, az izgatott várakozás is elmúlik. Ám anya és apa ezt nem veszik észre, mert az eredménnyel vannak eltelve. Sikerült! Csend van és nyugalom.

Ám mit üzentek a gyermeküknek?
• Akkor vagyok szerethető, ha jó vagyok az ő szabályaik szerint. Ha ezeket a szabályokat, amik nekem egyébként nagyon nem jók, nem tartom be, elveszítem a szeretetet.
• Ez azért derülhet ki, mert ellenőrzés alatt állok. Valaki mindig figyel, ezért állandóan kontroll alatt kell tartanom a saját viselkedésem és nem tehetem azt, amit igazán szeretnék, csak azt, amit elvárnak tőlem.
• Az ajándékot, a jutalmat nem azért kapom, mert én vagyok, ahogy vagyok, és így vagyok szerethető, hanem, mert önmagam, a saját viselkedésem, vágyaim manipulálva, háttérbe szorítva, megfelelek a külső elvárásoknak, engedelmes vagyok.

És ezek olyan érzelmi és viselkedési reakciókat, mintázatokat alakítanak ki a gyermekben, amik felnőtt korra már lesüllyednek a tudattalanba, kvázi ösztönössé válnak és csak azt tudja ez a felnőtt ember, hogy amikor jönnek az ünnepek fél, szorong, legszívesebben elmenekülne az Karácsony elől.

És sajnos még ennél is többet.
• Felnőttként csak azt figyeli mit várnak tőle és a saját érzéseit, vágyait valahol nagyon mélyen elnyomja.
• Felnőttként „tudja”, hogy csak akkor kap elismerést, ha engedelmesen megfelel a külső elvárásoknak.
• Felnőttként „tudja”, hogy önmaga miatt nem szerethető, teljesíteni, de inkább túlteljesíteni kell, mégpedig úgy, ahogy ezt mások elvárják.
• A felnőtt és az empátia a fentiek miatt nem igazán barátok.
• Épp ezért jó eséllyel azt a mintát adja tovább a gyermekének, amit ő is kapott.

Hogyan lehet kilépni ebből a körből? Kétféle úton.

Nos, lehet úgy, hogy megtanulsz kommunikációs eszközöket. Például a gyermekeddel nem e szerint a minta szerint kommunikálsz, hanem megosztod vele azt, amit érzel és alternatívát kínálsz. Valahogy így:
-Tudod ez most nekem nem jó, nagyon zavar. Mit szólsz ahhoz, hogy amikor végzek azzal, amit most csinálok, leülnénk együtt társasozni?

Ez egy igen gyors eredményt hozó eszköz, ám azokkal a tudattalan érzelmi reakciókkal és viselkedésmintákkal ez újra egy manipulációs eszköz, amivel a felnőtt ugyan jó irányba, de mégiscsak akarattal és állandó fegyelemmel próbálja befolyásolni a saját „ösztönös” reakcióit. Tapasztalatom szerint nem is szokott hosszú ideig működni és újabb belső feszültségforrást jelent.

A másik, hogy megváltoztatom ezeket a tudattalan mintákat, és elkezdem élni a saját önmagam, minden erőszak nélkül. Vagyis feloldom azokat a gyermekkorban bennem rögzült hiedelmeket, amik ma már nagyon akadályoznak az életemben és e nélkül végre már azt tudom, hogy szerethető vagyok magam miatt, meglátom, hogy a számomra igazán fontos emberek nem is várják el, hogy magam háttérbe szorítva, nekik feleljek meg és kehetek végre önmagam.

A B2U (BackToUP) módszerünkkel a Cacirasz-nál ezt el tudod érni és már az első alkalommal érzed a változást anélkül, hogy a múltban elmerülve a régi sebeket vakargatnánk.

A többnyire gyermekkori, vagy generációs traumák miatt a tudattalanunkban jelenlévő, az életünket akadályozó érzelmi reakciókat oldjuk fel és ezzel megszüntetjük a problémáinkat a jelenben, automatikusan, anélkül, hogy minden szituban azt kellene figyelned, hogy mit kell másképp csinálni.

