Küzdy Anikó szakpszichológus

28/11/2025

HA VALAKI SÍR, KÖNYÖRÖG ÉS LEFAGY, AZ BELEEGYEZÉSNEK TŰNIK?

Erőszak minden, ami beleegyezés nélkül történik. A fizikai kényszerítés ennek csak az egyik formája.

Erőszak az is, amikor nem dönthetünk szabadon, függetlenül attól, hogy történt-e fizikai erőszak.

Ez a bejegyzés a sze&uális traumáról, a másodlagos traumatizációról, a lefagyásról és a beleegyezés részleteiről szól.

Gondolataimat annak kapcsán osztom meg, hogy a napokban a bíróság felmentett egy férfit, akit diáktársa megerőszakolásával vádoltak.

A történet lényege nem volt vitatott: ő maga is elismerte az erőszak tényét, ennek ellenére a bíróság felmentette, az ügyészség pedig nem fog fellebbezni.
A bíróság azzal indokolta a döntését, hogy:

„A nem beleegyezés nem minősül erőszaknak.”

Az áldozat kérlelte az erőszaktevőt, hogy hagyja abba, amit csinál, nyilvánvalóan tiltakozott, könyörgött, sírt, és egyértelműen nem adta a beleegyezését a sze&uális tevékenységhez, a férfi azonban ennek ellenére közösült vele.

A lány ezután kórházba ment, látleletet szeretett volna, és rendőrségi feljelentést akart tenni, de a rendőrségen nem vették komolyan, látlelet sem készült.
Büntetőeljárás csak később, szakmai szervezetek közbenjárására indult.

Nem a konkrét ügyről szeretnék beszélni, hanem sze&uálpszichológusként nagyon fontos, kapcsolódó kérdéseket szeretnék körbejárni, mint trauma, lefagyás, beleegyezés.

Sajnos a történet azt az üzenetet közvetíti, hogy ha valaki lefagy, ha tiltakozik, de nem védekezik tettlegesen is, az nem számít erőszaknak, még akkor sem, ha az áldozat meg van félemlítve, ki van szolgáltatva, vagy egyszerűen csak fél.

A jog azt vizsgálja, hogy történt-e erőszak, fenyegetés vagy védekezésre képtelen állapot. A beleegyezés hiánya nem központi kérdés ebben.

De az erőszak nemcsak jogi kérdés.

TRAUMA ÉS LEFAGYÁS

Traumatikus esemény, erőszak esetében hirtelen extrém nehéz helyzetben találjuk magunkat. Ilyenkor nem sok lehetőség közül választhatunk: leginkább a harc és a menekülés jöhet szóba.

Van azonban, amikor nem tudunk harcolni vagy menekülni, mert erre nincs reális lehetőségünk, vagy túlzottan kockázatosnak érezzük. Ilyenkor jelenik meg egy harmadik lehetőség: a lefagyás.

Sőt, sokszor egy negyedik út is: az együttműködés, amikor azt érezzük, hogy az egyetlen viszonylag biztonságos út az, ha együttműködünk a támadóval, mert így esik a legkevésbé bántódásunk.

Aki lefagy, az lényegében passzív: a félelem és a tehetetlenség uralkodik el rajta. Akár úgy is érezheti, hogy nincs igazán jelen a helyzetben, mintha kívülről vagy távolról szemlélné azt.

Mindez lelki önvédelem, és nyilvánvalóan nem jelent beleegyezést. Ahogyan az sem valódi beleegyezés, ha valaki a testi épségét, biztonságát vagy az életét félti, és ezért inkább együttműködik a támadóval.

Ezek egyike sem azt jelenti, hogy a személy meggondolta magát, és akarja az aktust, csupán a túlélésért küzd. Kívülről ez könnyen tűnhet úgy, mintha a személy nem védekezne.

Ha azonban értjük, hogy azért nem tesz semmit, mert számára nincs kiút, akkor látszik, hogy valójában az történik, hogy érzelmileg eltávolodik a helyzettől, vagy egyszerűen teljesen tehetetlennek érzi magát.

Úgy érzi, bármilyen más cselekvés csak rontana a helyzeten.
Ezért nem igaz, hogy ha valaki nem áll ellen fizikailag, ha nem védekezik aktívan, akkor a beleegyezését adja.

Lehet, hogy csak lefagyott, ami traumatikus eseményeknél nagyon gyakori reakció, vagy nem lát más kiutat a helyzetből, mint hogy túlélje azt együttműködéssel.

