02/12/2025
Holnap ICD, második 5 nap indul.
Izgatott vagyok.
Visszacsengenek a múltkori alkalom mondatai: „Akkor is így táncolnál, ha anyád/apád nézne?” „Minden terápiának akkor van értéke, ha a felnőtt rész jelen tud lenni és integrálni tudja a megéléseket. Extatikusan kicsapódni önmagában nem érték.” Dolgoznak a mondatok.
A szégyen, az önfelvállalás, a láthatóság alaptémám. Tényleg, mennyit oké, ha magamból megmutatok a világnak? Az anyámnak? Az apámnak?
Mostanában néztem egy jó kis marketinges csajt, színes haja volt, a nevére nem emlékszem sajnos, azt mondta: „Annyit mutass meg, amennyit egy távoli ismerősnek mutatnál.” Jó, tetszik. Átláthatónak és hitelesnek lenni, de a privát szférát védeni.
A felnőtt rész jelenlétét tanulom. Elég makacs és dacos vagyok, a belső szabad gyermeki részem is elég makacs és dacos, értem ez alatt, hogy magammal sincs könnyű dolgom, mert bár látom a helyes utat, azért tudom azt mondani magamnak, hogy de akkor se! Mert a könnyebb út, az pillanatnyilag jobb. Ja, hedonista is vagyok, ha nem mondtam volna, vagy legalábbis tudok lenni, bőven. Aztán persze szívás. Romokból újra építkezés. Néha kicsi romokból, néha nagyobbakból.
Egyszer egy belső utazáson láttam magamat, felkiáltottam, azt mondtam neki: Téged is szeretlek, te keményfejű! – Na ezt soha nem felejtem el.
Milyen, ha nem engedem el a felnőttet? És normálisan étkezem és kimondom a határaimat, és nem ejtem le magam semmilyen formában?
Ilyesmik bukkantak elő belőlem: amikor határt húzok, tehát kifejezem a szükségleteimet, légüres térbe kerülök, dühös leszek a világra, hogy miért nem vagyok én MINDEN is egyszerre? Miért ez a korlátozott lét, hogy ha ez, meg ez történik az nekem fáj és ezért önvédelemből ki kell mondanom, erre, meg arra, hogy nem? Micsoda szűkösség! Egy ilyen szűkös lény, mint én nem szerethető. (Dehogynem persze, mert minél inkább nem valami, annál inkább igen valami.)
Meg még: milyen uncsi… semmi kapkodás, rohanás, adrenalin, szétszórtság… alapban függő vagyok (csak relatíve tiszta), mindennel óvatosan kell bánjak, ami szerotonint, dopamint, adrenalint, stb… termel.
Szóval kalandra fel, holnap indul a mi is? Buli, tanulás, tükörszoba, önvizslatás.
Esküszöm imádtam az első két napot az első etapban, amikor még nem voltak fent a csoporttagokon, tanárokon a projekciók, aztán persze megérkeztek, és ráismertem, hogy na megint itt vagyok, körülvesznek emberek és mindenféle érzéseket váltanak ki belőlem, pedig nem is ismerem őket. Jókat, rosszakat. Beszorítanak ezek az érzések, meg kitágítják a szívemet, ahogy az életben is a kapcsolatok.