Ráadásul a B2U módszert át is tudjuk neked adni, hogy önmagadat is tudd segíteni a saját utadon.

www.cacirasz.hu

06/12/2025

Hogy a jelennel kell foglalkozni és nem kell a múlton rágódni? Teljesen igaz.
Hiszen a múlt sebei a jelenben okoznak problémát. Miről is van szó? Itt egy példa:

A nő elment az osztálytalálkozóra. De már másfél órája ott van. Nem küld még egy SMS-t sem, de még csak egy emojit sem. A férfi egyre ingerültebb. A nőnek már haza kellene érnie. Ugyan nem beszéltek meg időt, maradjon, amíg jól esik, rég látták egymást. De mégiscsak már illene itthon lennie. És a férfi egyre ingerültebb. A nő csendesen és jókedvűen nyitja az ajtót, nehogy felébressze a férfit és a gyerekeket az éjszaka közepén, de a férfi nem alszik. Ott ül a sötétben és vár. Majd minden előzmény nélkül nekiesik a nőnek és kiabál vele, hogy mit képzel, hogy csak így, hogy ilyen sokáig, hogy ilyen felelőtlenül, és csak kiabál, a nő meg nem is érti.

És ez ugyanígy lehet igaz fordított szerepben. Vagyis, amikor egy férfi megy el és a nő kiabál. És minden alkalommal, amikor egyedül marad, a másik pedig elmegy valahová.

Ennek a viselkedésnek az oka, hogy a mostani felnőttet gyermekkorában az anyja elhagyta. Pl. 3 hónapos korában kórházban hagyta egy súlyos betegség miatt több hétig. (Látod, nem gonosz, a gyereke élete múlott ezen, elkülönített szobában volt, neki pedig dolgoznia kellet.)

Ám ez a jelenben, ha a társa elmegy és egyedül marad, azt a reakciót váltja ki, hogy újra ott a 3 hónapos gyermek, aki követeli anyut és kifordulva magából hisztizik érte. Ráadásul neki sem jó ez.

Ez a jelenben okoz itt és most problémát. Ám nagy segítség, ha ebből a jelenből rálátunk a múltunk azon sebére, ami ezt okozza, megértjük az összefüggéseket ezzel kapcsolatban és meglátjuk, hogy itt és most mit tehetünk másképp. Ez egy coaching technika.

És talán még nagyobb segítség lehet, ha ezt és az ehhez hasonló eddig tudattalan viselkedésmintát, ami megrontja a kapcsolatainkat, akadályozza a karrierünket, az anyagi előre jutásunkat, az életünket, szóval, ha ezeket a tudattalan érzelmi reakciókat feloldjuk és már nem állnak az utunkban. Esetleg úgy, hogy nem is kell rálátnunk, csak azt kell tudnunk, hogy itt és most, a jelenben mi az, ami rossz, ami zavar az életedben.

A BackToUp (B2U) módszerünkkel a Cacirasz-nál ilyen és hasonló, többnyire gyermekkori, vagy generációs traumák tudattalanunkban jelenlévő, az életünket akadályozó érzelmi reakciókat oldjuk fel és ezzel megszüntetjük a problémáinkat a jelenben, automatikusan, anélkül, hogy minden szituban azt kellene figyelned, hogy mit kell másképp csinálni.

Ráadásul a B2U módszert át is tudjuk neked adni, hogy önmagadat is tudd segíteni a saját utadon.

www.cacirasz.hu

04/12/2025

A férfi ma elég szorult helyzetben van. A régi sémák nem működnek és nem találja helyét ebben a jelenlegi világban. Ennek rengeteg jelét látjuk nap, mint nap.
Pedig ahhoz, hogy pl. a párkapcsolatok jól működjenek, kell az egészséges férfi és az egészséges férfi minta.