A lefagyás nem beleegyezés.

MÁSODLAGOS TRAUMATIZÁCIÓ

A traumatikus helyzetben nagyon egyedül vagyunk, és rendkívül kiszolgáltatottak. Nem biztos, hogy tudunk segítséget kérni vagy kapni bárkitől.

Emiatt megrendülhet a világ igazságosságába vetett hitünk, összeomolhat mindaz, amit addig a világról gondoltunk. Ha ezek után sem kapunk segítséget, ha a kórházban nem vesznek komolyan, és a rendőrség sem segít, akkor másodlagos traumatizáció történik.

Nem csak maga a helyzet volt igazságtalan, hanem utólag sem ismeri el senki, hogy nem lett volna szabad megtörténnie annak, ami megtörtént. Az erre hivatott szervek, a kórház és a rendőrség sem nyújtanak utólag támogatást.

Nemcsak a helyzetben maradunk egyedül, hanem utána is. Nemcsak akkor nem segített senki, amikor bajban voltunk, hanem a világ utólag is érdektelenséget mutat.

Ráadásul, ha a szakmai szervezetek nyomására végül elindul az eljárás, de a bíróság megállapítja, hogy az erőszak jogilag nem is volt erőszak, még akkor sem, ha az elkövető ezt konkrétan elismeri, az újabb, nagyon súlyos és fájdalmas üzenet.

A személy azt éli át, hogy számára nyilvánvalóan erőszak történt, de a kórház, a rendőrség és a bíróság szerint sem történt semmi baj. Ilyen helyzetben nagyon nehéz megőrizni az igazságos világba vetett hitet, és nem önmagunkat hibáztatni az eseményekért.

A történek azt üzenik, hogy ez bármikor újra megtörténhet, hiszen nincs valódi következménye.

A test reakciói, a lefagyás, az együttműködés, a túlélő üzemmód automatikus védekező reakciók. Nem beleegyezés és nem az áldozatról szól, hanem arról, hogy milyen helyzetbe kényszerítették.

Ha veled is történt hasonló, fontos tudnod: nem a te hibád.

Nem azzal van baj, ahogy reagáltál, hanem azzal, ami történt veled.

MI A VALÓDI BELEEGYEZÉS?

A beleegyezés egyszerre nagyon bonyolult és mégis nagyon egyszerű kérdés. Ha valaki nem akar erőszakos lenni, számára általában nem kérdés, hol vannak az egészséges határok.

Néhány nagyon fontos szempont, aminek teljesülnie kell ahhoz, hogy valódi beleegyezésről beszéljünk:

- SZABAD

A személynek szabadságában áll dönteni. Nincs valós rizikója annak, ha nemet mond. Nem kiszolgáltatott a másiknak, és nem kell tartania semmilyen következménytől, ha elutasítja az együttlétet vagy annak bármely elemét.

Ezért ha tanár–diák, főnök–beosztott vagy bármilyen alá-fölérendeltségi viszony áll fenn, erősen kérdéses, hogy a kiszolgáltatott fél adhat-e valódi beleegyezést, hiszen hátránya származhat a nemet mondásból.

Ha a másik fenyeget, vagy akár nem fenyeget egyértelműen, de a helyzetből az következik, hogy bánthat, nem tűri az ellentmondást, és ezért inkább együttműködünk vele, akkor ez nem szabad beleegyezés.

Ehhez nem kell, hogy a fenyegetés konkrétan elhangozzon, elég, ha az áldozat érzékeli. Ha a nemet mondás bármilyen hátránnyal járhat, az már nem szabad beleegyezés.

- KONKÉRT ÉS ADOTT HELYZETRE VONATKOZIK

Az, hogy valaki már benne volt valamiben, nem jelenti azt, hogy legközelebb nem kell újra beleegyeznie. Sokéves házasságban sem magától értetődő, hogy a másik fél bármikor nyitott a sze&re vagy bármilyen intim érintésre.

A flörtölés nem beleegyezés a sze&be. Ahogyan egy csók sem engedély a továbbiakra.

Szex közben is bármikor lehet bármire nemet mondani, a sze&uális helyzet önmagában nem jelent automatikus engedélyt mindenre. Egyszerűen: semmilyen közelség nem jelent automatikus engedélyt a továbbiakra.

