01/03/2023
"A legtöbb esetben, amikor egy konfliktushelyzetben leblokkolunk, és nem jut eszünkbe, mit is kellene mondanunk (míg pár órával később már pontosan tudjuk, mi lett volna a megfelelő válasz), az történik, hogy a másik ember a dorgáló, számonkérő szülő szerepéből szólít meg minket. Meglepetésünkben regresszióba esünk, és elnémulunk, vagy éppen ügyetlenül mentegetőzni, magyarázkodni kezdünk. Hirtelen kicsinek, gyengének és zavarodottnak érezzük magunkat. Olyanok vagyunk, mint gyerekkorunkban. Gyerekként az ember nyilván megszeppen, ha egy felnőtt ráförmed, mert ez egy egyenlőtlen és kiszolgáltatott helyzet. Felnőttként már vannak eszközeink, hogy megvédjük magunkat, de ha ledermedünk és gyermeki állapotba kerülünk, akkor ezek aktuálisan elérhetetlenek számunkra. Egyszerűen nem jutnak eszünkbe a felnőtt megoldási sémáink. Később persze, amikor a stresszhelyzet már elmúlt, és megnyugodva visszataláltunk a felnőtt-énünkbe, egészen magától értetődőnek tűnik, miként kellett volna kiállnunk magunkért. Ha legközelebb egy ilyen helyzetben leblokkolunk, tegyük fel magunknak a kérdést: úgy érezzük magunkat, mint egy megszeppent gyerek, aki ki van szolgáltatva egy erős felnőttnek? Valószínűleg igen. Aztán gondoljunk bele: ha a konfliktuspartnerünk valóban erős felnőtt lenne, ilyen eszközökkel oldaná meg a problémáit? Aligha. A felnőtt konfliktuskezelés során ugyanis képesek vagyunk a másik féllel konstruktív együttműködést kialakítani, ami pedig csak úgy megy, hogy az ő érzéseit, emberi méltóságát is figyelembe vesszük. A megfélemlítés, megszégyenítés, lenyomás egy ennél jóval primitívebb szintet képvisel. Aki érzelmileg valóban felnőtt, lényegesen gazdagabb és kifinomultabb eszköztárral rendelkezik, és tisztában van vele, hogy miért érdemesebb azt használni a nyers erő helyett." Dr. Almási Kitti