25/07/2019
Kaptam odafenntről egy hatalmas karót, és ha az Univerzumban van olyan mint az osztálynapló, akkor az egyesemet kétszer átírva vésték be, de aztán kaptam egy javítási lehetőséget…az hányas lett, nem tudom…de nem egyes legalább…de még nem is ötös…
Időben hazaértem ma, ezért döntöttem úgy, hogy Zoknival ma sokkal nagyobbat sétálok, és sokkal lassabban mint egy rohanós napon, vele összekapcsolódva, magammal, a természettel, az emberekkel, az ismerősökkel.
De ember tervez, Isten végez…
Ahogy mögöttünk hagytuk a Szilágyi zajos dugóját, Zokni az első járdaszigetnél elkezdett füvet legelni. Nem akartam elhúzni, ha jól esik a gyomrának, hát egye.- gondoltam.
Közben megláttam, hogy közeledik felém egy ember járókerettel, fehér zokniban volt fekete papuccsal, kicsit koszos fehér pólóban, és óriás virágmintás rövidnadrágban. Tudtam, hogy hajléktalan. De nem volt részeg, és ápolatlan sem.
Megszólított.
Megráztam a fejem, meg sem hallgattam.
Még testtartásommal is jeleztem, hogy most nem adok, nincs, ne szóljon hozzám. Én álltam ott Zoknival, a férfi meg mellettem, járókeretére támaszkodva, kezében egy kopott százéves Lidlis szatyor. Én még mindig neki félig háttal.
Itt vésték be az egyesemet…!! :(
Zokni nem mozdult, a férfi sem. Egyik oldalamon a kutyám, a másikon a férfi. A férfi újra szólt.
„-Elnézést, elnézést, csak azt szeretném kérdezni, hogy merre van a Máltai Szeretetszolgálat, azt mondták erre jöjjek.”
Felé fordultam végre, és szemébe néztem. Égkék gyönyörű szeme volt.
Egyik kedvenc bölcsességem: Szem a lélek tükre. Ahogy az övébe belenéztem, - aTejóég érzése fogott el.
Láttam benne a szeretetet, láttam, hogy bölcs, -és sokkal bölcsebb mint én-, láttam ő tudja mi az hogy „eggyek” vagyunk, és láttam hogy olyan "tiszta". Olyan érzésem volt, mintha ismerném valahonnan, valahonnan egészen régről, vagy ő engem.
És ekkor javíthattam az egyesemen…!
Elmondta, a Délinél lakik egy hajléktalan szállóban, épp az okmányirodából jön, mert ellopták a személyijét, azt intézte. Vidéki hajléktalanként került fel másfél hónappal ezelőtt Budapestre, fogalma sincs merre jár, egyáltalán nem ismer semmit.
Még az utca nevét sem tudta, ahol „lakik”.
Telefonomról gyorsan kigugliztam hol lehet ez a szálló, ő próbált segíteni azzal, hogy reklámszatyrából elővett két papírt, hátha azon a cím rajta lesz, de azok csak az okmányirodás papírok voltak. A nevét megtudtam a papírokról, a korát is. 50 éves. Szerencsére telómról megtaláltam, tényleg van ilyen szálló a Déli közelében, aztán mondtam neki merre menjen, mire szálljon fel, és akkor „haza” ér.
Ő végig kétségbeesve nézett engem, mély tekintetével, világító kék szemeivel, majd halkan mondta, hogy ő a Széll Kálmán teret se tudja hol van, és pénze sincs.
Álltam ott mint egy idióta, tanácstalanul…
„Hívj neki egy taxit!”- szólt a belső hangom.
Áhh, hülye ötlet, tuti nem viszi el senki, hiszen hajléktalan…- válaszolt az egóm.
Ott szerencsétlenkedtem jobb oldalamon egy kutyával, bal oldalamon egy ismeretlen, mély tekintetű, szép lelkű, fájdalommal teli emberrel.
-„Ha hívok egy taxit, az jó magának?” Kifizetem. „- végre kimondtam.
-„Nagyon megköszönném. „ – válaszolta alázatosan, szerényen.
Felhívtam a taxi társaságomat, elmondtam a diszpécsernek, mi történt, kivel vagyok, kit találtam, és segítsenek. Nagyon féltem, hogy nem fognak autót küldeni. Türelmet kértek, én meg tartottam a vonalat.
- Rendben küldjük. 6-7 perc. Óriási kő esett le a szívemről.
Közben a férfi és én átsétáltunk a zebrán két részletben, mert ő csak lassan tudott jönni. Nem értem hozzá, nem tudom hogy reagált volna, ha segítem, pedig lehet gyorsabban célhoz érünk úgy.
De azt éreztem: mégiscsak egy hajlétkalan, mit fogdossam…(na ezért nem ötös...)
Aztán míg vártunk, beszélgettünk. Vagyis én kérdeztem őt. Mindenről…Az életéről, a hajléktalanságról, az alkoholról, volt feleségről…gyerekeire nem maradt időm…mert jött a taxi, kiszállt a sofőr, egyeztettünk, fizettem, kedves volt.
Utasom nem köszönt el tőlem, csak beült hátra. Megköszöntem a sofőrnek, és beintegettem a férfinek a hátsó ülésre. Mosolyogtam.
Intett és visszamosolygott. De csak a szájával. A szemével nem. A lelke fáj már nagyon.
Kár, hogy nem öleltem meg. Nagy kár. De az jó, hogy segíthettem.
És megkeresem-e? Tudom a nevét, a születési dátumát, a „lakcímét” , akár meg is kereshetem. Nem tudom még, majd biztos megérkezik a válaszom., miután jól kibőgöm magam ezen, hogy kár, hogy nem öleltem meg.
De lehet, csak ennyi dolgunk volt.
Remélem adtam reményt neki, vagy bármit, amiért ma hálás lesz. Nekem ő rengeteget adott.
Egy hajléktalan adta ma a legtöbbet. Magamhoz.
És miért írtam ezt le?
Mert örülök, hogy ez történt, és most más nem jut eszembe, mert okoskodni nem akarok, és nem is tudok, mert ezt most még feldolgozom :)
A City Taxi Budapest diszpécserének, és sofőrjének pedig nagyon köszönöm!
És az Univerzumnak is! :)
(a kép illusztráció)