- KÖLCSÖNÖS, NEM PASSZÍV

Egy sze&uális helyzetben a beleegyezés nem azt jelenti, hogy az illető hagyja vagy eltűri azt, ami történik, hanem azt, hogy egyértelműen aktív formálója a helyzetnek, részt vesz annak alakításában. Ha valaki csak eltűri, ami történik, az nem elég.

- BEVONÓDOTT

Az, hogy ki mennyire aktív az együttlétben és mennyire látványosan fejezi ki az örömét, nagy egyéni különbségeket mutat. Mégis fontos, hogy a másik fél láthatóan, átélten legyen jelen az együttlétben, és szavak nélkül is egyértelmű legyen, hogy jó neki és akarja a helyzetet.

Ha az egyik fél figyel a másikra, éreznie kell, hogy a másik örömmel van-e benne a helyzetben vagy sem.

- FOLYAMATOS

A beleegyezés nem azt jelenti, hogy egyszer igent mondunk az együttlétre, és onnantól „mindent szabad”. Az együttlét során sok minden történhet, az, aki akarja az együttlétet, nem biztos, hogy mindent is akar.

Bármikor mondhat nemet bármire.

- VISSZAVONHATÓ

Attól, hogy valaki valamibe beleegyezett, még bármikor meggondolhatja magát. Joga van azt mondani, hogy elég, hogy valami már nem esik jól, vagy már nem vágyik rá. Nem érv az, hogy az előbb még akartuk.

Jogunk van az adott pillanatban dönteni arról, hogy mit szeretnénk és mit nem, függetlenül attól, hogy korábban, akár pár perccel előtte mire voltunk nyitottak. Ha belekezdtünk valamibe, attól még nem tartozunk a másiknak azzal, hogy utána mindennek is kell következnie.

- TÁJÉKOZOTT

Csak olyasmibe tudunk valóban beleegyezni, amiről pontosan tudjuk, mibe is egyezünk bele. Ha az aktusba beleegyezünk, de a másik fél titokban eltávolítja az óvszert, az erőszak. Nem egyeztünk bele a védekezés nélküli együttlétbe, még akkor sem, ha magába a sze&be beleegyeztünk.

- CSELEKVŐKÉPESEN ADHATÓ

Nyilvánvaló, hogy gyerekként nem adhatunk beleegyezést. Gyerekkel szemben akkor is erőszakról beszélünk, ha a gyermek beleegyezik, sőt akkor is, ha ő maga kéri vagy kezdeményezi az együttlétet, a felelősség minden esetben a felnőtté.

Akkor sem adhatjuk a beleegyezésünket, ha alkohol vagy más tudatmódosító szer hatása alatt állunk, mert nem lehet tudni, hogy józanul is beleegyeznénk-e. És ha alszunk, az sem beleegyezés.

ÖSSZESSÉGÉBEN FONTOS LÁTNUNK, HOGY AZ ERŐSZAK NEM FELTÉTLENÜL TESTI KÉNYSZERT JELENT, HANEM MINDENEKELŐTT A BELEEGYEZÉS HIÁNYÁT!

Mit tehetsz, ha magadra ismertél?
– Beszélhetsz valakivel, akiben bízol (barát, családtag, társ).
– Kérhetsz segítséget pszichológustól.
– Felveheted a kapcsolatot olyan civil szervezettel vagy jogsegélyszolgálattal, akik kifejezetten áldozatok támogatására szakosodtak.
– Jogod van ahhoz, hogy komolyan vegyenek, jogod van segítséget kérni, és jogod van ahhoz, hogy ne maradj egyedül ezzel.

Ha fontosnak érzed, hogy erről többen tudjanak, kérlek oszd meg ezt a bejegyzést!

28/11/2025

A rózsaszínű meleg tundrabugyi kapcsolatokra az jellemző, hogy a párkapcsolat olyan, mint a nagymamám kényelmes, meleg, bolyhos, mellig érő, meleget adó rózsaszínű tundrabugyija. Kényelmes, ám nem szexi. Mert a szexi a kényelmetlen, szúrós fekete csipkés tanga, ami vág, viselni kell, de az ember nőnek érzi magát benne. (A férfiak pedig egy jó vágású alsónadrágot képzeljenek el, ami nem tundra, hanem mutatós, és gusztusos, amiben férfinek érzik magukat).