B2U

"A fiúgyereknek óriási szüksége van az apa elismerésére.
Nem annak hajtogatására, hogy nagyszerű vagy, kisfiam, milyen ügyesen megcsináltad ezt is – ez mind nem kell.
Ami kell, az egyszerűen egy szemvillanás, egy mosoly, egy hátba ütés, egy elismerő hümmögés, hogy fú, ez jó volt… Ez viszont nagyon kell az egészséges önbizalom kialakulásához.
A rivalizáló apa ehelyett úgy tesz, mintha azért piszkálná, gyötörné a gyereket, hogy egy karakán, tökéletes férfi váljék belőle. Erről persze szó sincs. Azért piszkálja, gyötri, hogy a gyerek érezze: ô egy kis félresikerült szerencsétlen, míg a papa a király.
Egyébként az apa sokszor saját magának sem vallja be a viselkedése valódi indítékait, magának is azt hazudja, hogy így fogja a fiát az életre nevelni. Ami természetesen nem igaz.
Egy gyereket úgy lehet helytállásra nevelni és erőt adni neki, ha a szülő elismeri azon a fokon, amin éppen áll.”
Dr. Vekerdy Tamás - Jól szeretni

03/12/2025

“A TRAUMATIZÁLT GYERMEK PARADOXONA, AKI MINDIG ADNI KÉSZ FELNŐTTÉ VÁLT
Van egy nagyon sajátos trauma, amely ott van a szemünk előtt.
Nem hagy zúzódást.
Nem hagy heget.
Szerepeket hagy maga után.
Olyan szerepeket, amelyeket nem te választottál, mégis cipelned kell őket.
Ha frusztrált szülők között nőttél fel — olyan szülők között, akiknek érzelmi élete széthullott, akik túlterheltek voltak a saját létezésük súlya alatt —, jó eséllyel átadtak neked valami halálos terhet, anélkül hogy tudták volna.
Átruházták rád a frusztrációjukat.
Átruházták rád a kimerültségüket.
Átruházták rád az érzelmi terhüket.
És aztán megbüntettek, amikor nem tudtad könnyebbé tenni az életüket.
Ez a létező egyik legláthatatlanabb trauma.
Amikor azok a felnőttek, akiknek gondoskodniuk kellett volna rólad, helyette téged tettek felelőssé magukért, az idegrendszered egyetlen dologban kezd el hinni:
A te értéked az, hogy mennyi megkönnyebbülést hozol másoknak.
Nem az, hogy ki vagy.
Nem az, hogy mit érzel.
Nem az, hogy mire van szükséged.
Csak az számít, mennyire jól kezeled a másokban lévő érzelmeket.
És a kár, amit ez okoz, nem kicsi.
Nem finom.
Nem olyasmi, amiből egyszerűen kinősz.
Belevésődik az idegpályáidba, mint egy élethosszig tartó forgatókönyv:
Ha ők boldogok, én biztonságban vagyok.
Ha ők frusztráltak, én vagyok a probléma.
Ha ők feszültnek tűnnek, én kudarcot vallottam.
Ez lesz a felnőttkor terve.
Ez lesz az a lencse, amelyen keresztül nézed a szeretetet, a konfliktust, a kapcsolódást és a saját értékedet.
Így jelenik meg később, legtöbbször anélkül, hogy akár csak sejtenéd:
Azért harcolsz, hogy fontos legyél, miközben azt hiszed, nem vagy az.
Hallatni próbálod a hangodat, miközben azt feltételezed, hogy teher vagy.
Végtelenül adsz, abban a reményben, hogy valaki végre észreveszi: te is fáradt vagy.
Meggyőzöd magadat, hogy nincs szükséged semmire, így senki sem csalódhat benned.
Olyan partnereket választasz, akiknek a szükségletei felfalják a tieidet, mert ez a minta ismerős.
Összetéveszted a békét az önmagad megszűnésével.
Összetéveszted a szeretetet a munkával.
És a legszívszaggatóbb rész?
A partneredet hibáztatod azért a fájdalomért, amelyet jóval azelőtt véstek beléd, hogy ő egyáltalán megjelent volna.
Azt hiszed, hogy a sóhaja azt jelenti: elrontottad.