Ők azok a párok, akik nagyon cukik, annyira szerethetőek, hogy legszívesebben megzabálnánk őket. Mindig kedvesek, gügyögnek, összebújva járnak, közös profilképük van a Facebookon, és egy emailcímről érkeznek hozzám hol a férfitől, hol a nőtől levelek. Nagyon zavarba szoktam jönni, amikor egy férfi emailcímről érkező levelet úgy olvasom, mintha egy férfi írta volna, ám egy mondat kizökkent a nyugalmamból.
Például, amikor a hüvelyéről kezd el mesélni. Megnézem az aláírást, és látom, hogy Piroska írta alá, ám férfi emailcímről érkezett. A legközelebbi levélváltásnál azt gondolom, hogy válaszomra Piroska reagál, ám kiderül, hogy Lóri, a párja ragadott billentyűzetet, bátran merészen.

Ők azok, akik mindenhová együtt mennek, akik nagyon összenőnek és szimbiózisban élnek. Mindkettejüknek szorongó-ambivalens kötődése van, ami azt jelenti, hogy létszükséglet a közelségkeresés. A közelség a biztonságot jelenti a párkapcsolatban, pont úgy, mint amikor a kisbaba nem tud leválni az édesanyjáról, hiszen az élete és biztonsága az anyától függ.

Ezeknél a pároknál nem indul meg a differenciálódás 1-2 éven belül, így megreked a kapcsolat és nem tud egy érettebb szintre kerülni, hiszen az énhatárok feloldódtak a kapcsolatban és nem definiálható két önálló, autonóm emberként sem az egyik fél, sem a másik. Ugyanis a párkapcsolatok első szakasza a szimbiózis, a lila köd időszaka, amikor a két ember egyként lélegzik, megszűnik a külvilág és csakis a MI létezik, és ezután jönne, hogy újra megjelennek a differenciálódás szakaszában az énhatárok.
Jó esetben.

Jellemzi őket, hogy zártan élnek, nincsenek barátok, hiszen senki sem hatolhat be ebbe a szoros kötelékbe. Sorozatokat néznek, aztán elalszanak egymás karjaiban. Sajnos a sz*****is élet nem aktív az ilyen párok esetén, ugyanis a szex csakis akkor jön létre, ha a két ember között van némi távolság, tehát autonóm, felnőtt emberek, akiknek az identitása nem szűnik meg attól, hogy párkapcsolatban élnek.
Mindketten olyan családból érkeztek, ahol a gondozó (az anya) túl szoros köteléket alakított ki a gyermekével és nem engedte leválni. Éppen ezért minden hétvégét a szülőknél töltenek, hol az egyiknél, hol a másiknál, hogy igazságos legyen.
Sajnos ebben az összenőtt kapcsolatban gyakran nemcsak szex nincs, de félnek a gyermekvállalástól, hiszen egy gyermek megbontaná ezt az összeforrott egységet.

Gyakran tapasztalom, hogy állandóan követés van beállítva a telefonon, egész nap csetelnek egymással. Amikor megkérdezem a párokat, hogy miről is beszélnek, nem tudják megmondani. Azt sem, hogy miért. Általában azt a választ kapom, hogy azért, mert akkor tudják, hogy a másiknak nincs baja.

Ha belegodolunk, hogy milyen életminőséget jelent az állandó aggódás és stresszelés, a másik épségéért átélt generalizált szorongás, akkor valószínű érezzük, hogy az aggodalom átlengi az életük minden percét. Igazán biztonságban talán még együtt sem érzik magukat, de ez még mindig jobb, mintha egyedül lennének.

Ebben a társfüggőségben van egy dependens személy és egy kodependens is, éppen ezért megbonthatatlan a kapcsolat.
Mivel az egyik legfontosabb szükséglet nem elégül ki, ez pedig az autonómia szükséglete, így gyakran megjelenik az egyik vagy mindkét oldalon egy egyéb függőség is. Alkohol, kábítószer, játékfüggőség, sokszor egy-két-három szerető is. Mindez titokban.
Volt olyan párom is, ahol mindkét fél folyamatosan csalta a másikat. Mikor megkérdeztem, miért nem szakítanak, az volt a válasz, hogy
"De hát ő a másik felem!”.

Terápiás szempontból az egyik legnehezebb feladat némi autonómiát csempészni a párkapcsolatba, de ha sikerül, sokkal felszabadultabban és boldogabban élnek azután, és jó eséllyel gyermeket is fognak vállalni.

(Fotó forrása: The Dawn Rehab Thailand)

06/11/2025

Tegnap egy negyvenes éveiben járó női kliensem elmesélte, hogy a terápiás beszélgetések hatására megelégelte azt, hogy a szülei a gyerekkori becenevén szólítják, hiszen ez egy erős infantilizálás. Elég sokat beszélgettünk vele erről, és néhány napja, amikor hazautazott a temetőbe, ő úgy döntött, hogy ez ügyben megteszi az első lépéseket. Ezt a 40-es éveiben járó hölgyet kiskorától fogva úgy hívták hogy 'Malacka'. Amikor beszélgettünk róla, akkor ő először nem értette, hogy ezzel mi a baj, hiszen egész életében így szólították, így már fel sem tűnt neki a degradáló jelentése. A beszélgetéseink során megértette, hogy egy 40-es éveiben járó nőt már nem lehet a kisgyermekkori becenevén szólítani. Ezért elkérte az édesanyja a telefonját, és átírta Erikára az elmentett 'Malacka' becenevet.

Ha ízlelgetjük ezt a becenevet, azt, hogy gyerekként is Malackának hívták, akkor sejthetjük hogy ez nem egy biztató, elismerő kedves becenév, hanem rejtetten ennek van egy negatív üzenete, ráadásul ha egy másik gyermek hallja, akkor okot ad a csúfolásra.

Ez a hölgy a terápiás folyamatban felismerte, hogy ez a becenév már nem releváns. Megérezte azt a mély belső fájdalmat, ami annak szólt, hogy gyermekként sem egy biztató, kedves becenevet kapott, hanem leginkább egy degradáló tartalommal bíró becenevet, a 'Malacka'-t. Dühössé vált azért, hogy őt ennyi idősen még mindig 'Malackázza' a család. Nagyon örültem a valtozásnak, annak a lépésnek, hogy atírta a telefonban a nevét, és tisztázta a családdal, hogy többet nem szeretné hallani ezt a megszólítást.

Ez a hölgy hozott egy meglepetést is nekem: Elárulta, hogy a testvére úgy van elmentve az anyukája telefonjában, hogy: 'A Legdrágább Gyermek'.

Képzeljük el azt az érzést, hogy ez a kliensem úgy nőtt fel, hogy a testvérét i 'A Legdrágább Gyermek' - ként kezelték, ő pedig csak egy kis mellőzött Malacka volt. Pontosan látjuk, hogy a kliensem volt a parentifikált gyermek, a testvére pedig az infantilizált gyermek, akit a szülő ajnározott, magához ragasztott, visszatartott, és idealizált. A családi történetek is alátámasztja a becenév üzenetét. A kliensem egy fantasztikus, sokoldalú, erőteljes, mindig küzdő, életvidám, pozitív gondolkodású, megtartó erővel rendelkező érzelmileg felnőtt nő. Én csak gratulálni tudok neki azért a küzdelemért, amit ő ebben a családban végigcsinált.

+Fotó: FB)

31/10/2025

A halál nem a pont a mondat végén,
hanem újrafogalmazott következő félmondat az életünkben.

A halál nem az életünk végének a kérdése, hanem egész életünkben jelen van, mindig új kérdést tesz fel és mindig új választ kell adnunk rá.
A halált nem megoldjuk, nem megértjük, hanem beleszőjük az életünkbe.

Egész életünkben újra és újra szembesülünk a halál kérdésével. Ez mindig egy kis megállás, körbenézés, elgondolkodás. Majd megyünk tovább, de mindig egy kicsit máshogy, más irányba, más érzésekkel, nem ugyanúgy.
A halállal való szembenézés nem egyszeri feladat, amit egyszer megoldunk, amit kipipálunk.
A halál sokkal inkább egy ritmus, egy hullám az életünkben, amely hol közelebb van, hol távolabb. Néha intenzív és elárasztó, néha mintha nem is lenne.

A halál egyrészt mások elvesztése. Amikor egy közös történet szakad meg, eltűnik valaki az életünkből, nem halljuk többé a hangját, nem látjuk az arcát, a megszokott mozdulatait. A közös történetek is végetérnek és már csak mi idézzük fel őket, ő már nem, akárhol is hagytuk abba, már nem alkakul tovább közösen.

Ugyanakkor a halál a saját elmúlásunkkal való szembenézés is. Az idő nem csak lehetőség, hanem határ is. Mást jelent a pillanat, kérdéssé válik, hogy mire, kire szánjuk az időnket, mit szeretnénk megtenni, átadni, megélni. Az időnk véges, amely felveti azt a kérdést is, hogy mire szánom ezt a napot, ezt az órát, ezt a percet, ezt a pillanatot.