Azt hiszed, hogy a stressze azt jelenti: te okoztad.
Azt hiszed, hogy a csendje azt jelenti: irreleváns vagy.
Azt hiszed, hogy az ő szükségletei azt jelentik: neked már nincs jogod a sajátjaidhoz.
Nem veszed észre, hogy egy évtizedekkel ezelőtt kezdődött körben élsz.
Nem veszed észre, hogy valakinek a szívébe próbálsz beférni, miközben azt feltételezed, hogy nem is érdemled meg.
Nem veszed észre, hogy minden veszekedés nem a mosatlan edényekről, nem a hanghordozásról, nem az időzítésről szól — hanem az ősi, kétségbeesett vágyódásról, hogy számíts.
Ez a traumatizált ember csapdája.
Vágysz arra, hogy értékeljenek, mégis azt tanultad, hogy el kell tűnnöd, hogy másokat megvédj.
Közelségre vágysz, mégis amint konfliktus jelenik meg, a tested felkészül, hogy hibáztassanak.
Megértést vágysz, de az ösztöneid azt súgják: az érzéseid kellemetlenséget okoznak.
Szeretetre vágysz, de csak azt tanultad meg, hogyan legyél hasznos.
És ezért a gyógyulásod sohasem abból fog jönni, hogy még többet gondolkodsz, még jobban védekezel, vagy még keményebben dolgozol.
Valami sokkal bátrabból fakad:
Kapcsolatba lépni az igazsággal.
A valódi igazsággal.
A régi igazsággal.
Az évtizedekkel ezelőtti igazsággal.
Az igazsággal, hogy a szüleid frusztrációja soha nem volt a te hibád.
Az igazsággal, hogy az ő érzelmi életük sohasem volt a te feladatod.
Az igazsággal, hogy te egy gyerek voltál, aki túlélni próbált valaki más viharának a közepén.
A gyógyulás akkor kezdődik, amikor abbahagyod, hogy bizonyítsd a saját értékedet, és elkezded megmutatni a fájdalmadat.
Amikor képes vagy a partnered szemébe nézni, és azt mondani:
„Ez a pánik bennem nem veled kezdődött.
Ez a félelem, hogy csalódást okozok, ez a reflex, hogy mindent megjavítsak helyetted, ez a hitem, hogy nem számítok — mind régi.
Ezt tanultam.
És szükségem van a segítségedre, hogy elfelejtsem.”
Abban a pillanatban kezd újrahuzalozódni az idegrendszer.
Abban a pillanatban találkozik a felnőtt éned azzal a gyermekkel, aki soha nem lehetett igazán gyermek.
Abban a pillanatban lát meg a partnered téged — nem csak a falaidat, amelyeket védekezésből építettél.
Mert van egy titok, amit kevesen mondanak el:
Ezt nem tudod egyedül meggyógyítani.
Kapcsolatban keletkezett, és kapcsolatban fog gyógyulni.
Nem hibáztatással.
Nem túlelemzéssel.
Nem azzal, hogy bizonyítékot követelsz arra, hogy számítasz.
Hanem azzal, hogy lassan megmutatod azt a részt, amely mindig is félt attól, hogy nem számít.
A részt, amely megpróbálta kiérdemelni a szeretetet ahelyett, hogy megkapta volna.
A részt, amely túlműködött.
A részt, amely békítgetett.
A részt, amely összeszűkült.
A részt, amely bocsánatot kért, csak mert létezik.
Amikor ezt a részedet megmutatod valakinek, aki biztonságot ad, elkezdődik a gyógyulás.
És amikor magadnak is megmutatod, elkezdődik a felszabadulás.
Akkor is gyengédséget érdemeltél.
Most is gyengédséget érdemelsz.
Gyermeknek kellett volna lenned valaki számára, nem megoldásnak.
És amikor leteszed azt a terhet, amely soha nem volt a tiéd, akkor lesz végre hely a kapcsolataidban annak a szeretetnek, amely mindig is megilletett.”
~ Derek Hart
Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)
Szücs Gábor Nagy
Forrás: Életszínház