Sem mások, sem a saját halálunk kapcsán nem megoldani tudjuk a halál kérdését, csak megélni tudjuk a pillanatot.

Ezek a kérdések egész életünkben velünk vannak, a kisgyermek kortól egészen a halálunkig. Mindig új és más helyzetben más kérdéseink és más válaszaink vannak.

A kisgyermek nem érti, hogy aki meghalt mikor lesz újra nem halott és mikor megy tovább minden úgy ahogy régen.

A kamasz szembesül a felnőtté válással, a gyermekkor végességével és az élet végességével is, miközben még éppen a felnőttkor felé fordul.

A fiatal felnőtt aki építi az életét és egyszerre érinti meg az élet beláthatatlanul végtelennek tűnő hossza és a végessége.

A középkorú, aki már maga mögött tudja az életének egy jelentősebb részét és aki már érzi az időt, amely már nem tűnik végtelennek. Látja, hogy mennyi volt eddig, jobban érti, hogy mennyi lesz ezután, máshogy néz előre, lehet, hogy átértékel és változtat, ekkor még van lehetőség sokmindent máshogy csinálni.

Idősebb korban pedig az emlékek hangsúlyosabbá válnak, persze még lehet sok terv ekkor is. Eddigre mások halála is közelebb került, egyre több az elvesztett ember a történetünkben.
A saját halál is közelebb van, újra mást jelent.
Ugyanakkor átértékelődhet minden átélt és megélt pillanat is, az életnek már nem a végtelennek tűnő hossza az érték, hanem a pillanatok válhatnak értékesebbé, akár jobban meg lehet élni őket, mint korábban.

A halál tehát mindig mást jelen. Újra és újra máshonnan és máshogy látjuk az életünket és a halálunkat is.

Ne higgyük azt, hogy egyszeri megoldást kell keresnünk a halállal kapcsolatos érzéseinkre. Ne higgyük azt, hogy ha már megoldottuk volna, akkor már nem jelentene problémát, hiszen nem egy véglegesen megoldható kérdésről van szó, hanem újra és újra és mindig máshogy jelenik meg az az életünkben, a gondolatainkban, az érzéseinkben.

Nem megoldani kell a halállal kapcsolatos érzéseket, hanem átélni és ez alapján átértékelni, újragondolni, újratervezni az életünket.

Ha van kedved, oszd meg egy kommentben, hogy mi a te aktuálisan érvényes félmondatod a halállal kapcsolatban!

31/10/2025

Több olyan párkapcsolattal találkoztam mostanában, ahol a két szülő ellentétes értékeket képvisel a gyerekek felé. Vegyünk egy átlagos családot, ahol van két kamasz gyerek. Ha az egyik fél elhalmozza, elkényezteti őket, tehát minden felelősséget levesz a vállukról, akkor semmilyen módon nem kell a család működéséhez hozzájárulniuk a kamasz gyerekeknek. Például a séta távolságra lévő iskolába az egyik szülő minden nap autóval viszi őket, míg a másik inkább sétára inspirálná a gyerekeket. A kényeztető szülő mindent megenged számukra, a másik szülő pedig határokat húz, hiszen nevelni szeretné a gyerekeket.

A mindent megengedő, ráhagyó szülő úgy menti fel magát a felelősségvállalás alól, hogy nem húz határokat, hiszen ő maga sem tud felelősséget vállalni, nem tud konfrontálódni. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek egy énközpontú viselkedést sajátítanak el, amiben természetessé válik, hogy minden az ő igényeik szerint történik a családban, akár még fiatal felnőttkorban is. Ez egy láthatatlan infantilizálás, bár látszólag a család sok esetben egy modern szemléletű család, amiben a két szülő sokat dolgozik, halad, viszont mégsem történik meg az érzelmi érésnek az a fázisa, amikor a gyerekekre is hárítunk felelősséget.

Ezzel szemben a felelősséget vállaló társ a rossz zsaru szerepébe kényszerül, hiszen neki kell meghúzni a határokat, neki kell konfrontálódni, ellentmondani, számonkérni, vitatkozni, nevelni, feladatokat kiosztani. Ő azért tesz ebbe óriási energiákat, mert szeretné a gyerekeket felkészíteni az életre. A magányos erőlködés során kimerül, elfárad, és azt érzi, hogy nagyon magányos a családban. Ő az a meg nem értett családtag, aki óriási erőfeszítés árán sem tudja érvényesíteni a számára fontos értékeket.

Nagyon nehéz helyzet alakul ki a családban, amikor a két szülő a gyerekek feje fölött konfrontálódik. Az egyik a gyerekek pártját fogja, így a másik felelősséget vállaló, határt húzó szülő egyedül marad, és ő lesz a rossz zsaru, ő lesz az, aki állandóan veszekszik, számon kér, ő kerül abba a hálatlan szerepbe, akire rásütik a családtagok, hogy neki nem lehet megfelelni, és folyamatosan problémája van mindenkivel.

Sajnos ilyenkor a másik három családtag egy szövetséget alkot, és a felelősséget vállaló fél ellen egy csapatként szövetkeznek. Aki felnőtt, érett gyerekeket szeretne nevelni, olyan gyerekeket, akik képesek egyedül megállni a helyüket az életben, annak egy ilyen konfliktus, az állandó meg nem értettség érzése reménytelenné teszi a családi életet, hiszen a rossz zsaru szerepébe kényszerülő szülő nagyon gyorsan elfárad, kimerül, igazságtalanságot él át, és reménytelenséget.

Bár általában ez a szülő nagyon kitartóan küzd azért, hogy a gyerekeiből felelősségvállaló felnőttet neveljen, mégis eljön az az idő, amikor halálosan elfárad, így szeretne a családból elmenekülni, hiszen minden pillanatban a meg nem értettséget éli át. A kimerülés során felmerül a kérdés benne, hogyan éljek tovább, akarom-e ezt tovább csinálni? Mindenért ő a hibás és felelős, mivel a többi családtag nem látja, hogy ő tulajdonképpen azért küzd, hogy egészséges felnőtté gyerekeket neveljen.

Pszichológusként azt gondolom, hogy a gyerekeket kicsi koruktól fogva folyamatosan, a koruknak megfelelő felelősséggel kell terhelni ahhoz, hogy majd huszonéves korukra képesek legyenek az önálló életre. Nem szabad hagyni azt, hogy értéktelenné váljon minden, amit megkapnak. Minden csak akkor válik értékessé, ha megdolgoztunk érte. Tehát ha egy egészséges szemléletű felnőttet szeretnénk nevelni a gyermekünkből, akkor szükséges a határok kijelölése és meghúzása, az, hogy legyen egy olyan kommunikáció, amiben el tudom magyarázni, hogy miért van erre szükség, és hogy mekkora öröm az, amikor egy kis küzdelem árán sikerül egy feladatot megoldani. Majd idővel a problémamegoldás készség szintre kerül, ami azt jelenti, hogy felnőttként egy kompetens emberként tudja majd élni a saját életét.

Én mindenkinek szurkolok, hogy ezt végig tudja csinálni szülőként, hiszen nagyon fontos készségeket tudunk így megtanítani a gyerekeinknek, és ezentúl még egy olyan problémamegoldó gondolkodásra is szert tesznek, ami arra garancia, hogy majd a saját életükben felbukkanó problémákat képesek lesznek megoldani. Mindenkinek sok sikert kívánok ehhez!

(Fotó: FB)

19/10/2025

18/10/2025

"Engem nagyon szeretett a Jóisten" - ezt mondta a Mélyvíz - mentőöv mindenkinek első adásában a drogfüggőségétől szabadult Szabó Győző színművész. Vele, Bajz...

17/10/2025

"Mindaz, amit belül átélünk – a szenvedés, a harag, a gyász – óhatatlanul visszatükröződik a kapcsolatainkban is. Eljöhet azonban a pillanat, amikor muszáj feltennünk a kérdést: valóban arra haragszunk, aki mellettünk van? Ő az, aki a szenvedésünk oka lehet? A másik ember az, aki börtönbe zár minket, vagy – anélkül, hogy észrevennénk – mi magunk fordítjuk rá a kulcsot mentális börtönünk ajtajára?

»Csak te tudod eldönteni, hogy egy kapcsolat erőt ad vagy kimerít. De ez nem olyan kérdés, amire gyorsan lehet válaszolni. Nem tudhatod, mi igaz egy kapcsolatban, amíg a saját sebeidet el nem láttad, amíg el nem temeted, és hátra nem hagyod a múltból mindazt, amit most is magaddal hurcolsz« – figyelmeztet Edith Eva Eger."

Az ajándék című könyvről itt írtunk: https://pszichoforyou.hu/edith-eva-eger-az-ajandek/

Idézet: Edith Eva Eger

12/10/2025

„A legtöbb szülő nem is veszi észre, vagy nem gondolja, hogy a gyereke iskolanapokon is hat-nyolc órát telefonozik vagy videojátékozik. Ennek a káros kulturális-társadalmi hatásait, különösen a fiatalok esetében, egyértelműen látjuk, de mivel a szülők nagy többsége nem képes a regulációra, ezért azt mondja a döntéshozó, hogy ő először az oktatási környezetben tud belenyúlni a rendszerbe. Legyen az iskola egy olyan safe space, ahol a gyerek funkcionálisan, egy adott szituációban egy adott feladatra előveheti az eszközt, de egyébként nem. Én ezzel egyetértek. És az elmúlt egy évben azt hallom a pedagógusoktól, hogy azokban az iskolákban, ahol a nulláról kellett elindítani ezt a rendszert, ott az első 3-4 hónap katasztrófa volt, de aztán elindult egy normalizálódási folyamat. Előkerültek a kártyák, társasjátékok szünetekben, és azt látják, hogy a gyerekek beszélgetnek egymással. De persze, vannak iskolák, amelyek a szülőkkel összekacsintva kijátsszák a szabályozást. Egy természetes fejlődési folyamat zajlik, és érdemes megbocsátónak lenni a szülők, a társadalom és az intézmények felé is; mert iszonyú gyorsan történik a változás. Olyan volumenű változásokat éltünk meg, akárcsak az elmúlt öt évben, amiket korábban egy teljes generáció élete során éltek át és dolgoztak fel az emberek.”

👉 Guld Ádám médiakutató és D. Tóth Kriszta beszélgetése.

🔗Fontos és nagyon hasznos interjú, olvassátok el itt: http://bit.ly/3VWrclM

📷Fotó: Csiszér Goti/ WMN

10/10/2025

https://kepmas.hu/hu/kiss-gergely-birkozo-olimpikon-warrior-tribe-ferfikozosseg-onismeret-ferfiaknak-elsport-hatranyai?fbclid=IwY2xjawNWMdRleHRuA2FlbQIxMQABHmV1e-vtI_a_yz4NEAu05wa0Tua2l5ETujOHXPkCeJa-_GxstWFAGneSnvN9_aem_pJkvjzGSiEWpFpneJ_XP1g

Az élsport elveszi a fiatalok gyerekkorát, vallja Kiss Gergely olimpikon birkózó, aki tapasztalataira építve indított önismereti programot férfiaknak.

05/10/2025

„A leghatásosabb prevenciós eszköz az elfogadás. Ha egy gyerek úgy nő fel, hogy jó úgy, ahogy van, nem kell megfeszülni ahhoz, hogy a közvetlen környezet szeretetét, elfogadását, figyelmét élvezze. Ha a szülőket is bedarálja a korszellem, a teljesítményhajszolás, akkor pont ez marad el: hogy úgy lássák a gyereküket, hogy mindenféle százalék, pontszám, szakértői bizottsági pecsét nélkül tudják azt élvezni, hogy van egy gyerekük, aki olyan, amilyen. Annak a gyereknek lesz erős önbizalma, magabiztossága, és lesz védve egy picit jobban a serdülőkor nehéz kérdéseitől – »elég vagyok-e, jó vagyok-e, szerethető vagyok-e« –, akinek lesz hova visszanyúlnia: »hát hogyne lennék szerethető. Én voltam és vagyok anya, apa aranybogara, a szeretet sosem függött attól, hányast kapok, mindegy volt, viszek-e haza piros pontot, mert önmagamért szerethető vagyok.« Ez a teljesítményfókuszú világ viszont nagyon bele tud ebbe rondítani.”

👉Miért válik az evés vagy éppen a nem-evés a kontroll, a figyelem vagy a megküzdés eszközévé? Hogyan érinti mindez a szülő–gyerek kapcsolatot, és mit tehetnek a családok a megelőzésért?

🔗 Reményiné Csekeő Borbálát, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjét kérdezte Kurucz Adrienn. Olvasd el a teljes írást itt: http://bit.ly/3W7ydAp

📷 Forrás: Reményiné Csekeő Borbála